Patau

this story begins with Her dying.
what's more, it's not just her, it's her 5 month old foetus who met his demise at this very young age -i am not even sure you can define it as 'age'. she is having what people call a late miscarriage, caused by the wrong number of chromosomes, which were too many. so it seems, 13 is an unlucky number after all.
she is dying at this very moment, drawing her last breath on her bathroom floor. she finds the situation rather pathetic: blood on the floor, her dead son in her arms, and she is experiencing the symptoms of slowing heartbeat, dizziness, loss of hearing and vision and numbness. she knows, she did this to herself and her self conscious is punishing her as she is bleeding out slowly, head aching, heart aching, backbone aching, her eyes are fixed on the tiles of the bathroom. there is nothing strange or unusual about them, don't take me wrong. the tiles have nothing to do with her dying or the miscarriage. or maybe a little.
 she remembers when they put them up the walls, knowing nothing about building or decorating. she helped him giving them up from the package they were sold from. she watched him as he applied those tiles on the wall, fixing them to it and finishing up all by himself. she watched him doing it, and looked like any other fool could just copy his motions and look ordinary as he was. except she had married him.
 and so this tile made her remember everything she had done before this period of her life began. before she felt so alone and lonely, before her son died.


-so are you gonna' finish your peas?
-no, you can have them i guess. i am bursting...
so he reached over with his fork and pierced each pea through, so the fork 4 blades each had a pea on them. she looked at him without actually asking the question she already knew the answer for, so instead she raised her eyebrows and opened her mouth in an O shape for a second while exchanging meaningful looks with each other. an old couple at the next table winced at his action and the fact she was leaning on the table with her head resting on her arm. this place wasn't even a reputable restaurant or even a restaurant: it was merely a pub. she sort of threw a smile their way and leaned forward to whisper something in his ear, who just finished the peas on the plate, and munched on them, mouth open, particles falling onto his lap, wiping his hands in his shirt.
-hey, i think we can go now. unless you want dessert?
he was shaking his head and closed his eyes whilst doing it, which meant 'no hecking way, don't you know me????' so she smiled and stood up from the table, looking at the old couple who were eating something very mushy with forks and knives. she could swear it was only mashed potato, but who knows.
so they left the place and started to walk home. as usual, the thoughts rushed into her head not sure which one to share with him. it didn't matter because everything they talked about made sense and wasn't trivial or boring to any of them. they agreed on most topics and never really had a fight over anything major. misunderstandings happened of course, but they always ended up apologising and basically go overboard and make a massive scene out of how idiotic they were, etc.
she finally decided to go with a nostalgic memory she had, when she was acting rather like a drama queen. like she does.. this story was brought back up from a crushed pen laying on the sidewalk, which had suffered several trauma by people walking over it.

-are you going to wait for me after work then? i am finishing at 2?
-i don't know, really, i kind of want to go home and play my new game. i also would have to wait an hour!
-you are saying this like it was at least half a day and i asked you to stay completely still while you are in front of the building!
-no, i told you.. i... OKAY, okay, i will wait. can i have your charger then?
but when she finished working and came out through the front door he wasn't there. she looked around the fifth time, maybe he was walking up to her right now from a different direction, but he was nowhere to be seen. she felt the anger filling her up from the inside and building pressure in her head, so she stormed off towards the train station. (little did she know, that he was literally getting off the bus at the other end of the street, running towards her, knowing he would be late, so he did text her the estimated time of his arrival, but of course that little thing -to check her phone- was out of the question now.) as she stomped towards the station and literally everything made her angry. for example she seen a bunch of teenagers sitting on a bench nearby and using their pens as tiny cannons, shooting pieces of wet tissue at each other, tossing the particles not needed on the ground. they looked like they are having fun and that angered her so much, she even pictured herself punching the biggest child in the gang, just because he looked more like an equal opponent to her than the rest of the kids.
 arriving at the station she already seen the train on the platform, which made her absolutely furious, not even at him anymore, but at the train of course, and the fact she now has to ran upstairs, through the corridor and down the two flights of stairs towards the platform. all this with a 2 months old foetus in her belly she already knew of, but he didn't.
she got angry at him not showing up in time because as a matter of fact she planned to present him with the big news today. so his irresponsible actions made her really mad, even though he couldn't have known that this is going to be an important afternoon for the two.
as she was looking for her ticket in her wallet, she caught glimpse of the timetable hanging on the wall opposite of her, showing the train was already 5 minutes late and now ready to depart within a minute. so as quick as possible she pushed through the gathering crowd assembled by mainly commuters, school kids and tourists, who were just staring at the timetable with the mouth open or squinting at information packets they were given to help them get along easier. of course this made her even more angry than she was! combination of the past 5 minute's events simply made her red with anger, and when she is going to think about this day in the future she is usually cringing at her actions and childishness behavior she represented.
she pushed through successfully and made it up the stairs, taking them by the two, and running down skipping three whole steps, and was lucky enough not to trip and fall/break her neck/break her ankle/ lose the child/ lose her life just now. by the time she got down the train was still there, but strangely enough it was empty and all the passengers were on the platform exchanging angry looks with each other and sometimes with the employees of the station or the train company. there was no point in asking questions: it was clear as day, that something has happened on the vehicle, because there were paramedics, police and all sorts of less important people in one of the furthest carriage.

-someone has given up, huh?-she thought, and started to walk along the platform, where she might catch a glimpse of the drama that someone else is causing, and probably having the worst day of their life, but all she came across were whining people and crying children all the way there, when she seen something: there was a poster on the side of the train of the Pieta. everyone heard that it has been damaged by an unstable person who threw black tar over it, and was screaming to everyone around him that this statue is blasphemy and all the other ones picturing jesus dead is a blasphemy too, because his death is the symbol of the acceptance of our sins and all our wrong doings in this life. only she seen the Pieta as herself. she was holding her dead son, and the cape he was lying in was her own blood.

hazafele az ut veszelyes

telen tortent, karacsonykor, amikor a dolgos mindennapok ismet megkezdodtek, es mindenki a szeretteivel volt elfoglalva. karacsony masnapja, amikor meg rosszul van mindenki a karacsonyi vacsoratol es megsavanyodik az unnepek elott vasarolt tej, amikor egy nem fura lany epp vegzett a munkaval. ket nap szabadnap utan nagy megeroltetes volt, mivel aznap kezdodott az osszes karacsony utani szezonalis vasar, ahova mindenki hivatalos, es 100 forintal olcsobban megveheti azt a polot, amit majd marcius eleje tajan felvesz aludni, amikor a nappalok erezhetobben hosszabbak lesznek. de egyebkent maskor meg mar nem is igazan.

szoval ezen az esten kulonosebben nem volt hideg, langyos deli szel fujt, de azert a lany konnyei megis kicsordultak tole.

ezen az esten a karacsonyi fenyek kialudni latszodtak mindenhol, de nem itt. a felfujhatos telapok mereszen masztak felfele az erkelyekre, egyaltalan nem ijeszto modon, pedig ugy sokkal mokasabb lenne, gondolta a lany.

ezen az esten mar pirkadatkor elhuzott az ‎utolso busz, amit a lany nem tudott, de feltuno mondon a buszmegallokban senki sem volt azon az esten.. ez persze 20 percel a busz megerkezese utan tunt fel (vagyis, amikorra meg kellett volna neki) , es aztan kezdett el azon gondolkozni, hogy mi. meg, amikor egy taxis elhaladt az ures buszmegallo mellett es valamit orditott a lanynak.. (de az persze a fulhallgato miatt nem hallott semmit) szoval akkor inkabb azert rakeresett google-n, hogy mi a palya, a buszokkal ezen a csodas ejszakan.

ezen az esten hat eloszor az ottartozkodasa ota haza kellett neki gyalogolnia.

nem banta a lany, csak epp azt, hogy karacsonykor a sok vilagtalan paraszt reszegen biztos meg akarja majd olni, amikor kikecmeregnek a barbol, pont, amikor o elhalad elotte.. na meg, hogy nem tett talpbetetet a bakancsaba aznap, mert a karacsonyi utazasai soran attette egy jobb, unnepibb cipobe.

ezen az esten a baratnoje whatappon irta neki, hogy el akar menni a kozos munkahelyukrol, ami csak megjobban lehozta a lanyt. ezert inkabb csak baktatott tovabb.

elhaladt egy bar mellett: akcios sor es hambi menun kivul semmi felelmetes. 

a masodik barbol egy homoki feka maszot ki negykazlab, de annak nem volt lelki jelenlete ugy  egyaltalan, nemhogy meg gyilkolaszni jocskan lekesett buszos lanyokat!

szep lassan kozeledett haza, egyre jobban erezte magat, amikor elert a csatornahoz, ahol egy mely volgyben csordogalt annak a vize, sekely mocsarat alakitva ki maga korul. magas kerites vette korul a lefele vezeto lepcsoket, de nem eleg magas, hogy ne lehessen atmaszni rajta konnyu szerrel.‎ a keleti kapunal mintha villanypasztor vedte volna a lefele vezeto utat, latszolag ok nelkul. talan egy csoves lakik lenn, aki kirabolja az ott elhaladokat. 

azon az esten azt gondolta a lany, hogy le kellene masznia a csatornahoz, meglatogatni a maniakus gyilkost, hatha a birtokaban levo angol muffin es kremsajt csekely ertekeert majd belefolytja a csatorna vizebe, es a telefonjaert meg majd talan nem eroszakolja meg. talan nem is kell megkernie, csak belefekszik a mocsarba es majd lassan elnyeli ot, es szep lassan elszunnyad. talan.

de inkabb elhaladt a csatorna lepcsoi mellett es tovabb setalva a talpait fajdalva szepen lassan kozeledett "haza". 

azon az esten a feluljaron ket kamion haladt el, amig o alul, a zsebeben matatva. 

aztan elovette a telefonjat es elkezdett irni valamit. meg akkor is irt, amikor veletlenul tovabbsetalt az "otthona" elott, es vegre elkezdett fazni is.

Nagymezö utca 13

I.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy sikerult elernem az utolso buszt hazaig, mar csak ket és fel óra és otthon lehetek. Az egész busz szokas szerint ures volt, egyetlen oreg néni volt rajtam kivul mindossze, az is dilinyos. Magaban beszelt valamit, nem is figyeltem ra egyaltalan, fules volt rajtam. Aztan a sofor az egyik piros lampanal kijott a fulkejebol és voros fejjel mondott valamit a neninek: "... nem lehet mast hallani magatol, minden nap ugyan azt. minden egyes nap!"

Hatra neztem es lattam, hogy a néni beszel tovabb, az ablakon kibamulva a semmibe. Leallitottam a zenet és figyelni kezdtem.

"...Megpedig evek ota. Szegenykem. Nem akartam hat ismet elkezdeni a szokasos monologot, tudja, hogy nem mehet ki a lakasbol, tul nagy hozza. Mircim dragam. Hat jott a szobafogsag megint, mi mas. Na jol van, szallok, Edeskem. Franya semmire kellok."

"Bigott kereszteny faszok." -gondoltam. 

II.

Szurrealisan hosszu nap, 4 het szabad nap nelkuli orokkevalosagba nyulo munka utan egy nagyon nagyon sok oranyi iga huzas, es ugyanannyira keves alvas utan ugy gondoltam nem erdekel az eso, es hazasetalok. 15 perc nem sok. A lakasokban sem voltak a fuggonyok elhuzva, meg csak szurkulet volt, de tekintve, hogy be volt borulva, muszaj volt a lampakat felkapcsolni, igy szabadon be lehetett latni az emberek elettereibe. Egy nõ epp a totyogo gyerekevel jatszik, masikban harom ferfi latszolag sort kortyolgatott. Mindegyik kezeben egy pintes pohar, kozben beszelgettek. 

Egy masik lakasban ures volt a szoba, amibe be lehetett latni. Hirtelen a Mellette levoben felgyult a villany, majd kiuludt egybol. A masik szobaban megjelent egy alak, mintha fiokokat huzogatott volna ki. Kiegett az ego?

A helyi vegyesboltban a ket elado egymassal beszelgetett, kozben arukat cimkezve. Az egyikuk a pultra konyokolve a szajara helyezte a kezet, néha felemelve a fejet, amikor beszelt.

Egyikben meg el volt huzva a fuggony, de egy sargas darab mogotte nem. Rangattak oldalrol, vagy valami, mert remegett, mintha foldrenges lenne. Aztan mintegy hatalmas kez megragadta a sarga fuggonyt, ami mint szunhazban levo fuggonyelhuzoval csinalnak, eltunt baloldat. Hajra emlekeztetett leginkabb. Hosszu szoke hajra. Aztan egy hatalmas arc, sotetbarna szemekkel tunt fel az ablakban. Ekkor megbotlottam valamiben. Mire felneztem csak a feherre meszelt hatalmas belteret lattam, se szemeket, se hajat. 

Elallt az eso is. 

aranyásók 1, 2 és -1

1.

amikor a családi túlélőtúra után egy kocsmatúrát iktattok be a kicsikkel egyetemben.
feltételezem a szülők olyankor visznek pénzt magukkal, elvégre semmi nincs ingyen manapság, legkevésbé a jóféle szesz.
amikor az apuka ezér' fogadásokat köt inkább, hogy például a sarokban ülő alkoholista tanonc középkorú fiatalember vajon hányadik felesén van éppen túl, és még mennyire van szüksége, hogy elaludjon/összeokádja magát.
és amikor az apuka nyer, és az alkoholista  (már annyira nem) tanonc foghíjas kivénhedt kurva-formájú nő cserébe éppen valami szarra hívja meg édesapád:
-a szokásosat, Marci. Kettőt, he?
-Mmh.- hümmögi oda Marci, akinek az eredeti neve Károly, mint tudni illik. Kisváros... itt mindenki ismer mindenkit, kivéve persze, aki nem idevalósi, és baszik megtanulni az emberek nevét, ezért inkább a rájuk legjobban illő becenevet aggatják rájuk.. minden nap másikat. Ha a dolog, mint olyan létezne, én ezt úgy nevezném el, hogy maláta-keresztelő.
Marci hevesen csapolja az olcsó sört, annyira hevesen, hogy a hab megeszi a sört.
és amikor az alkoholista kivénhedt alkoholista kurvát fizetésre szólítják kérdőn néz a körülötte lévőkre, majd egyszer csak belenyúl a saját szájába és azt a meglévő pár fogát a szarfoltos ujjaival megszámolja, a negyediket megfogja, és kihúzza, majd átnyújtja Marcinak, aki hevesen tiltakozik, vonakodik a fizetséget elfogadni, mert hát ez milyen már? 
és aztán látja mindenki, hogy a fog aranyból volt.

2.

egy századik századi kúria, mint kocsma, úgy szolgál, benne nettó 32 ember és egy pár 10 éven aluli, ők a családi túlélőtúra után épp egy aranyfoghíjas kivénhedt kurvára bámulnak, merednek, és a többi. bár ők még nem érzik az arany vonzerejét annyira, csupán a televíziós zenei akármikből halványlila gőzük akad, valami P Didi és 05 cent széles és barátságos mosolya dereng fel emlékezetükben, és még jövő ilyenkor is ez a kép fog az emlékezetükben fel-fel fesleni, mert annyira EREDETI volt!
szóval az a nettó 33 ember, de legyen inkább 32,35.. szóval közülük csak öten voltak tanúi Annak az eseménynek.
az aranyfog. az aranyfog tudni illik igen becses múlttal rendelkezik, mind a kivénhedt kurva, mind a fogorvos számára, aki beültette eme szájékszert a kivénhedt kurva szájába:
az elkövető fogorvos a kivénhedt kurva volt férjének megbízására tette be a fogpótlót, mint első fogpótló, az akkor még nem kivénhedt kurva szájába. gyémánt volt az eredeti ötlet, de aztán a bőrszínével harmonizáló színt választott, merthogy trend, meg olyan; valamint a férj sem engedhette meg magának, meg nem is hallott még senki sem olyanról, hogy gyémánt, hagyjuk már.
aztán a beültetés után szépen kivénhedt, majd kurva is lett szerencsétlen, és nem csak azért, mert kellemes szófordulat, a hatóságok nyolc évvel korábban prostitúcióért vitték a városháza melletti fegyházba, valamint 10 évnyi szabadságvesztéssel is sújtották a Hölgyet, további illegális tevékenységek következtében. aztán a nyolcadik év közepén jó magaviseletért és faji hovatartozásos sztrájkok mellékszálon futó kellemetlenkedések sorozata miattÉRT végül feltételesen kiengedték.
nem is kell elmondanom senkinek, hogy ez alatt a pár év alatt mennyi mindenre megtanította az élet, amíg szép lassan kivénhedt abban a tetves fegyházban. minden este elmondott egy imát, amiért kiverték az összes fogát, DE az aranyat nem, na meg a kisebbség fellendüléséért, annak érdekében, hogy jólétük biztos talajt fogjon végre, egyszer a jövőben, talán még a miniszter is az ő fajtájából fog kikerülni, bár úgy volna már.

-1.

túlélőtúrát tervezek a hétvégére a gyerekeknek meg az asszonynak, hosszúhétvége lesz elvégre. felmegyünk a hegyekbe, ahol a gyerekek majd pónikkal fognak játszani a faviskó eresze alatt szakadó esőben, én fát gyűjtök, az asszony főz. majd konzerveket meg porlevest viszünk fel, hogy több idő jusson egymásra, meg minden.
leírhatatlanul sok tervem van arra az időszakra. annyi mindent fogunk csinálni! a faviskót ki kell takarítani, és fát gyűjteni, hogy az asszony főzhessen. remélem nem lesz hideg, mert akkor egész nap bent kell ülnünk és fűtenünk, és akkor még több fát kell gyűjtenem, és mivel nem lesz segítségem ez hosszadalmas lesz. lehet el is fogok tévedni, lehet direkt. lehet egy vadász lelő, mert nincsen láthatósági mellényem, és nem vagyok hajlandó venni/felvenni egyet, mert hülyén néz ki. majd hangosan lépkedek, vagy mi. bassza meg a láthatósági mellény!!
a gyerekeknek terepmintás ruhát fogok venni. lehet én is veszek magamnak újakat, az asszonynak meg minek, úgyis végig bent lesz, mert főz. mint múlt hétvégén a csirkepaprikás. világi ízek, apám!
van egy régi kút a ház oldalában, locsolni is akarok. a gyerekeknek fel kell építeni valami kerítést mert a terepmintás ruhában ha elvesznek, a bánat nem találja meg.. nem beszélve a vadászokról. mondjuk a kis csirkefogókat meg sem lehetne látni. nemám' kirabolnak valakit, mert senki nem látja őket. a láthatatlan gyerekek! pompás mozifilm cím lenne! meg is nézném, nem kétség, hiszen a gyerekeim vannak benne! a mindenit, na! 
három nap a szabadban, friss levegő, semmi motorzaj, természet!

humánexport ltd.

valamikor körülbelül százötven évvel azután, hogy mindenkinek eljutott az agyáig a tény, miszerint a Mars bolygó lakható, tényleg lakhatóvá is tették, bár a technika már régen elegendo volt, mégis az emberi lustaság határtalan. az illeto, aki az egészhez a nevét, arcát és legfoképpen a pénzét adta éppen a sajtót várta, hogy elszáguldjanak a bázisra, ahonnan az emberek majd kiköltözhetnek, persze eleinte csak kézipoggyász méretu személyes holmijaikkal, majd egy kis ido múlva a többivel.. ha a technika megengedi a nagyobb csomagok szállítását.. és meglesz rá a keret is.
 a célnak megfelelo méretu limuzint választott a Befekteto úr, a célnak megfelelo Testorökkel, na meg gyerekkora óta ismert megfelelo testalkatú ukrán "barátját", aki ebben a szituációban éppen Soforként funkcionált. egyezett a nézetük a márkás órák és ruhák, valamint a politikai és érzelmi kapcsolatok terén is: csak az jó, ami nekik van, amikkel ok rendelkeznek. bár a Befekteto úr a nyilvánvaló sikerek után természetesen nagyobbra tartotta saját magát, mint bárki mást, mégis egyenloként kellett kezelnie a "Sofort", mert valamennyire azért tartott tole.
 a város széli nyolc sávos autópálya mellett döntöttek, az elég nagy volt és elég forgalmas, hogy mindenki láthassa oket, ami elég nyilvánvaló volt a gépjármu tetejére erosített transzparenseknek köszönhetoen: "irány a mars!!" "holnap már vörös hajnalra ébredhetsz" ésatöbbi.
 a Vendégek el voltak alélva a Befekteto úr nyájasságától és vendégszeretetétol: drága pezsgo és kaviár, ahogy az ilyen körökben szokás.. és persze egy kis sós mogyoró, mert azt mindenki szereti. a szalvéták persze lemaradtak, így a drága öltönyök helyett mindenki a drága zsiráf- és leopárd bőr ülésekbe törölte koszos kezeit.
 a Befekteto úr Szónokának a szája egész úton be nem állt, mégsem ismételt meg egy mondatot sem, egy szófordulatot sem, a nyilvánvaló "Befekteto úr"-on kívül, amikor útelágazódáshoz érkeztek.
 hatalmas keresztezodés, minden oldalról legalább 4 sáv, rengeteg lámpa, rengeteg tévedési lehetoséggel.. kivéve, hogy hatalmasak voltak a lámpák, annyira, hogy az az útszakasz egy részét piros, sárga vagy zöld színuvé festette a lámparengeteg. a Befekteto úr sávában éppen zöld volt, de mint Murphy törvénye kívánja, éppen akkor váltott narancssárgává, majd pirossá, amikor csak két autó volt elottük. az a ketto még átcsusszant a fenti kritériumokon, de a tíz méter hosszú és meglehetosen feltuno limuzin már aligha. csakhogy a Sofor nem akarta saját magát kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy a Befekteto úr esetleg kissé felmérgeli magát, miszerint várakozni kell bármennyit is, és ezzel megvárakoztatni a kedves Sajtó Munkatársakat, akik készséggel itták a Szónok szavát már a kezdetektol fogva.. szóval a piros lámpát ignorálva tovább hajtott, ugyanazzal a tempóval, amivel elotte, talán picivel gyorsabban. természetesen a másik sávból megindult az autótömeg és lelkes dudálgatások és fékcsikorgások közepette üdvözölték a Befekteto urat, aki lehúzta az ablakot és integetett a feltornyosult tömegnek a bal oldalon, egészen addig, amig egy fehér terepjáró bele nem hajtott jobb elülső félről a drága limuzinba.
 a Söfor kiszállt. lassan megindult a terepjáró vezetőülése felé, szigorúan, de mégis kihúzva magát. borotvált tarkója rángott az idegtől. kiráncigálta a Másik Sofőrt az ülésrol és ledobta a kocsija elé a földre. a férfi eléggé meg volt félemülve, de annyira összeszedte magát, hogy felüljön és az szemébe nézzen.
-ilyen szar cipovel hajtottál belém, te suttyó?
 orditotta a Sofor, és lerúgta a másik lábáról az olcsó vászoncipot, majd teljes erejébol a bokájába taposott, ami szörnyu reccsenéssel valószínuleg el is tört. a Befekteto úr biztosan büszke most rá, megbüntetett egy atrocitást, egy potenciális rosszakarót, aki sajnos sikerrel is járt. az illető ki is szállt és szép lassan, biztos lépteket nyújtó krokodilbor cipőjével odasétált a bántalmazójához és mosolyogva vizsgálgatta a törött bokájú férfit és a küllemét.
-sajnálom, hogy így kell megismerkednünk, valamint elnézést az úr-a Sofőrre pillantva- hirtelen haragát, nem tehet róla sajnos, de dolgozunk a modora javításán.- énekelte a Befektető úr, karjait széttárva és csak szemeit fordítva a Rosszakaróra.- Ha megbocsát: kárpótolnám veszteségeiért és még azon felül is. kérem hallgassa meg az ajánlatomat: amennyiben végig tud menni a háztömbön úgy, hogy senki nem szól magához egy szót sem, valamint nem nevetik ki, illetve szólongatják bármi módon önt, kapna tőlem egy igen tetemes mennyiségű pénzt, aminek a mértéke valószínűleg megbabonázza majd önt, és még egy éven keresztüli kemény munkával sem tudna ennyit keresni. mit szól?
 a Rosszakaró egy percig csak a földet nézte, és a szivárgó vérét a betonon, majd bólintott egyet, és feltápászkodott. a Befektető úrra nézett, majd eldintul a jobboldali út közepén, ahol épp zöld lett volna, de utána szólt eréjesen: "a másik irányba". a Sofőr utána ment, kabátja belső felét szorongatva, a Rosszakaró előtte bicegett, a földre szegezve a tekintetét. a kocsiba visszaülve a Befektető úr biztosított mindenkit a férfi jobblétéről, valamint, hogy mindenkinek csak jót akar, még ha az emberei modora néhol kissé moderálásra szorul is. a Szónok természetesen eközben abbahagyta a fényezést és az ömlengést, de miután a Befektető úr bólintott, miszerint folytathatja, folytatta is tovább a mondókáját.
 eközben a limuzin tovább állt egyhelyben, majdnem a kereszteződés közepén, az autók serényen dudálgattak, amint elhaladtak mellettük és dolgokat ordibáltak feléjük, a Befektető úr az ablakból integetett és mosolygott rájuk, némelyik visszaintegetett, kissé furcsán, bár de mégis. különös zajok voltak ezek az örömtelihez képest: kiáltozások, kattogások, dudálások, nagy durranások, amik szerencsére abbamaradtak, mielőtt frusztrálóvá lettek volna. majd kis idő elteltével a Sofőr is visszatért jól megszokott szpotjához, és végül továbbhajthattak eredeti uticéluk felé, az űrállomáshhoz.

a négy szín

I.
már nyitás után 5 percel sikerült odaérni. végül mégsem a tömekközlekedést választotta a noi szereplonk, mert tudta, hogy az általában lassabb lesz, lassabb, mint a taxi. drága, de megtehette, hogy inkább kifizet háromszor annyit, mint egyébként szánt volna rá. megoldások.
a bolt üres volt. épp, ahogy szerette volna, épp ahogy akkor kellett lennie. karácsonyi leárazások, akciók, ajándékcsomagok. végigment az elso soron: kabátok, karácsonyi színben. vörös-zöld..sárga-kék. sárga-kék. abból volt a legkevesebb. senki nem várta a karácsonyt, meg lehetett mondani. a mi noi foszereplonk sem, bár eddig ezt nem tudhatta senki.
szóval végigsétált a soron, nem tetszett neki semmi. az egész bolt berendezése U alakú volt, körülöttük vörös szalagkorlát, ami a bolt névjegye volt. mondanom sem kell, hogy az sem tetszett senkinek, csak a mi noi nemu fohüsünknek. szerette az olyan dolgokat, amik nem helyénvalók. például a szalagkorlátok a ruhaboltokban, amik megakadályozzák, hogy bárki is a középen helyezkedo ruhákhoz furakodjon csak oda. zseniálisnak tartotta. az összes ilyen marketing fogást kedvelte igazából, de nem ez itt a lényeg.
 a második U már jobban az ínyére volt. pulóverek. meleg, puha és bolyhos pamut pulóverek, durva tapintású muszálas garbók, egyszeru vékony géppel szott kardigánok.. és csokoládék. a csokoládék különösen izgatták a fantáziáját. ugyebár ez már annyira o volt, hogy szinte már elalélt a gyönyörtol: hogy lehet valami ennyire nem helyénvaló??
 levett egy fogast az U-ról: csontfehér kötött, molyhos, vastag, hosszú -túl nagy- pulóver. a fogas helye azonnal eltunt, amikor odanézett már pont olyan volt, mint elotte. hajszál pontosan. visszatette volna a pulóvert, de inkább magánál tartotta. ez volt a hiba, egy a sok közül.
 a sor végi csokoládékhoz sietett, kezében a csontfehér kötött, molyhos, vastag, hosszú és túl nagy pulóverrel, amit nem tudott visszatenni, és amiért nagyon ideges volt, de majd késobb ráér vele foglalkozni. a csokoládépult egy muanyag plexilap alatt volt, szépen elrendezve, egyenlo távolságban a különféle finomságok, szinte matematikai pontossággal: sárga, kék, vörös és zöld csomagolások. a sárgán kívül mindegyiket szerette, de mindegyik nagyon jól nézett ki, mondhatni 'szemcsiklandozó'. a konfekcióáruk mellett ajándékcsomagolt változatok voltak: egy vörös és egy sárga összekötözve fekete szalaggal, egy kék és zöld összekötözve fekete szalaggal, egy sárga-zöld-vörös összekötözve fekete szalaggal, és így tovább. az volt aztán az elrendezés. nem borult az egész jobbra, amerre az ajándékcsomagosak voltak, pont tökéletes volt. mérnöki pontosságú szinte. ezt is fel lehetett írni hibának, de inkább csak szép volt. a noi karakterünk szinte már mosolygott, ha tudott volna, kezébe vett egy zöld-kék-vörös csomagot, fekete szalaggal összekötözve és a bolt végében elhelyezkedo kasszához sétált. letette a láthatóan nem normális eladója elé az árukat, azok mellé a kártyáját, ami nem bankkártya volt, de ehez a tranzakcióhoz most megetszi. a láthatóan nem normális eladó nem ember volt és tudta, hogy az nem bankkártya és a noi karakterünk nem fog tudni azzal fizetni, de belehelyezte a kártyaleolvasóba és a no felé fordította. az ujjait a billentyuk felett lebegtetve négy random számot pötyögött a gépezetbe, majd a zöld gombot lenyomva visszafordította az eladónak, aki lebillentette a fejét és pár percig úgy maradt. a visszaogazolásra vártak. mindketten idegesek lettek volna, hogyha ez egy vásárlás lett volna, pedig csak egy teszt.


II.
jobb is volt, hogy azért hagytak néhány fát abban az erdoben, így érdekesebb lesz a kaland. bár a pajzsal semmit nem fog érni a férfi karakterünk, valószínüleg eldobja, amikor kelleni fog és menekülni fog. a többi katona is hatalmas veszélynek voltak kitéve, pedig nekik még pajzsuk sem volt, de azért végrehajtották az operációt. elvégre a háttérben négy orosz tankkal rendelkezünk, rengeteg gyalogossal, és egy rakat civillel, akik készek meghalni a nemes cél érdekében. a legfontosabb pedig, hogy a királylány biztonságban van.
 az erdoben maradt néhány fa magas volt. magas és vékony. egy öreg erdonél ez megszokott, és ez egy öreg erdo volt, magas és vékony fenyokkel benne, a koronákon madárfészkekkel, amikben vagy volt, vagy nem volt lakó.
 a tikkasztó hoségben mindenkire ráolvadt a golyóálló mellény és a kezébe olvadtak a lofegyverek, de a katonák állóképessége nem ismer határokat, vagyis nem kéne. emberi lények.. ha azok lettek volna, de ok sem voltak azok.
 mozdulatlanul álltak a tikkasztó hosogben, és a tikkasztó hoség alatt tényleg azt értem, ami. nagyon meleg, tikkaztó hoség.
 az erdoben mozgolódás. ha távolról nézted, szinte láttad, ahogy a hatalmas alak balra és jobbra rohangál, mintha valamit keresne. minden bizonnyal a katonákat kereste, vagy csak élelmet. -az elso lehetséges hiba.- az utóbbira nem volt szükség, már rég halott volt a lény. valószínüleg az elso és egyetlen hiba. egy hatalmas tirannosaurus rex. a dinoszauruszok királya és egyenesen a tankok felé tartott. elobb még megtorpant az erdo szélén és szétnézett a seregen, meg a civileken, akik mozdulatlanul álltak, mintha csak robotok lettek volna, pedig ok voltak az egyedüli hús-vér emberek az egészben. a t-rex bömbölve nekirontott a seregnek, a sereg meg a levegobe tüzelve festékpatronokat lövöldöztek az állatra, sárgára, kékre, vörösre és zöldre festve azt, teljesen hülyét csinálva ezzel belole. a pajzsos emberünk hátrasimította a barna rövid haját és elindult futva az elso tank felé. felnyitotta az elso szellozonyílást és belenézett onnan, ahol állt. por szállt ki belole és füst: ez a motorhoz tartozott, visszacsukta és a másodikat is felnyitotta: egy rács mögül bodületes ho tódult ki. ez lesz az a nyílás, amit keresett. belekiabált valamit, majd rámászott a tankra, és a tetején lévo nyíláson keresztül belemászott a jármube, ahol a királylány biztonságosan tejes shake-et szürcsölgetett.
 elkezdodött az operáció. a tank csövét a civilekre fordították és elkezdtek tüzelni. ha valaki fentrol nézte volna, akkor azt látja, hogy egy hosszúkás csepp alakban felrobbannak és eltunnek a civilek, megsemmisülnek. ezt elismételték addig, amig az összessel nem történt ez, vagyis mindegyik meg nem halt. aztán kijelentkezés.


III.
a fejfájáson és a hányingeren kívül más mellékhatása ezeknek nem szokott lenni, de mindegyik alany csak a fejét csóválta és az operátor felé fordulva csak annyit mondtak minden egyes szimuláció után, hogy "még mindig nem lesz jó". tekintve, hogy tele volt hibával így értheto is volt. de legalább a civileket sikerült eltüntetni egy viszonylag hiheto végkifejledtben, ami meglehetosen nagy haladás volt a legutóbbihoz képest, ahol csak szimpla háborút tettettek, és egymást kellett lemészárolniuk, valami Szíria nevu helyen..

IV.
halálom után tömegsírba temessetek, ne egyedül,
egyedül félek, mert ott mindenki elokerül.
ha mégis magányosan kéne örökké pihennem,
tegyél róla, drágám, ne legyen mit ennem
hisz úgyis éhezek, örökké fogok is, mint
elkényeztetett disznó: selyembélben legyint:
csinálsz, mit akarsz, segítségnek híján vagyok,

nem túrok már többé, csak egy valami vagyok: halott.

a Dömök vendégszeretet

a mérges embereket jobb nem felidegesíteni.. vagyis a mérges természetűeket, tudod, akikben ott lappang az elmebeteg és bármikor felszínre törhet a gyilkos ösztön. senki nem jár olyankor jól körülötte. na most képzeld el ezt egy családapa szerepében. az ember ott lett számomra gyanús, amikor legeloször 2007 nyarán áthívott a lánya hozzájuk valami babazsúrba, ahol x ember volt még ott rajtam kívül. apró jelek. ezekből meg lehet tudni, hogy az ember mennyire elvetemült és mire képes.. vagy legalábbis lehet rá következtetni.
szóval átmentem hozzájuk és kókuszgolyó volt a nasi, sós pereccel. joggal lehetsz felháborodva, hogy mi ez a szar, mert bárki ehet kókuszgolyót sós pereccel és attól még nem lesz közveszélyes.

azt csak hiszed.
a teniszpályán már meg sem lepődtem, amikor mondták, hogy bármikor átugorhatok egy kis "tenisz partyra". naja. -ugorj át dvd-zni, igérem nem nyúlok a bugyidba, stb.- ismerem az ilyet. persze amikor valakinek az a normális, hogy hazaér az iskolából és egyből lefürdik, hát köszi nem. az ilyenektol kiver a víz. hazaér 8 óra semmittevés (talán egy testnevelés óra, ahol egyébként sem csinál az égvilágon SEMMIT) után és egyből már megtisztítja a kis bűnös testét, aztán mehet a játék meg a házi feladat, mi? bazmegneked.
aztán meg még bizonyítani is tudom, mert én voltam rá az élő példa: ott fogócskáztunk meg ha valakinek TENISZPÁLYÁJA van, akkor elkerülhetetlen a testmozgás.. és az izzadás.. már ha használja.
a második jel a nadrágja volt. volt ez a farmer nadrág, aminek az ülepén volt egy rágó. persze meg sem próbálták lekaparni, a kukában végezte. istenem.. mire jó egy anya, aki az ilyen foltokat kiszedi a ruhádból.. bezzeg az enyém simán megbírkózott egy hetes olajfolttal is, amire rávasaltam a koszt ráadásul.
a medencéről nem is beszélve. a föld alatt volt a bejárata, hogy amikor belépsz az uszodába akkor egybol azt lásd mekkora királyok ők, hogy egyből a bejárattal szemben a medencére látsz rá, egy üvegfallal elválasztva. akár meg is dögölhetsz a bejáratban.. mivan ha megreped az üveg? az nem számít, mi? elmebetegek. a macskájuk is abban fürdött ráadásul..
szóval az egész úgy nézett ki, mint egy ilyen régi szinház. tudod, ami a görögöknél volt. akusztika meg minden. csakhogy a medence úgy süllyedt, lépcsőnként, és minden lépcsőnél a víz sötétedett. az bazmeg, tudom. fogadok a vizet is a karib tengerről hozatták, mint az a milliárdos feka az mtv cribs-ből. nyakamat rá.

aztán volt pár évvel később egy látogatásom.. mégiscsak. akkor már egy nagyobb városban laktak és a pecójuk is más volt (természetesen). magas falak, világos terek, oszlopok.. se medence se teniszpálya.. amikor kérdeztem azt mondták, hogy túlságosan rongyrázásnak találták. pont ők.. na mindegy, szóval furcsa módon egy fürdőszoba volt az egész házban, meg ugye az az egy nagy tér...  az egész család egy légtérBEN lakott.. hogy mi?  anyu, apu, picilány, picibb lány, kistesó.

a második reggel lementem tejért és mire visszajöttem kész volt az egész. mérges ember felidegesítve: anyuka a konyha nevű térben sírt, sehol a csemeték, apuka bezárkózva a fürdoszobába. meg sem kérdeztem mi a probléma forrása, csak továbbsétáltam és bekukkantva a részben üveg, részben tiffanny-üveg ajtón a legfaszább kilátás tárult elém: az egyetlen fiúörökös, aki mindössze alig nyaldosta a pubertárs kor alsó éveinek határát feldarabolva, a csontjairól lefejtett húsában szülő Attya csapkodta földhöz a fiú máját vagy gyomrát vagy tüdejét vagy tudomisén mijét, de az biztos, hogy abszurd látványnak számított, és egy ajakbiggyesztéssel meg egy 'oké'-val tovább is álltam, majd a hálószoba nevű tér első pár méterén hisztérikus nevetés fogott el, aztán egy gyors gondolatmenettel felmértem a saját létem és biztonságom helyzetét, vagyis pontosabban, hogy mennyi sanszom van arra, amire nem sok esélyt láttam: ép bőrrel meglépni a helyszínről, rendőrök és egyéb atrocitás bevonása nélkül.
hát. az igazság az, hogy még aznap ott is aludtam náluk, meg sem próbáltam lelépni. gondoltam ez náluk normális, biztos azért nincsenek már sem kisállatok sem túl sok ivadék a családban, környező házakban. aztán ha megbolygatom az ideg..őő.. szóval nem akartam én semmi jó elrontója lenni.
a fürdés részt megoldották egy egyszerű letakarással, mivel nem igazán akarták megmozdítani a szentélyt, ahol ez az egész dolog elhelyezkedett. mindenesetre a szaglószervnek nem volt barátja az egész csendélet.. bizonyára a szemnek sem, de persze ezt nem lehet megmondani a nagyi bolyhos ágytakarójának köszönhetoen.
jó is az az ágytakaró télen, egy jó forró bögre teával. és amikor nyakig becsavarod magad vele, beleszagolsz és otthon illata van.. ;]

a rák titkos ellenszere (délutáni álom egy 1 órás űrhang-zene alatt)

egy ugrálóvár-szerű lakás körül mászkáltak a betegek össze-vissza, körbe-körbe. mindenkinek kis hagyma teste volt, és mindenki az általam feltalált tudatmódosító szert vette be. ez egy ilyen kemping szerű volt, itt folyik most a kisérlet. én vagyok a felügyelője ennek a dolognak, maga a feltaláló. a mostani alanyok közül mindenki nagyon be van zárkózva, majdnem mindegyiknek halálfélelme van tőle vagy csak attól tartanak, hogy nagyon rosszul lesznek. az este folyamán hallgattam a beszélgetéseket, amiket az ugrálóvár hátsó udvarán álló pici mászókaházban folytattak a kis hagyma-emberek. volt olyan, aki hajnali háromnegyed négyre már asztalt foglalt a mekibe (?:D) hogy legalább addigra innen elmennek és nem lesznek rosszabbul, aminek persze semmi értelme nincsen.
az este folyamán mindenki egyre gyűlöletesebb lett, mindenki utálta már a másikat. hülyeségeket kezdtek kérdezgetni, minthogy mennyi a másik bérleti díja ott, ahol lakik, stb. volt, aki azt hallucinálta, hogy vendégségben van és a ház urának papucsába lépett, ezt az ottaniak meglátják, majd kivégzik miatta. szóval paranoid helyzetbe kerültek.
annyit járkáltak hogy a ház oldalában a talaj szinte elfogyott, és előbuggyant a föld egyre nedvesebb lett, igy mindenki sáros és koszos lett, ami nem segített az elméjüket jobb irányba lendíteni. ideges volt mindenki, egyre gyorsabban szaladgáltak a ház körül, a vége fele már-már összetaposták egymást a kissé túl szűk helyen.

hajnalban azzal a párral beszéltem, akik asztalt foglaltak a mekdonálcban. kicsit rosszul voltam akkor.. ( szerk. bej.: mivel a feltalált anyag véletlen került a bőrömre, ahol aztán az beszívódott és több órán keresztül voltam kellemes állapotban. reméltem, hogy ez másoknál is így lesz, de a helyszín nagyban befolyásolja az alanyok reagálását, amit korábbi kutatások ki is mutattak már.) iszonyatos migrénem volt, alig emlékszem beszélgetésünk témájára, csak arra hogy kívülről láttam a testemet, mintha egy filmet néztem volna. láttam a pár unott fejét, ahogy hallgatják mit mondok. aztán hirtelen megláttam: a testem nem a saját testem volt: én is hagymatestű voltam, valamiféle mesefigura fejjel: goofy volt, igen. a fejemen további apró goofy figurák helyezkedtek el, amik elkezdtek mozogni. mintha hajszálak lettek volna, csak nagyobbak, úgy helyezkedtek el a fejemen. az érdekessége a dolognak, hogy mindegyik szép lassan lemászott a fejemről, míg fégül nem maradt fejem, sem arcom, és szépen lassan a testem is elfogyott.

a szert nem engedélyezték még csak gyógykezelésekhez sem, mivel túlságosan is veszélyesnek minősítették. az orvost, aki feltalálta a szert, pár nappal a legutolsó kisérlete után beszállíttatták egy intézetbe, ahol paranoid skizofréniát állapítottak meg nála, majd egy hétnyi bent tartózkodás után öngyilkosságot követett el. meghasadt elméje több, mint háromszáz személyre bomlott. (ez az eddig tapasztalt legtöbb belső személyiségszám egy betegben!!) valamint azt képzelte, hogy hagyma formájú teste van az összes embernek; egyáltalán nem volt már önmaga. és még valami.. a teste meglepő módon egy gyermek méretére zsugorodott össze, így temetése pillanatában még az egy métert sem érte el, 78 cm magas volt. nyugodjék békében.

a zene itt megtalálható

2010 12 28 - kis kitérő

nemrég felkeresett Ő. a régi nagy _________. azt mondta többet nem beszél velem, mert már annyiszor átbasztam, hogy képtelen egyáltalán emberszámba is venni, de mindezek ellenére mégis kész volna ismét kitenni a lelkét a traumának, azaz hogy ismét kínozzam létületemmel. két hónapja azt hiszem.. igen, kb két hónapja. akkor történt, amikor asszem végleg kiadta az utam, és megmondta: ne keressem soha többé.
 de rámírt valahogy, és elmesélte hogy nagyon beteg. mivel én egy kórházban dolgozom, felajánlottam neki a segítségemet, persze egyértelmű volt hívásának célja.. azt mondta nem halálos, de jó lenne egy kivizsgálás, másban meg nem bízik; meg hogy lesz két órája reggel, de utána egyből indul fel hozzám a fővárosba, mivel ő vidéken tartózkodott.
 fel is jött. persze azt nem vártam, hogy az aktuális barátnőjével teszi, na meg hogy teljesen máshogy néz ki, alig ismertem rá.
 elkezdtük a kivizsgálást. a barátnője egyre jobban aggódott. folyton mellette volt, én meg az áldott jó szívemmel felajánlottam neki a szomszédos üres ágyat neki pihenésre, amit a szuka el is fogadott.
 nehéz volt az egész, felkavaró. amikor a nője aludt, fura dolgokat mondott nekem, amik kétségbe vonták azt a tényt, miszerint odáig van a nőjéért, meg vissza.
 hazafele is egész végig ezen járt az eszem, nem tudtam másra gondolni. nekem is volt már valakim, akit nagyon kedveltem, de az egész dolog Vele annyira felkavart, hogy már magam sem tudtam mit érzek. még a villamos is majdnem elütött, annyira elbambultam..
 másnap mondta a kollégám a diagnózist nekünk. semmi komoly, de azért ma még benntartanák megfigyelésre. Ő nagyon megkönnyebbült. rám nézett, és láttam rajta, hogy legszívesebben megölelt volna. kérdeztem tőle, siet-e haza, várja-e valami fontos beadandó iskolai munka, mire ő nemleges választ adott, ezért a kollégámnak azt javasoltam, hogy tartsuk bent még pár napig, hiszen nem lehetünk soha teljesen biztosak, aztán mi van ha téved.. inkább itt legyen rosszul, mint otthon. belement hálistennek, bár tudta mire megy ki a játék.
 látni akartam még, ameddig csak lehet. ha hazamenne arra ítélném, hogy a barátnője addig szeretgesse a kórház traumája után, amíg csak mégjobban megszeretik egymást. addig amennyire csak lehet ki kell használnom a lehetőségeket. gonosznak éreztem magam, de úgy éreztem, megérdemlem ezt azok után, amiket átéltem vele, nélküle, miatta.

jobban is lett hálisten, nem volt semmi komolyabb baja, bár ezt tudtam már a diagnóziskor. a váróban ültünk, kinti sétára készültünk. egy nővért vártunk, aki visszaadja a kabátját neki. ő előre bambult, én meg néztem. nagyon régen láttam, ezért az emlékezetembe akartam vésni az arcát, hátha többé már nem is látom. emlékeztem az ajkára, és a szeme színére. mindkettő jellegzetes volt. kissé meghízott, tokája lett, az ajka már nem úgy állt, mint azelőtt. a szeme pedig szürke volt, nem fekete. a hajszíne is világosabb volt, pedig a természetes sokkal jöbban tetszett. a hangja sem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.

pár nap múlva elég furán éreztem magam, mint akit átvertek. kikísértem őket az állomásra, közben beszélgettünk, a barátnője alig győzött hálálkodni, már az agyamra ment.. a vonat késett egy húsz percet, ezért leültünk a váróba melegedni, mivel kint mínuszok tomboltak. azt hazudtam a mosdóba kell mennem, ezért elindultam arrafele, de út közben leültem egy asztalhoz és elkezdtem gondolkodni. ez nem is ő.. egyáltalán nem ilyennek rémlett. hogy lehet ez??
 az asztaluk felé pillantottam, láttam, hogy egy idegennel beszélnek, biztosan ismerték, mert nagyon vigyorogtak. amikor otthagyta őket, felém indult, bizonyára a mosdóba tartott ő is. követni kezdtem. egy nővel volt, bizonyára az anyja, aki kérdezte ki volt ez a fiatal ember. ő mondta hogy xy.. lerökönyödtem, mert Neki nem ez volt a neve. akkor mostmár biztos hogy nem Ő az. de miért hittem akkor el az első perctől fogva? miért tudtam legbelül, hogy ez Ő, az, akit régen annyira..
 indult a vonat. a vágányok közt haladva az ál-exem furán viselkedett. talán azért, mert nem is sejtette, hogy tudom a KIS titkát, na meg mert már csak egy pofátlan idegenként kezeltem. és a legrosszabb még nem ez volt.. tudtam, hogy ez az Ő műve. biztosan elmondott neki minden fontosabb tudnivalót rólam. hogyan kezeljen, meg ilyenek. szánalmas kis lépés tőle, az biztos.. de legalább jót derül majd, amikor hazaér a kis barátja.
 rossz érzés volt elbúcsúztatni, elvégre akkor is az Ő barátja. bizonyára vele volt naphosszatt, jóban voltak, együtt csajoztak, stb. nagyon lehangolt, azt meg kell hagyni. búcsúzóul csak annyit mondtam hogy üdvözlöm Őt, mire reflex szerűen rávágta, hogy átadja, én meg csak vigyorogtam, hát igaz.. magyarázkodni kezdett, de akkor már elindult a vonat..

kedvesnaplóm, nem kedves

valamelyik későnyári estére beszéltük meg egyik barátommal, hogy elmegyek hozzájuk látogatóba. ő nem a városban lakott, hanem egy félórányi vonatútnyira, ami még egy normális ember számára egész emberi távolság, de nem nekem, aki olyan lusta, hogy még a saját anyját is inkább felhívja ha van valami, pedig két szobával arrébb tartózkodik. végül rávett, és elmentem hozzájuk. úgy volt, hogy ott is alszom, meg ilyenek, csak hát ugye nem is én lennék.. ha nem lettem volna ennyire.. nem is tudom milyen, akkor talán ez az egész nem történt volna meg.

a vonatról leszállva ott volt B., nem szarakodva, egyből leoltva engem, hogy miért késett a vonat, pedig nyilvánvalóan nem az én hibám volt az a másfél perces késés. csak legyintettem, majd mentünk is tovább hozzájuk, hogy lepakolhassak. több generációs otthon, ahogy ő nevezte, mivel ott élt velük két pár nagyszülő, egy dédimama, valamint a szülei, és a testvére.
megebédelve előtört belőlem a nosztalgia és valami felháborítóan unalmas történetet kezdtem el mesélni B.-nek, de persze őt érdekelte, mint minden, amit mondok. sóhaj. a késődélutánt elbeszélgetve estére kiadós rosszalkodást terveztünk, mely magában foglalja a fő bűnök egy bizonyos részét. különböző gyerekesebbnél gyerekesebb duhajkodást műveltünk, köztük a legemlítésreméltóbb a falakra történő firkálás és az emberekhez való becsöngetgetés is, de a legjobb mégis az egyik kocsmában a tűzriadó híresztelése volt. persze a bent iszogató emberek annyira nem élvezték, mint mi, de azért egynek jó volt. na meg emléknek.

aztán az est egy bizonyos részén, amikor épp a holtponton kéne átesnie az embernek, jött egy érdekes beszélgetés. vagyis hát én a témát mellőzni szerettem volna, de B. erőltette, ami kissé zokon esett, ezért kijelentettem, hogy a hajnali első vonattal távozom, és nem lesz pizsama-party. ő csak felbaszta az agyát, és miután felszedelőzködtem megmutatta merre van az állomás, és viszontlátást kívánva visszavonult családi fészkébe. már abban a pillanatban kezdtem megbánást tanúsítani, de persze előtte még a gőg meg az önteltség dolgozott bennem ezerrel.

hazaérvén már világos volt, hiszen kora délelőtt volt. zuhanyhoz készülődtem, de előtte még ébresztőt akartam beállítani a telefonomon. amit nem találtam. ezért inkább elmentem tusolni, és úgy voltam, hogy majd utána beállítom, nincs kedvem most turkálni a holmim között. persze utána sem volt meg. gondoltam, hogy valahol elhagyhattam, vagy valami, hiszen történt már velem ilyesmi, méghozzá nem is kevésszer. persze mindig meglett a végén, de azért az idegtépő gondolkodás meg cselekmények sorozata azért kicsipkézte az idegrendszeremet rendesen.

másnap felhívtam saját magam édesanyám készülékéről. egy idős, rekedtes hangú férfi vette fel. érdeklődött kilétem felől, megmondtam, hogy enyém a telefon, és kértem mondja meg a saját tartózkodási helyét, hogy elmehessek érte a napokban, mivelhogy munkaeszköz és a zenét szolgáló, szórakoztató elektronika is számomra egyben. de furcsa módon nem válaszolt, csak szuszogott. meglepően hangosan. elég perverznek találtam, mert olyan volt mintha, persze ezt nem tudhattam. meg ki az, aki egy ideges telefontulajdonoson izé? hát épp ez az. aztán elkezdett nevetni, amikor már magamban éppen elterveztem miféle rituális eszközökkel kínoznám meg a telefon másik oldalán tartózkodó egyént. végül valami olyasmit mondott, hogy majd meg fogok én is lakolni, úgy mint a kis barátom, majd letette. persze egyből levontam a tanulságot, miszerint a telefonom már nem fog visszakerülni hozzám. meg hogy szólnom kéne erről talán anyáméknak.. aztán hirtelenjében nyilallt belém a tudat, hogy mit is mondott.. egyből próbáltam B.-t felhívni de ki volt kapcsolva, próbáltam neki írni, aztán estére egészen pipás állapotba kerülve végül felhívtam még egyszer. természetesen akkor sem vette fel, ezért már elkezdtem igazán igazán aggódni, mert a faszi, aki benyelte a telefonomat igencsak gyanús hangon mondott mindent.

amikor már a sokadik nap telt el, és nem adott jelet maga felől B., kezdtem nagyon berágni rá, hiszen aggódtam is meg balfasz is voltam egyben, ezért szerettem volna bocsánatot kérni tőle. írtam neki fészbukon is, meg minden, de nemhogy nekem válaszolt, még más eseménye sem történt neki.
pont ezek miatt határoztam el végül, hogy elmegyek oda hozzájuk, még ha el is tévedek, de muszáj. végül valamiféle csoda folytán sikerült is, de ajtót senki nem nyitott. egy érdekes kabátos fazon jött oda hozzám, kb. félúton a vasútállomás felé, hogy beszélgessen velem, gondolom. először is megjegyeztem magamnak, hogy lehetséges módon kattant a férfi, mivel hogy kb 40 fok volt aznap és ő meg hát.. kabátban. ez ember végül is rendőr volt, ami nem jó előjel. mármint én meg a rendőrség kombó. kérdezte, hogy miért kopogtam annyit és annyiszor B.-ék házán, mire én elmeséltem neki az egészet, természetesen a rosszalkodós részt kifelejtve, mire elkezdett fura arcokat vágni, és vakarni az orrát. valszeg ideges volt, vagy mi. közelebb hajolt és olyan fura hangon elkezdett mondani valamit, aminek az elejétől fogva nekem iszonyú fejfájásom támadt, de azért a lényeg lejött: hogy aznap, amikor én elviharzottam, mint egy öntelt királykisasszony, egy faszi betört B.-ékhez és lemészárolta az egész családot? visszakérdeztem ugyanazokkal a szavakkal, mire ő bólintott. elkezdte mondani, hogy szerintük miért, de kukkot sem értettem belőle, csak azt, hogy a faszi látszólag indokolatlanul tö-rö-get be házakba és lemészárol mindenkit, aki bent van. három hónap alatt a harmadik eset, azt hiszem. és hogy mesélte az az állat a rendőröknek, amikor elkapták, hogy milyen élvezet volt az anya végtagjait levágni, vagy B. negyedik nyakcsigolyáját eltörni puszta kézzel..

igazából az egész az én hibám. a faszi törzshelye volt az a kocsma, ahol tűz-riadóztattunk, meg az egyik ház, aminek az oldalára ráfestettük, hogy "rohadt zsidók", ráadásul ha még ez nem lenne elég, a csávó zsidó is volt. hála a jó égnek hogy közös megegyezésen alapult az összes rosszalkodásunk, így csak 99%-ban éreztem magamat bűnösnek. mondtam is a zsarunak, hogy vigyen be legalább meghallgatásra, de ő inkább egy pszichiátriát javasolt számomra, látván a hisztérikus kitörést rajtam, valamint azt, hogy elkezdtem a sínek felé rohanni egyből.. szóval azóta vagyok itt. van egy szép fehér ingecském, bár a funkciója kétséges, mivel a kezeim fura módon ki vannak csavarodva, és így nem tudok pacsizni B.-vel sem, pedig rohadtul unatkozik szegény pára itt mellettem..

szilánk (+18)

-szóval hogy jutottál ide, hozzám?
-nem tiszta teljesen. hogy miért, azt nem tudom..
-nem azt kérdeztem, hanem hogy hogyan?
-engem az érdekelne pedig.
-azt nem fogod megtudni soha.. vagy legalábbis egyelőre nem.
-ez esetben csak a legutolsó emlékeimre vagy kíváncsi?
-ahogyan már mondtam!
-akkor figyelj

__________________________________

A nyári tábor mindig is érdekes volt, mert különös volt az osztályunk, mert érdekes helyekre mentünk, mert az osztályba járt az életem értelme, akivel már öt éve együtt vagyok, gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ez később sem lesz másképp.
az utolsó évre valami különlegeset tervezett az osztályfőnök. el sem mondta pontosan hova is megyünk, csak hogy különleges, magyar ősi hagyományokat követő népcsoport lát minket vendégül 4 teljes napig.

mindenki felszerelkezett egy vagonyni piával és droggal, a legjobbal, amit csak be tudott szerezni akkorra. mindenki azt mondta, hogy a régi magyarok dög unalmasak: ostort csattogtatnak a lovakon állva, meg teheneket tenyésztenek, hogy kihajtsák őket külföldre. ökör egy népnek tűnt. ezért is gondoskodtunk arról, hogy szórakoztatva töltsük el azt a négy napot. nem is beszélve arról, hogy az utolsó napra a szülők is hivatalosak voltak reggelitől fogva.

a legelső nap úgy alakult, ahogy terveztük, vagyis..
volt egy vendég szoba, ahol mindannyian elfértünk, akik szórakozni akartak. itt a földön fetrengve teljesen elalélva nevetgéltünk. aztán egyik fiú talált egy zacskónyi gipszet. elkezdték bevizezgetni és bekenegetni egymás karját, lábát, fülét, stb. egyik csaj (az osztály kurvája) megkérte a többieket, hogy kenjék be a mellét gipsszel, mert akar egy lenyomatot róla. a csicskái többsége megőrült és sorban jelentkeztek eme nemes feladara. a lányzó felhúzta a pólóját és háttal lefeküdt a padlószőnyegre.
tiszta hülyeségnek éreztem, és csak a pia hatásának tudtam be, hogy hideget éreztem ugyan abban a pillanatban melleimen, amikor annak a lánynak kenegették. szerencsétlen csaj nagyon kész volt. már az első réteg után bealudt, aztán még háromszor bekenték a mellkasát úgy, hogy szerintem ha felébred még felülni sem fog tudni.
hajnalban bevonultunk a hálóhelységekbe, zuhany és alvás. furán viszketett már az este folyamán is a mellkasom, de csak vakargattam. amikor zuhany előtt levettem a ruhámat le kellett ülnöm. a melleimen aprónak nem mondható fekélyek voltak, akkorák, mint egy dió, a kisebbek, mint egy mogyoró. amikor megfogtam őket, hogy ki lehetne-e azokat nyomni, belül kemények voltak, mintha mag lett volna bennük, a végükön meg egy kis seb szerű pont. nyomban elkezdtem kapargatni, de annyira fájtak, hogy képtelen voltam tovább csinálni, hiszen már így is ömlöttek a könnyeim. nem szóltam róla senkinek, hanem csak kisírtam magam a zuhany alatt, és egy jó bő pólóban tértem aludni.
reggelre eltűntek.

a második és harmadik napban teljesen kába voltam, azt hittem másnapos. úgy éreztem, hogy a fekélyeket csak odaképzeltem a viszketés miatt, de a helyükön apró, pattanás szerű akármik voltak, amik nem akartak eltűnni, sem halványodni.
minnél előbb el akartam arról a helyről tűnni, mert rossz előrézetem volt, amin még a barátom sem segített a jelenlétével.

utolsó napon, ahogy mondtam már, a szülők jöttek, hogy egy utolsót beszélgessenek az osztályfőnökkel, na meg hogy utoljára megnézhessék maguknak melyik volt az a suttyó osztálytárs, akit egyáltalán nem bírtak.
reggelire nem érkeztek meg, az ofő már sík ideg volt, mert azt a 100 adag zsíros kenyeret, vagy mit közöttünk kellett szétosztania.
olyan 11 óra környékén érkezett meg a busz. mint kiderült lerobbant a tábortól 5km-re, és mivel egyikőjüknek sem volt térereje a völgy túlságosan is jó elhelyezkedése miatt, ezért telefonálni sem tudtak sajnos.

az apám jött, meg a szülei, mert anyukámmal már külön élnek, és ő nem óhajt egy légtrében tartózkodni egyikőjükkel sem, ezért így döntöttek. mivel a nagypapám sclerosis multiplexben szenved, természetesen tolószékben érkezett és teljesen meg volt rémülve, mivel senkit nem ismert, még engem sem. ezért is remek ötletnek tartottam, hogy elhozták.

ebédre egy specialitást főztek, ahogy a konyhamester mondta, a híres chilis pörköltjük, aminek a nevére nem emlékszem.
teljes mértékben az az ízvilág volt, amit képtelen voltam megenni. nagyon csípett, és a hús is rágós volt benne. egyik zsidó fiú megkérdezte, hogy milyen állat, de a szakács nem árulta el, mert ez a recept kulcsa. a hús. a zsidó fiú csak letette a kanalát, és a levet szürcsölgette. pokolian udvarias volt.
a negyedik kanálnál kezdtem émelyegni, meg is böktem a barátomat, hogy kísérjen ki az étkezőből, mert hányni fogok. de a pincér nem engedte, hogy ő támogasson, mondván: "egyél csak!"
arra nem emlékszem meddig, de tudom, hogy az udvarig nem jutottunk el. az egyik folyosón található kukába hánytam.. azt hiszem.. az első sikeres öklendezés után elájultam. csak arra emlékszem, hogy véres volt, ami kijött belőlem.

sötét volt, amikor magamhoz tértem. egy furcsa mellény volt rajtam. egészen a térdemig ért. vastag pamut volt, de nem kötött, inkább ilyen összegyúrt valami, ami leginkább a filchez hasonlított. a minták rajta hímzett virágok és az ágaik, amik körbe-körbe tekeregtek az egész ruhán, mintha meg akarnának fojtani.
kimentem a szobából, vagyis kibotorkáltam, mert a gyomrom még nagyon émelygett, bár éreztem, hogy üres, mégsem volt minden rendben.
kint túlságosan is nagy csönd volt, bizonyára aludt mindenki, ezért elindultam én is a hálótermek felé. nem kapcsoltam villanyt, nehogy valakit felébresszek, mert az valószínűleg hirtelen nagyon együttérző lesz és kérdezgetni fog a hogylétem felől. felfele menet a lépcsőn óvatosan mentem, mert tipikusan hatalmas lépcsőfokok voltak, mint a régi házakban, ahol ha az ember nem józan és kellően életerős, akkor a harmadik fokig sem jut el..
a lépcsőfordulóban hallottam, hogy valaki jön lefele. fel sem néztem, gondoltam csak a mosdóba megy, de pont előttem megállt. mondtam neki, hogy kerüljön ki, mert nem érzem magam valami jól, de csak állt. kicsit lejjebb hajolt. a kezében egy fényes valamit tartott. "ezt azért mert bántottad!" és azzal a lendülettel hasba szúrt. el nem tudom képzelni hogy maradtam talpon, de mégis sikerült. az előttem álló valakibe kapaszkodtam, próbáltam lerántani magammal a lépcsőn, de meg sem rezzent, mintha betonból lett volna, ezért én sem estem le. lesöpörte a kezemet magáról, és miután a korlátnak lökött, komótosan lement a lépcsőn. az illatáról felismertem ki volt, de nem akartam elhinni. hiszen én nem bántottam soha. soha.
kirántottam a gyomromból azt, amit belém szúrt Ő, hiszen az ott érzett fájdalom kissé fentebbre kóborolt, ami elég is volt, hogy a bal kezemmel megtapogassam a sebemet, mennyire mély. a friss sebből meleg vér szivárgott elő, de éreztem ott még mást is. körülbelül négy darab ilyen alakú sebet. volt köztük, ami még varras volt, ami már rég beforrt, és ami már alig látszott. [ 1 ]

ki akartam menni segítésget kérni, de úgy éreztem, hogy vadásznak rám, ezért csak követtem Őt. az ajtó üvegén keresztül láttam hogy kint ül a padon.. velem. velem? hiszen itt vagyok, vagy.. nem? a ruhám is rajta van. megcsókolja. megöleli.
senki nem volt kint csak egyedül ők, a padon. végignéztem, ahogy az a másik lány ölelgeti és csókolgatja, ahogy rátapad és hozzáérinti a testnedveit. nem is csodálkoztam azon, hogy a sebemen tartott kezem mostmár markolja azt, és mégjobban vérzek, mint előtte.
kiléptem az ajtón és elindultam valamerre, leginkább el onnan. gondoltam majd mások segítenek, ha ezek itt nem. már az úton jártam, amikor lépteket hallottam. jól kivehetően, legalább hárman futottak utánam, és pár percen belül utól is fognak érni, de mégsem változtattam a tempómon. inkább befutottam az erdőbe, hátha ott nehezebben találnak meg. persze, nehezebben. csak követniük kell az ágak recsegését. de azért csak haladtam befele a sűrübe, közben hallgatva a lépteket mögöttem. úgy éreztem mostmár legalább harmincan vannak, és a vérem szagát követik. fel akarnak falni. engem akarnak belefőzni a levesbe és felszolgálni az embereknek "specialitás" néven.
ritkulni kezdett az erdő. a távolban egy nagy házat láttam, ahol égett egy villany. reménykedni kezdtem, hátha. de amikor kiértem, akkor ismerős érzés fogott el. ez a tábor. berohantam a fiúk lakosztályába, fel a lépcsőn, be az Ő szobájába. az ágyában ott feküdtem mellette, vagyis az a lány, aki a helyembe lépett. mindkettő álmos szemmel nézett rám, Ő megindult felém, útközben az éjjeliről a lámpát felkapva és kitépve a konnektorból sziszegni kezdett, de nem értettem, mert jöttek utánam, már a lépcsőn jártak. nehéz cipők kopogtak az ódon falépcsőn, már nem harmincan voltak többé, végtelenen voltak, és mindegyik engem akar, fenik a késeik, gyújtják a tüzet.

kinyitottam az ablakot és kimásztam az ereszre. a tervem az volt, hogy átugrok a lányok lakosztályának részére. a gond mindössze a pár méteres rés jelentette a két torony között. annyira dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy az adrenalin csak pezsgett bennem, és úgy éreztem nem csak át tudom ugrani, hanem utána még az utánam lopakodókat is el tudnám intézni könnyű szerrel. persze a reaális gondolkodás akkor nem volt erényem.. ezért a nekifutásomat is elhibáztam, és körülbelül két emeletet zuhanva földet értem a két szárny között.

ez már a második volt, hogy elájultam, bár az esésem..-et elnézve nem is csodálkozom, hogy elvesztettem az eszméletemet. az első percben, amikor felébredtem még az emlékezetem sem akart működni, azt hittem otthon vagyok, és csak álmodtam, de aztán megláttam a falon egy rakat edényt felakasztva, meg fakanalakat, meg hatalmas bárdokat, aztán a sor végén furcsa eszközöket, az egyiket felismertem: bordaterpesz. szóval nem képzeltem..
felemeltem a fejemet. rettenetesen fájt, a szám fel volt repedve, és a metszőfogaim nagy része hiányzott, vagy le volt törve. az orromról nem is beszélve. képtelen voltam rajta levegőt venni, a számon keresztül meg szinte égetett a friss levegő, ahogy belélegeztem. a szék, amin ültem szintén nem a kényelmemet szolgálta, tekintve hogy a kezem hozzá volt kötözve egy csőhöz mellettem.

egy dagadt nő állt velem szemben. egy fazekat kevergetett. hál' istennek nem egy akkorát, hogy beleférnék. maximum apró darabokban mondjuk, de ha ebben akarna megfőzni, akkor talán sikerülne neki. amikor látta, hogy magamhoz térek rám nézett és kedvesen beszélni kezdett hozzám:
-tudod, édesem, ez nem a te hibád. az egész családom ezt csinálta, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hagyomány, amit az őseink nem most kezdtek. nem ám, édesem. ez nem rólad szól. nem arról, hogy mennyire tökéletes életed van, meg a többi kölyöknek odafenn. még csak a szüleitekéről sem. ők aztán abszoludt nem tehetnek róla. ha fáradt fehérhúst akarnánk, akkor a nyugdíjasokat hozatnánk ide, nem igaz? ahaha. nem, édesem. akit kiválaszt az Úr, az kerül ide hozzám. nehogy azt hidd, hogy én ezt szívesen csinálom, mert tévedsz, édesem, tévedsz! szívesebben nézném a tévét a macskámmal, és főznék normális ételt a néhai férjemnek, de ezek a.. mocskok.. ah. nem is tudom minek beszélek itt, hiszen úgyis.. ah.
elfordult tőlem és inkább levett a polcról valamit, amit sónak néztem, mert apró szemű volt és fehér kristályos. aztán kiment valamiért az ajtón, pár percig motoszkált, majd visszatért egy nagy vödör sötét lével. fekete volt, mint a szurok. ebből is öntött a lábasba, de csak egy egészen picit. "ez kell, hogy megtaláljuk, az olyat, mint te vagy, édesem" -mondta, majd visszatekerte a vödörre a kupakját, és letette a sütő mellé, majd ismét kiment. kintről hallatszódott valami beszélgetés. két férfi volt. elég vontatottan beszéltek és a hangjuk is rekedtes volt. a nő is beszélni kezdett: "vihetjük".
bejött a két férfi. az egyik felém indult, a másik a fazék felé. az előbbi lekötözött a csőről és a karjába vett. meg akartam rúgni, de a lábaim olyan nehezek voltak, mintha betonból lennének. "ne mozgasd inkább, édesem, így is ripityára törted minden csontodat a lábaidban!"
kivittek oda, ahol pár órája még a szüleinkkel találkoztunk. egy frissen ásott gödör volt ott, benne valami csillogó sötét lével. a lábast letették a gödör mellé, engem meg közvetlenül elé állítottak. mellettem az a férfi fogott, aki idehurcolt, gondolom azért, mert nem tudnék megállni a 'ripityára tört' lábaimon. a lábas gőzölgött, füst szállt ki belőle. körülbelül négy méter magasságig szállt, és nem vitte el a szél, majd mintha elvágták volna a lábastól, a füst megszakadt, a levegőben gömbbé alakult majd lejjebb szállt. aztán elindult felém és megállt előttem. elkezdett szétnyílni, mintha meg akarna ölelni, szinte láttam is az ujjait. de akkor az engem fogó férfi elkezdett remegni, mintha rohama lett volna, elejtett és a szívéhez kapott. éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, mint valami rongybabának, és láttam, ahogy természetellenesen behajlanak alattam. a férfi összerogyott mellettem. a dagadt nőn látszott, hogy legszívesebben belelökne a gödörbe, a férfinak meg segítségére rohanna, de nem lehetett. a szerencsétlennek mellettem, még annyi csontja sem maradt, mint nekem a lábamban. az egész ember egyszerűen összefolyt, és halk hörgés és rángatózás kíséretében belecsúszott a gödörbe. közben a testét a leves füstje ölelte, és egyre csak kúszott befele a fülén, az orrán, és a szemüregén keresztül.

-és aztán fogtad meg a vállamat, de még mindig nem értem miért.
-hát nem tudod? a fájdalomtól.
-de hiszen nem is éreztem a fájdalmat.. se a lábamban se a fejem..
-egy tükördarab volt, amit ötször belédszúrtak, öt éven keresztül, egy személy által.


[ 1 ] a jobb kezemben egy darab tükör volt. láttam magamat benne, és rajta a saját véremet, és a véremet, ami régebb óta rá volt száradva.

2011 10 16

Ahogy egy baráttal szokás, úgy sétáltam én is az enyémmel. gyerekkorunk óta ismerjük egymást, olyan volt az egyikőnk a másiknak, mintha a testvére lett volna, és a többi unalmas maszlag duma.
ősz volt, hűvös, szeles nap; meleg lángost falatozgatva sétáltunk egy utcán, olyan keskenyebb félén. régen nem találkoztunk, mivel ő megházasodott és a felesége családjához költözött nem messze, egy kis lakásba. tervei szerint elköltöznek majd onnan, ha az asszony várandós lesz az első poronttyal, de mivel még azt nem tervezték, ezért megfelelt nekik ez a csöppnyi 55 négyzetméter.
már egy órája sétáltunk, amikoris kibontódott a cipőfűzőm. lehajoltam, hogy bekössem, eközben a friss házas barátom tovább sétált és a feleségével telefonált. valami ragu kellett neki a vasútállomás egyik mellékutcájából, amit csak ott lehet kapni. amikorra végeztem, ő már vagy 25 méterre leelőzött, a hangját is alig hallottam.
egy férfi fogta meg a vállamat és visszarántott. a kezembe nyomott egy galacsinra gyűrt ezrest és azt mondta: 'figyu, haver. ez a tiéd, menj el innen és még csak utána se nézz!' fejével az én legkedvesebb barátom felé bökött, közben végig szorította a vállam, de úgy, hogy azért ne fájjon annyira, de megérezzem.
egy ideig álltam és szorongattam az egyik kezemmel az ezrest. a másik a kabátzsebemben volt, mivel elég hideg volt aznap. bár azt mondták szeles idő lesz, legalább az nem, viszont az igértnél 7 fokkal hűvösebb volt.
néztem, ahogy a pasas benyúl a kabátja alá és elindul Felé, majd utána szóltam, hogy 'nem kell az ezresed, a barátomat választom.' de meg sem hallotta.
fogalmam sincs miért nem vágtam rá egyből, de annyira meglepett a szituáció. hányszor fizetik le az embert ezer forinttal, hogy húzzon el a legjobb társa gyilkosságának helyszínéről? nem sokszor, ugye?
mivel nem hallotta meg, ezért utána mentem. szinte futnom kellett, de utól értem. szuszogva megrántottam a vállát, majdnem úgy, ahogy ő az enyémet, csak én kissé furábban, mivel kb másfél fejjel alacsonabb voltam nála. a férfi bizonyára megijedt, mert mellényzsebéből kirántott coltjával egyből az arcomba tüzelt. furcsa volt.
gyermekkoromban éreztem így magam, amikor fagyistölcsér kirágott alján keresztül néztem a világot. csak most minden vörös is volt, és nagyon meleg. jól esett, mert az orromat már nem éreztem. zsibbadni kezdett a koponyám, olyan érzés volt, mint amikor egyszer régen a legjobb barátommal nagyon betéptem, és azt hittem agydaganatom van, mert úgy nyomta az agyam a koponyámat. kellemetlen, mondhatom..

erkölcsi csúszda

szóval az úgy volt, hogy kimentünk a vasútra, már nem tudom minek, de anyummal meg nővéremmel voltunk ott. indult a vonatunk, amit előtte kinéztünk otthon, de természetesen a vágányszámot még nem tudtuk, ezért elindultunk a jegypénztárakhoz, hogy emgnézhessük. mire felértünk a, a földön mindenhol aprópénz volt, és rengeteg ember, akik azokat szedegették fel. persze az én kis családom is elkezdte felkapkodni a sok érmét, és tömte a zsebébe, a táskájába, ahova tudta. volt ott egy hatalmas csúszda is, ami nyílt pénztáras volt. gondolom a fiatalabb vendégei számára a vasútnak. gondolkodás nélkül belemarkoltam és amennyi érmét csak tudtam, a táskámba szórtam. mire visszaértem a pénztárakhoz, mindenhol rendőrök voltak és az emberekkel beszélgettek, pár idős ember meg sírt közvetlenül a pénztárak mellett. nem értettük mi történik, csak szedegettük tovább az aprót, még ha a többiek abba is hagyták. találomara odamentem az egyik vénséghez, és megértően részvétet nyilvánítottam, mire ő bólogatva sűrűn megköszönte. a rendőrök bizonyára mindegyik jelenlévő meghallgatásával végzett, mert felénk indultak.
fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy elgázolt az egyik vonat valami részeg embert, aki elbaszta az összes pénzét a pénztárok melletti kaszinóban, és az összes nyert pénzét konkrétan, a szó szoros értelmében elszórta. bizonyára az ő pénzét tömködte a ruhájába az a sok ember, akik bizonyára vissza is adták a rendőröknek, (vagyis a családnak)..
anyukám -ideges típus lévén- sürgetett bennünket, hogy siessünk a vonatunkhoz, még ha egyelőre nem is indul .. a megszokott vágányon állt már egy vonat, amire fel is szálltunk. a vonat melletti sín körül hosszú sárga szalagból álló kordont állítottak, azon belül meg néhány rendőr, fotós és egyéb szakmabeli állt és a bűntény helyszínét elemezték. a sínen három nagy fekete zsák feküdt: két darabban volt valami alakzat nélküli dolog, a harmadik még üresen és összehajtva valami kettévágott állatt mellett. egy nyúl volt az, és pont hosszában vágta ketté a vonat. se vér, se belsőségek nem voltak sehol. a sok krimi miatt, amit néztem régebben, úgy gondoltam, hogy már halottan tették a sínekre a nyulat, de biztosan tévedek..

a vonatot végül elértük. a határon túlra ment ez a kocsi, amiben voltunk. hálófülke zuhanyzóval meg minden ilyesmivel. felváltva nézegettünk ki az ajtón, hogy követnek-e a rendőrök, de egészen indulásig egy darabot sem láttunk a vonat közelében. majd végül természetesen felszálltak néhányan. ha jól látta nővérem, akkor hárman. próbáltunk valahogy beolvadni az emberek közé, ruhadarabokat cseréltünk, amelyikőnknek ki volt bontva a haja az felkötötte, amelyikőnk haja fel volt kötve, az kibontotta. aztán ahogy a vonat suhant a kis városkánk felé, úgy nőtt bennünk a nyugtalanság, hogy elkapnak a rendőrök és még csak jegyünk sincs a vonatra.. ami még a kisebb gond valószínűleg. a fülke végén feltűnt két rendőr, ezért felálltunk a nővéremmel és elindultunk a fülke másik vége fele. mondtam neki, hogy bújjunk be a zuhanyzófülkébe ketten, de ő nem akart, meg hülyeségnek is tartotta. én azért maradtam és behúztam a nagy sötét zuhanyfüggönyt. ő bizonyára tovább ment..
a függönyt résnyire elhúzva kémleltem a terepet, vajon mikor jön arra az egyik rendőr, és ver félholtra párszáz forintnyi aprópénzért meg egy halott emlékének meggyalázásáért..
a zuhanyzó a folyóson volt, nem külön fürdőszoba kabinban. a két oldalán olyan üveggel, amin kifele lehetett látni, de be nem. már legalább húsz perce ott gubbaszthattam, amikor éreztem, hogy közelít az egyik egyenruhás. elkezdtem vetkőzni, hogy mégkevésbbé ismerjen fel. csak a felsőruházatot sikerült ledobnom, amikor valaki hirtelen elrántotta a zuhanyfüggönyt. az egyik rendőr volt, ahogy sejtettem. felsikítottam, mintha nem is számítottam volna a találkozásra, mire a rend hű őre sűrű bocsánatkérések közepette visszahúzta a függönyt és pironkodva egy mosolyt eröltetett az arcára. mikor elhagyta a vagont, felöltöztem és visszafele furakodtam ahol remélhetőleg megtalálom anyukámat meg a tesómat. épp egy megálló felé tartottunk, a vonat lassított. a kijáratnál anyukámat láttam egy szelet papírtálcás kenyérrel a kezében. biztos a büfében vette és álcának szánta.. kiálltunk az ajtón kívülre ahol a kb 60 km/h-val közlekedő vonat menetszele vitte szét az amúgy is zilált hajunkat. nővéremet sehol nem láttam. lehet ő máshol volt.. valószínüleg..

szinkópa

régvolt idők emlékeit tanulmányozom magamban, a barátaimmal. kávéházban ülünk, és beszélgetünk, nosztalgiázunk. szemezgetünk a régi közös történetekből, elmondunk mindent, ami anno ködösnek mutatkozott a másiknak. minden részletet és előzményt, meg amit az adott szituációról gondoltunk.

-milyen régen is volt.. az egész négy év során, amit veletek töltöttem, nem történt semmi különös dolog leszámítva a második év végét.
-az nagyon különös volt..
-ugye? mondtam én!
-alig emlékszem már rá igazából.

eközben az én fejemben az egész nap újra játszódik..

az egész évfolyam egy állambeli tó mellett töltötte az utolsó két hetet az iskolából, ezzel is még jobban összekovácsolva őket a szünet előtt. meg sem kell említenem szerintem, hogy egész idő alatt mindössze a röhögés és az alkohol uralkodott, de még a tanárok részéről is.
unalmas órákat is tartottak. olyat, mint az iskolában. persze ezekből nem kellett dolgozatot írni, sem jegyzetelni az órán, mindössze leírni a gondolatainkat, naplót vezetni a kirándulás érdekességeiről, stb. ahogy én emlékszem senki nem csinálta meg, aki meg mégis, az csak pár szavakban, vagy orbitális baromságokat írkált össze-vissza.
az említett napon is ilyen 'iskolásat játszottunk' az ottani kis faházban, ami tanteremmé volt kialakítva. ez volt a táborban leghátul, természetesen ehhez kellett a legtöbbet gyalogolni lépcsőn is meg földúton is. legalább 5 perc volt mire odaértünk. ebben a kis hülye házban még tábla is volt, meg minden. aznap mindenki fáradt volt, mivel 8-kor kellett kelni, és előző éjszaka nagy buli volt a part melletti kocsmában, pirkadatig haza sem ért senki. körülbelül 36 fok lehetett aznap, és ez a meleg, valamint a másnaposság miatt igencsak elpilledt mindenki. én magam is alig emlékszem mi volt aznap, mit csináltam. csak arra, hogy hirtelen a semmiből megszólalt a tűzjelző, amit a ház bejáratánál lehetett aktiválni, hogy a környező termekben mindenkinek a tudtára adja: ez a kis faház most leég és egyel kevesebb lesz. a csengő hallatán mindenki felpattant, felkapta a cuccait, vagy amit csak tudott, és kirohantunk a ház elé. persze a nagy siettségben senki nem nézte meg, hogy egyáltalán van-e tűz.. jópár percig álltunk kint, és csak szorongattuk a csomagjainkat, amiket kihoztunk. én persze semmit nem hoztam ki, mivel azt tanultam, hogy tűz esetén a legfontosabb a saját életem. na persze.. meneküljek csak, de tudván a tűz terjedési sebességét, és a környezetben megjelenhető gázok tulajdonságát, tudtam, hogy arra mindig lesz idő, hogy összerámoljam villámgyorsan a holmimat, majd eltűzzek a környékről is. de nem, ezúttal semmit nem hoztam, mindössze a toll maradt a kezemben, amivel írtam. jó nagy hülyeség, tudom.
valaki hirtelen megjegyezte halkan, hogy nem is emlékszik tűzre.. ekkor mindenki felkapta a fejét, pedig tényleg nem mondta valami hangosan, és az ajtó irányába indultunk. a tanár megragadta a kilincset, de nem nyílt. elővette a zsebéből a kulcsot, és betette a zárba, majd elforgatta, de az ajtó nyitva volt, valamint továbbra sem nyílt. akkor odament az egyik erősebb osztálytársam és ő próbálta, de nem sikerült. ezután ketten húzták az ajtót a kilincsnél fogva: ezúttal egy kicsit kinyílt de mind hiába, az ajtó ugyanúgy visszazárult, és ezután meg sem mozdult. az osztálytársam a tanár felé fordult és azt mondta "mintha valaki belülről húzná" gyorsan megnéztük hiányzik-e valaki, de mindenki itt volt, akinek itt kellett ma lennie. senki nem maradt bent. aztán az egész osztályt leküldték az alvóhelységekbe, és csak később mondta meg a tanár, hogy amikor visszament, az ajtót ki tudta nyitni, és mintha valaki éppen akkor ugrott ki az ablakon. a különös az egészben az volt, hogy nekem például semmim nem tűnt el, pedig az asztalon hevert minden értékem: a nem éppen olcsó telefonom, a többtízezres mp3 lejátszóm, ésatöbbi. ahogy értesültem róla, másnak sem tűnt el semmije. az egész történet egyszerűen csak furcsa..

ugyanebben a táborban, amikor a tónál fürödtünk, szintén történtek kellemetlen események. persze számomra a legkellemetlenebb, mások csak sajnálkoznak meg értetlenkednek, hogyan történhetett meg egyáltalán..
a tónál fürödtünk éppen, élveztük a hétvégi semmittevést. nap vége fele járt, nem voltunk már sokan, mivel kezdett hűvösödni. ennek ellenére én és a barátnőim még kint ültünk a stégen és néztük, ahogy milliomodjára lemegy a nap a horizonton. persze a placc nem volt a táboré, a közös strandot használtuk, ezért idegenek is bejöhettek. nem zavart, sőt. örültem, hogy nem csak a megszokott arcokat látom egész nap.
a vízbe én soha nem mentem be. nagyon tartok az édesvizi állatoktól, főleg az undorítóan sikamlós halaktól és a tó feneki algáktól, valamint fellelhető piócáktól. még csak a lábam ujját sem dugtam bele a vízbe, mindössze a stégen ülve az árnyékban nevetgéltünk.
aznap a stégen csak egy idegen ült, egy idősödő férfi valami napilapot olvasgatva. a barátnőkkel valamin nagyon nevetgéltünk, annyira, hogy egyikőjük fuldokolni kezdett a nevetéstől, ezért gyorsan elszaladt vele a másik barátnőm, ezzel egyedül hagyva engem az idegennel. rossz előérzetem támadt, de a parton voltak még páran, csak nem bántana.. még csak a stég végén jártak a lányok, de a férfi máris elkezdett pásztázni a szemeivel. háttal ültem neki, de éreztem a tekintetét rajtam. behunytam a szemem, és kis izzadtságcseppek gurultak le a homlokomon. végül megszólalt "miért nem fürdesz?" kinyitottam a szememet és oldalra eltekintettem, de még mindig nem láttam őt, hiszen teljesen mögöttem volt. dadogva mondtam neki a választ, amin elkezdett nevetni. letette az újságját és felállt. elindult felém. az egész stég nem volt szélesebb két méternél, szóval hamar odaért. én ahogy csak tudtam a szélére kiültem, hogy szükség esetén levessem magam az undorító vízbe és kiússzak a partra. de nem volt időm leugrani, a férfi egyszer csak belelökött, de közben a derekamat és a tarkómat fogta. ijedten csapkodtam, próbáltam levegőt kivonni a vízből, de mivel nem vagyok hal, képtelen voltam rá. éreztem hogy szorul a torkom, és elájulok.
ahogy a többiek elmondták, egy idegen sietett segítségemre, egy fiatalabb férfi, aki leütötte a bántalmazómat, engem meg kiráncigált a vízből. a felügyelő tanár próbált újraéleszteni, természetesen sikeresen, hiszen most akkor nem lennék itt. azóta kisebb emlékezetzavarom van ezzel, meg néhány régebbi rossz emlékkel kapcsolatban, de nem is bánom. nem akarok erre sem olyan sűrűn emlékezni.. mondjuk úgy soha többé.

ahogy ezt felelevenítik a többiek, egyre közelebb húzódnak hozzám a kávéházi fotelban, egyre érzékenyebben fogalmaznak, a legvégén meg egyenesen szétölelgetve, könnyes szemmel és nagyon halkan beszélnek, minden egyes szót hozzám címezve. én csak egyre rosszabbul vagyok, egyre csak zúg a fejem, mintha vissza akarnának térni az emlékek. hirtelen egy kép villan be. egy nagy lépcsőről, ahol szerintem még soha nem jártam. aztán még vagy öt kép ugyanígy megjelenik előttem, majd mintha megéltem volna, az egész történet lejátszódik a fejemben:

nővéremmel éppen egy épület alagsorában voltunk, a munkáját végezte: robbantási szakember volt. az egyetlen nő az egész országban. elég jól is keresett, hiszen nagyon jól állt neki a munkavédelmi ruha, amit direkt az ő számára szereztek be kollegái. nem volt egyszerű női méretű védelmi ruhát találniuk, de végül sikerült. egy egész havi fizetésbe került, ami persze az én tesómnak kb tízszer annyi volt, mint nekik.
éppen az egyik csövön ültem, amíg ő az időzítőt állította be, és a huzalokat erősítgette, vagy kötötte újra. átlagos beszélgetés volt. a legátlagosabb, ami két nővér között csak lezajlhat. a vége eléggé elment lelkizésbe, mivel az ő magánélete mostanság eléggé sivár. még a könnyei is kicsordultak, a zaklatójáról mesélt megint, aki majdnem belefojtotta az osztálykiránduláson a helyi tóba. persze nem emlékezett rá teljes mértékben, hiszen sokkot kapott és az agya blokkolt bizonyos emlékeket. ugyanígy régebbről is pár kellemetlenebb emléket, ezzel kissé boldogabbá téve életét egészen addig, amig néhányan fel nem hántorgatták a régi sebeket. olyankor mély depresszióba esett, és amikor visszatértek az emlékei azokról a történetekről, százszor rosszabbnak emlékezett rájuk, amik teljesen megviselték őt.
mire végzett, már mindketten nagyon rossz passzban voltunk. elindította az időzítót, a megbeszélt 15 percre. az épületből körülbelül 10 perc alatt lehet kijutni, és öt perc alatt biztonságba tudunk vonulni. az egész szerkezetet a legalsó szintre, pontosan középre kellett elhelyezni, hogy az épület teljesen összeomoljon. fent is végeznek kisebb robbantásokat, a felsőbb szinteken, hogy ne maradjon nagyobb törmelék és el tudják szállítani a maradékot.
miközben mentünk ki, annyira rosszul lett szegény, hogy le kellet ülnünk. nyugtatgattam, csititgattam, de egyre szaporábban vert a szíve, a könnyei patakokban folytak az arcán. nem tudtam neki mit mondani, csak hogy menjünk, mert nem fogunk kijutni. kicsit erőt vett magán, és elindultunk. a lépcsőházhoz érve megint elkapta a pánikroham, és ismét le kellett ülnünk. 7 perc maradt a robbanásig, és még csak félúton jártunk. hirtelen rámnézett és azt mondta: "meg akarok halni" mire én válaszul és döbbenetem jeléül megráztam és ráordítottam: "dehogy is, élnünk kell, mivel megérdemeljük. olyan szép életünk van, ne most akarj neki véget vetni!" az elképzeltnek csak az ellenkezőjét értem el, mégjobban szétesett, mostmár ülni sem volt képes. ezért fogtam, és a vállamra segítettem az egyik karját, majd elindultam vele fel a lépcsőkön, de a testsúlyom másfélszeresét nem nagyon bírtam el soha, ezért inkább nógattam idegesen, hogy keljen már fel, de csak ölelgetett és húzott le magához, hogy üljek le én is. már csal 5 percvolt a robbanásig, szinte biztos volt hogy benn maradunk és szénné égünk, de legalább egy kevésbbé kellemetlen helyet válasszunk akkor már sírunknak, mint a lépcsőház. mindössze egy fordulót tudtunk menni, a -2 emeletre. így már egy egész emelet elválasztott a bombától és a több kilónyi c4-estől. 1 perc maradt a robbanásig. "ugye tudod, hogy a földszintig itt minden szénné fog égni?" kérdőn néztem vissza rá kikerekedett szemekkel. "nem tudtam hogy ennyi robbanóanyagnak ekkora hatása van. egyáltalán minek ide ennyi, nem lenne elég sokkal kevesebb?" "de. én hoztam el a kelleténél többet. nagyjából négyszer annyit." "te tényleg meg akarsz halni? és ezt előre eltervezted?" nem válaszolt csak könnyes szemmel nézett. ekkor én öleltem meg. a lépcső közepén álltunk, és vártuk a halált. "akkor most tényleg meghalunk?" választ nem kaptam, csak a zihálását hallottam, a hátam mögött meg hatalmas forróságot éreztem, a következő pillanatban meg a lökéshullám nekivágott a szemközti falnak..

a kávézó padlóján tértem magamhoz, az egész helyiség ott volt: a tanárom, a nővérem, a zaklatóm és az összes robbantási szakember is, sőt, még én magam is magam fölött álltam, és mintha tükörbe néznék, láttam magamat. hát lehetséges ez egyáltalán?

backbringedmemories

szeretném ezt a majdnem hajszálpontosan 3 éves (2008 július 24.) novellámat ismét beágyazni ide.
kattintsatok a szövegre ha el szeretnétek olvasni (megint)..

a következő szövegrészlet abból a novellából lesz:

"Egy nő rontott be a bejárati kapun, fekete szövetkabát, térdig érő szoknya és hosszúszárú csizma, fején keménykalap, alóla copfba kötött barna haj lógott ki, nyakában fűzöld sál, amit a bárba belépve kioldott.
Egyből a pulthoz ment és kért egy dupla whisky-t jéggel. Hangjában nyugtalanság volt és remegett. Szétnézett futva az ott tartózkodó emberek között, a két nőre kicsit hosszasabban, mint a többi személyre, bizonyára ismerte őket. Ők abbahagyták a sugdolózást és döbbenten néztek a szövetkabátos nőre, aki épp a pult előtti székek egyikére ült fel, majd idegesen jártatta az ujjait az asztalon.
Eszembe jutott, hogy még nem rendeltem semmit, ezért felálltam és elindultam a pult felé. A padló recsegett a talpam alatt, éreztem, hogy mindenki tekintete rám szegeződik. Mire elértem a célig, már a pultos is engem nézett, én meg egészen nyugodtan – próbáltam nyugodtnak mutatkozni – leadtam a rendelésem. A bizonyos nőtől olyan egy méternyire állhattam, ő háttal ült és a whiskys poharának a peremén jártatta az ujjait, a másik kezével meg az asztalon könyökölt, tenyerével eltakarta az arcát. Meg akartam kérdezni tőle valami jelentéktelen dolgot, de inkább fogtam az italom, visszaültem az asztalomhoz és tovább figyeltem az embereket és a helységet."

a portré

Mr Morne épp a lakása ajtaja előtt áll, az aktatáskájában kutakodott, a kulcsát kereste, mivel épp távozott volna, teendője volt. a mai napon nem dolgozik, szabadnapot vett ki, így nem kell több napot is rászánni az ügyes-bajos dolgainak intézkedésére. merthogy ugyebár ilyen dolgokat nem lehet csak úgy kapkodva elintézni, sietve, mivel ugye hamarosan záróra. ezért maradt fenn egész éjjel, (na meg persze a reggel érkezett levél miatt), és tervezgette az útjának sorrendjét az adott napra. legelső dolga volt rögtön a reggeli mosakodás után a munkahelyre történő betelefonálás. beteget jelentett vadonatúj fehér színű betárcsázós telefonkészülékén, amit hivatalban végzett kitűnő teljesítményéért igényelhetett, a családja hatalmas örömére.

Mr Morne a kulcsát a zárba helyezve elforgatta balra, majd kattanás után kihúzta azt, és aktatáskájába dobta. reménykedett, hogy senki nem látja meg a hivatalból, ahol dolgozott immáron majdnem 30 éve. isteni szerencse folytán (nameg édesapja ismerettségeinek köszönhetően) fiatalon remek, jól fizető álláshoz jutott, pedig alig töltötte be a huszoneggyedik életévét! akkoriban kuriózumnak számított, mivel az 1900-as évek elején, az első Világháború alatt nemigen voltak munkalehetőségek. utána is csak az orvosokat meg a fizikai munkásokat keresték, de ő mindvégig megtartotta egyenletesen, lassan, de biztosan felfelé ívelő karrierjét. akkor ismerkedett meg feleségével is.

Mr Morne az égre tekintett, "esni fog" -gondolta. ennek több jele is volt: rengeteg sötét felhő gyülekezett az égen, akárcsak a gondok az emberek és különösen az ő feje felett akkoriban. csak úgy gomolyogtak az égen, eltakarva a reményt és biztonságot szimbolizáló napot, ami végül is nem számít, hiszen akkor sem lenne teljesebb a jelenlegi élete.. a nyomorultságán történő búslakodás helyett inkább elővette hóna alá szorított fa nyeles esernyőjét, és kibontva a feje fölé tartotta. nem akarta, hogy gondosan elkészített frizurájában kárt tegyen az a fárnya eső, még az emberek szegénynek és toprongyosnak fogják tartani a végén.. vagy rosszabbnak.

az eső nem eredt el amíg a kávézóba ért, ott becsukta az esernyőt, a hóna alá csapta, és kifényezett bőrcipője talpát illedelmesen megtörölve intett a pincérnőnek. leült az ajtó közelében egy kis asztalhoz, elővette a reggeli újságját, és felnyitotta az utolsó oldalon, a gyászjelentéseknél. a pincérnő a torkát köszörülte, mivel nem tudta letenni a kávéscsészét az asztalra a hatalmas újságtól. Mr Morne elnézést kért gyorsan, majd lekapta az asztalról a kitárt napilapot. megcsapta az orrát a frissen lefőzött kávéja illata, rögtön bele is akart inni, de érezte a gőzt az arcán, ezért inkább csak megfújta, és visszahelyezte a csészealátétre, ami mellé egy pici kekszet is kapott ajándékba. odapillantott a pincérnőre, aki épp őt nézte, de amint találkozott a tekintetük, gyorsan lesütötte a szemét, és arra a borospohárra koncentrált, amit épp törölgetett. "én nem kérek a szánakozásból!" úgy döntött nem fogja megenni a kekszet, ott hagyja a csésze kistányérján a borravalóval együtt.

Mr Morne inkább a kávéját szürcsölte és fújogatta felváltva, az idő haladtával már kissé türelmetlenül. tegnap éjjeli terve szerint így nézett volna ki a reggele: ébredés, mosakodás, telefonálás, reggelizés, és a reggeli bagó mellé egy frissen főtt kávé. csakhogy elfogyott a kávé otthonról, ezért kénytelen volt valahová beugrani. a választás a lakásuk mellett lévő kis cukrászdára esett, ahol a felesége mindig különböző süteményeket vásárolt közös gyermeküknek. mindketten nagyon édesszájúak voltak, Mr Morne inkább kávés. azt vallotta, hogy kávé előtt nincs élet, csak azzal képes talpon maradni. valójában koffeinfüggő volt, naponta négy csészével is megivott. hiszen megtehette, elég magas volt a keresete neki is és a feleségének is. ő a szülei ékszerüzletében dolgozott eladó és tulajdonosként. a haláluk után az egész bolt az ő fejére szállt, amiben rengeteg pénz volt, így jól éltek.

az órájára pillantva gyorsan megitta az utolsó korty kávéját, majd táskáját és esernyőjét megmarkolva felállt. zsebéből kivett valamennyi pénzt, majd az asztalra helyezte, a csésze alá úgy, hogy a papírpénz kis csücske kilátszódjon. sajnált ennyit kiadni egy eszpresszóra, de a közelben olcsóbbat nem lehetett kapni. a belváros átka.. Mr Morne szétnézett, de nem látta a pincérnőjét, ezért a kávéscsészére pillantott és a rajta fekvő kekszre. gyorsan zsebre vágta, majd kiviharzott az ajtón.

az első uticélja az orvosa volt. több szempontból is esedékes volt ellátogatnia hozzá: az egyik a munkahelyi egészségügyi vizsgálat miatt; a másik pedig a táppénzes orvosi igazolás, ami igazolja a mai napon történő távollétét az irodától. az utóbbi legegyszerűbb megszerzésén sokat gondolkodott: nem volt beteg igazán, ezért valami módon úgy kell tennie, mintha mégis rosszul lenne. például mondhatná azt, hogy előző nap valami rosszat evett, amitől rosszul lett, esetleg hányt, vagy csak egyszerűen nem érzi magát jól. úgy igazából még ő sem tudta miféle történettel fog előállni a doktor úrnál. a legvégsőbb esetben markába nyom egy köteg pénzt, vagyis jóformán megvesztegeti őt ezzel. nem füllött a foga ehhez, mivel mindig is tisztességes életet élt, soha semmilyen törvényt nem szegett meg. soha egy munkanapot sem szalasztott el, még akkor sem, amikor beteg volt, sőt, szabadságait sem vette ki egyszer sem. ezért is szerették a munkahelyén: megbízható és pontos munkaerő volt.

a rendelő szinte teljesen üres volt. csak egy korabeli nő ült ott, és egy idős házaspár. a nő láthatóan unatkozott: magassarkújával ritmusosan kopogott a rendelő parkettáján. az idős hölgy bizonyára rendkívül irritálónak és zavarónak tarotta, mivel szemöldökét összeráncolva erősen markolta férje zakójának ujját, és a nő felé fordította fejét. az idős férfi csak a folyosó szemben lévő falán bámult egy plakátot. valamiféle gyógyszert reklámozott. azt bámulta egész idő alatt, amíg sorra nem kerültek. alaposan elolvasta az apróbb betűket is. még akkor is azt olvasta, amikor már az ajtóban álltak, és a felesége a nővérnek nyújtott át egy borítékot. Mr Morne kettesben maradt a nővel, de ő inkább a falnak támasztott esernyőjét bámulta. járóbotként is használta azt, mivel izületei kezdtek már elmeszesedni, így az alja már csaknem teljesen elkopott.

végül behívták a nőt, majd sorra került Mr Morne is. az orvos vastag szemüvege alól felpillantott és megkérdezte mi a panasza, majd az előtte lévő papírosra szegezte tekintetét. Mr Morne dadogva elmondta, hogy rosszul volt az éjjel, de az orvos feltette a kezét, az okuláréját leemelte orráról, és felsóhajtott. "nem kell mentegetőznie. meddig kér igazolást, kérem?" "hát.. csak mára.. ha lehetne.. esetleg.. csak mára! és az egészségügyi alkalmasság.. ha kérhetem. kérem!" a doktor firkált valamit a papírjára, majd lepecsételtette a nővérrel, amit ő átnyújtott Mr Morne-nak. megköszönte mégegyszer, majd kilépett az ajtón. még hallotta halkan, hogy a nővér a doktorhoz súgja: "hogy-hogy nem találták meg? szegény asszony. hát még szegény fiatalember.. még olyan fiatal volt!" "nem tartozik ránk, Elvtársasszony, ne üsse bele az orrát, ha kérhetném. "még szép, hogy nem tartozik magukra" gondolta Mr Morne. nagyokat lépve sietett a buszmegállóba, és a város északi részén elhelyezkedő SS őrség felé vette az utat. ott állomásoztak. nem is értette senki, hogy miért olyan messze, amerre még autóbusz sem jár, nemhogy a földalatti. mindenkinek több kilométert kellett gyalogolnia mire odaértek.

az SS őrségen kellett érdeklődnie a felesége és a fia iránt. vagyis a testük iránt. tegnap reggel érkezett a távirat, miszerint egy lengyel haláltáborban voltak elhelyezve, de sajnos nem élték túl a megerőltetéseket. az egyik tiszttel jó viszonyt ápolt a felesége, aki emiatt tudta a nevét, és hogy van egy férje távol, otthon. Mr Morne inkább bele sem akart gondolni, hogy miféle barátság volt egy olyan emberrel, mint egy náci katona. nem akarta tudni a felesége milyen szolgáltatásokat nyújtott annak a féregnek, aki így vigyázott rá, és nem hagyta, hogy a többi katona bármit is tegyen vele, velük. egyébként sem volt képes megvédeni mindentől ezek szerint.

a felesége és a fia teste holnap után érkezik meg a városba. addigra mindent meg kell szerveznie, amire ugyebár ez a nap volt kijelölve általa.

a temetkezési vállalkozó nagyon megértő és kedves ember. még nem találkozott vele, úgy mondták neki is. odafele menet azt tervezgette miket fog mondani. szinte teljesen megtervezte a beszélgetést. minden eshetőségre felkészült. férfi akart maradni, megtartani a méltóságát és nem sírni, mint egy csecsemő, ami persze nagyon nehéz volt, hiszen minden borús volt akkor, mindenről csak a halál, a veszteség és a kínzások jutottak eszébe. egy szembejövő SS tisztre véletlenül olyan mogorván nézett, hogy az valamit odakiabált Mr Morne-nak, amit persze nem értett, hiszen nem értett németül, de rendesen megijedt, és sűrű bocsánatkérés közepette gyorsan továbbállt. a maradék lélekjelentétét is elvesztette a tiszt miatt, legördült aznap az első könnycsepp az arcán. érezte, hogy elszorul a torka, ezért gyorsan felpillantott az égre, hátha esik, és az emberek nem fognak rájönni a valóságra, de sajnos a felhők még mindig nem tűntek olyan gondterheltnek, hogy zivatart ontsanak magukból. biztos azt gondolták, hogy arra ott van Mr Morne, majd ő lemossa a szennyt az utcákról..

a bizonyos épület elé érve átlagos méretű márvány tábla hirdette a Temetkezési Vállalkozó irodájának hollétét. tisztességes embernek tűnt, vagyis az aszisztense az úrnak. zavartságában véletlenül össze vélte téveszteni az urat, akit keresett, és a titkárát, aki betelefonálásával szólt a főnökének. Mr Morne kissé elvörösödve húzta vissza jobb kezét, majd zakója ujjával megtörölve homlokát elnézést kért, megköszönte a bejelentést, és helyet foglalt. kisvártatva szólította az aszisztens, és betessékelte az irodába, majd a Temetkezési Vállalkozó, mint uriember, hellyel kínálta és illedelmesen, gyászos hangulatban köszöntöttte Mr Morne-t. egyszerű, de szép temetést akart a családjának. olyan sírgödörrel, ahova majd ő kerülne, ha elhalálozik. a férfi nagy figyelemmel követte a mondanivalóját, minden részletet lejegyzett, mellé pici számokat írt, amit Mr Morne nem tudott elolvasni olyan távolságból. a legvégén egy kis türelmet kért, majd a pici számokat lehúzgálva összeadta őket, és közölte a végösszeget. Mr Morne sokkal többre számított. megköszönte a türelmét és az idejét a Vállalkozó úrnak, és meghajlással és kézfogással búcsúzott.

a legkellemetlenebb dolog maradt már csak hátra. másfél óra maradt az üzlet zárásáig, ahova még be kellett mennie. az említett bolt egy fotószalon volt. magáról már elég fotót készíttetett a hivatali igazolványai miatt, és családjáról is már, külön-külön, méghozzá rengeteget..

a fotográfus és asszisztense éppen a sötétszobában dolgoztak. ezt a recepciós kishölgytől tudta meg Mr Morne. a lányka alig lehetett több 16-nál, túl fiatal egy ilyen (és egyáltalán bármiféle) munkához. mindenesetre értette a dolgát. odatipegett a sötétszobához, bekopogott és beszólt a fotósnak, hogy kliens érkezett. fél óra elteltével egy idős, szemüveges, félig kopaszodó öregember lépett oda hozzá, kezet nyújtva bemutatkozott és megkérdezte miben segíthet ezen a szörnyű napon. biztosan nem sejtette, hogy mennyire eltalálta, de bizonyára csak az időkre, időre célzott.. "portrét szeretnék készíttetni" szólt halkan Mr Morne. az úr fellelkesülve elkezdte hadarni: "ó, nagyszerű, magáról szeretne? esetleg más lenne az alanyom? mifélét szeretne? tudja, természetes fénynél szeretek dolgozni, ha gyönyörű tónusokat kíván, akkor sajnos várnia kell amíg a felhők elvonulnak, érti mit akarok!". a túllelkesedés kissé elkeserítette Mr Morne-t, a szemei ismét könnybe lábadtak, ezért gyorsan ismét az esernyőjét kezdte vizsgálgatni. észrevette ezt a fotós, és gyorsan a vállára tette hideg, száraz kezeit, és vígasztaló szavak helyett inkább semmit nem szólt, csak kivárta, amíg a férfi ismét társalgásképes lett, majd megkérdezte, ezúttal illedelmesebben, kissé borúsabban, hogy mit kíván. milyen portrét? "szeretnék egy portrét a családommal" "no de ezen mi ilyen szomorú, kedves uram, ha nem haragszik meg?" "a feleségem és a fiam holnap után érkezik meg.. tudja.. úgy hozzák őket.. ládákban" a fotós képén az érdeklődés szépen lassan átalakult borongós, lehangolt arckifejezéssé, majd lesütötte a szemét, "kérem kövessen".
a fotós vászon mögé tarottak, a raktárba. rengeteg lámpa volt, székek, asztalok, ágyak, terítők és egyéb kiegészítők, amik egy fotózáshoz kellettek. a leghátsó részhez ballagtak, ahol különös tákolmányok voltak. nem is lehetett mihez hasonlítani azokat, talán valamiféle állványhoz leginkább.. Mr Morne meg mert volna esküdni, hogy az egyik szerkezeten egyik csavarjának végén emberi hajat látott feltekeredve. "ezek kérem, a halott-állványaink. három méretben tartunk: kicsi, gyerek méretben, közepes, és extra nagy méretben. megkérdezhetném, hogy milyen magas a felesége, és persze a kedves fia?" "a feleségem 160cm, a fiam 175." "értem, akkor elég lesz a két kicsi, ha nem sértem meg, uram." Mr Morne még egy utolsó pillantást vetett a különös állványokra, majd az üzlethelyiségbe távozván, az árban megeggyezve elhagyta a boltot. az eljárásnak köszönhetően ugye ez normális. a fotográfus úr elmagyarázta hogy működik a dolog: "a testre ráfektetjük a szerkezetet, a gerincbe egy, vagy több csavart fúrunk, majd a vas szerkezetre rátámasztjuk a két kezet, vagy esetleg csak az egyiket, netántán egyiket sem. a karfák nem fognak látszódni a fotón. de persze le is ültethetjük az egyiküket, ahhoz persze nem fog kelleni az állvány, amivel elég sokat spórolhat, ezekben a szörnyű időkben. ha rám hallgat! de addig még gondolkodom a beállításokon, magának ezzel nem kell törődnie, uram."

a fotózást holnaputánra beszélték meg, estére. a testüket előtte felkészítik a fotózásra, mivel már körülbelül egy hete halottak lehetnek, muszáj lesz. érthető módon, Mr Morne nagyon izgatott volt az ominózus esemény előtt. órákon át fésülte a haját. nem tudta eldönteni, hogy középen legyen elválasztva, hátra legyen fésülve, vagy oldalt, és ha oldalt, akkor melyiken. több órán át bíbelődött a saját külsejével. igazgatta bajszát, haját, ruházatát. úgy izgult, mintha most találkozna először valami fontos személlyel.. vagy talán jobban.

kicsivel korábban érkezett a stúdióba, mint kellett volna. a feleségét készítették elő éppen. a fia már az állványon lógott. a fotós úr elnézést kért, hogy így kell látnia, dehát így mennek ezek a dolgok. Mr Morne nem is volt dühös, inkább zaklatott lett. egyre idegesebb lett. zavarta, hogy a fia ott lóg holtan egy vas szerkezetre felerősítve, mintha csak egy bábu lenne.. pedig egy élő ember.. volt.. nem is oly régen.

a feleségét is előre hozták végül. bár kisminkelték őt, pedig nem is sminketle magát soha. nem tette szóvá, így is kellőképpen drága lesz ez az egy portré elkészítése.

a fotográfus úgy döntött, hogy mindkét állványra szükségük lesz, ezért Mr Morne-nak kell leülnie majd, így csökkentve a bemozdulás esélyeit. "persze -gondolta- így majd jóval több pénzt fognak tőlem elkérni, mint egyébként" az asszisztens egy jókora fotelt cipelt a háttér elé, amely mögé állították a feleségét és a fiát. a fotós mégegyszer figyelmeztette, hogy csak egyetlen egy képet fog készíteni, szóval próbáljon meg minnél megfelelőbben viselkedni hozzá. az asszisztens majd instruálja mit tegyen. Mr Morne bólintott, és helyet foglalt a fotelban, majd a kamerába nézve várta mit kell csinálnia.

a fotó elkészülte után jobban szemügyre vehette holt családját, amint egy vas szerkezeten lógtak mögötte, amíg a fotós kidolgozza a negatívot. kissé morbid volt, ahogy ott ült, és felfelé tekintett a felesége üveges tekintetébe. a szeme megsárgult, és a ragasztótól különös formája volt. a fiának tarkóján hatalmas vágás nyom éktelenkedett. eddig ezt nem is látta. a vágás közepén egy csavar fúródott a gerincébe, méghozzá két helyen. "nem erről volt szó.." ráncolta a szemöldökét. majd a feleségének is megnézte a tarkóját, az övén is ugyanolyan vágás volt látható. bizonyára így erősítették fel az állványra. elég sokkoló látány volt, dehát az egész szituáció nem egy leányálom, és bizonyára hetekig, talán hónappokig, évekig ezzel fog álmondi, ahogy a felesége és a fia fölötte állnak, és élettelenül lógnak egy undorító fekete vasszerkezetről, mint azok ott.

a fotós előhívta a portrét, majd az aszisztenssel együtt a két mozdulatlan test felé vették az irányt, amíg Mr Morne a fotót nézegette könnyes szemmel. hirtelen felkapta a fejét, és látta, ahogy épp a feleségét a földre lefektetik, és egy nagy kalapáccsal leütik az állványról. Mr Morne felkiáltott: "hé, urak, megtennék, hogy.. nem.. itt teszik ezt?" a két férfi meglepődve nézett felé, és halkan megjegyezték: "de érzékenynek tetszik lenni..".

a felesége ott hevert arcal lefele a fa padlón, az állványra meg a csavarokat tették éppen vissza. az asszisztens az ingében megtörölte az egyiket, egy kevés hajat lesöpört az ingéről, majd csinálta tovább a teendőjét. Mr Morne egyre zaklatottabb lett, ezért kapkodva kidobta a megbeszélt összeget a pultra, és köszönés nélkül távozott, a testek milétével nem is törődve. nagyon megalázottnak érezte magát, hazafele menet csak arra tudott gondolni, ahogy a valaha gyönyörű és vidám felesége ott feküdt hason azon a mocskos padlón, akár egy darab rongy.

a lakás elé érve nem akart nyílni a kilincs. elfelejtette, hogy nincs otthon a felesége, nem csinált és nem is fog többé csinálni vacsorát, a fia soha többé nem hoz semmilyen jegyet az iskolából, soha nem kirándulnak együtt..

a kilincs csak nem akart kinyílni.. kicsivel később eszmélt csak rá, hogy a kulcsa a táskája alján van. elkezdte hát keresni, de hirtelen megállt. ismét lefutott előtte a fotózás utáni esemény teljese egésze, majd elmosolyodott.. "tehát.. haj volt azon a csavaron."