Patau

this story begins with Her dying.
what's more, it's not just her, it's her 5 month old foetus who met his demise at this very young age -i am not even sure you can define it as 'age'. she is having what people call a late miscarriage, caused by the wrong number of chromosomes, which were too many. so it seems, 13 is an unlucky number after all.
she is dying at this very moment, drawing her last breath on her bathroom floor. she finds the situation rather pathetic: blood on the floor, her dead son in her arms, and she is experiencing the symptoms of slowing heartbeat, dizziness, loss of hearing and vision and numbness. she knows, she did this to herself and her self conscious is punishing her as she is bleeding out slowly, head aching, heart aching, backbone aching, her eyes are fixed on the tiles of the bathroom. there is nothing strange or unusual about them, don't take me wrong. the tiles have nothing to do with her dying or the miscarriage. or maybe a little.
 she remembers when they put them up the walls, knowing nothing about building or decorating. she helped him giving them up from the package they were sold from. she watched him as he applied those tiles on the wall, fixing them to it and finishing up all by himself. she watched him doing it, and looked like any other fool could just copy his motions and look ordinary as he was. except she had married him.
 and so this tile made her remember everything she had done before this period of her life began. before she felt so alone and lonely, before her son died.


-so are you gonna' finish your peas?
-no, you can have them i guess. i am bursting...
so he reached over with his fork and pierced each pea through, so the fork 4 blades each had a pea on them. she looked at him without actually asking the question she already knew the answer for, so instead she raised her eyebrows and opened her mouth in an O shape for a second while exchanging meaningful looks with each other. an old couple at the next table winced at his action and the fact she was leaning on the table with her head resting on her arm. this place wasn't even a reputable restaurant or even a restaurant: it was merely a pub. she sort of threw a smile their way and leaned forward to whisper something in his ear, who just finished the peas on the plate, and munched on them, mouth open, particles falling onto his lap, wiping his hands in his shirt.
-hey, i think we can go now. unless you want dessert?
he was shaking his head and closed his eyes whilst doing it, which meant 'no hecking way, don't you know me????' so she smiled and stood up from the table, looking at the old couple who were eating something very mushy with forks and knives. she could swear it was only mashed potato, but who knows.
so they left the place and started to walk home. as usual, the thoughts rushed into her head not sure which one to share with him. it didn't matter because everything they talked about made sense and wasn't trivial or boring to any of them. they agreed on most topics and never really had a fight over anything major. misunderstandings happened of course, but they always ended up apologising and basically go overboard and make a massive scene out of how idiotic they were, etc.
she finally decided to go with a nostalgic memory she had, when she was acting rather like a drama queen. like she does.. this story was brought back up from a crushed pen laying on the sidewalk, which had suffered several trauma by people walking over it.

-are you going to wait for me after work then? i am finishing at 2?
-i don't know, really, i kind of want to go home and play my new game. i also would have to wait an hour!
-you are saying this like it was at least half a day and i asked you to stay completely still while you are in front of the building!
-no, i told you.. i... OKAY, okay, i will wait. can i have your charger then?
but when she finished working and came out through the front door he wasn't there. she looked around the fifth time, maybe he was walking up to her right now from a different direction, but he was nowhere to be seen. she felt the anger filling her up from the inside and building pressure in her head, so she stormed off towards the train station. (little did she know, that he was literally getting off the bus at the other end of the street, running towards her, knowing he would be late, so he did text her the estimated time of his arrival, but of course that little thing -to check her phone- was out of the question now.) as she stomped towards the station and literally everything made her angry. for example she seen a bunch of teenagers sitting on a bench nearby and using their pens as tiny cannons, shooting pieces of wet tissue at each other, tossing the particles not needed on the ground. they looked like they are having fun and that angered her so much, she even pictured herself punching the biggest child in the gang, just because he looked more like an equal opponent to her than the rest of the kids.
 arriving at the station she already seen the train on the platform, which made her absolutely furious, not even at him anymore, but at the train of course, and the fact she now has to ran upstairs, through the corridor and down the two flights of stairs towards the platform. all this with a 2 months old foetus in her belly she already knew of, but he didn't.
she got angry at him not showing up in time because as a matter of fact she planned to present him with the big news today. so his irresponsible actions made her really mad, even though he couldn't have known that this is going to be an important afternoon for the two.
as she was looking for her ticket in her wallet, she caught glimpse of the timetable hanging on the wall opposite of her, showing the train was already 5 minutes late and now ready to depart within a minute. so as quick as possible she pushed through the gathering crowd assembled by mainly commuters, school kids and tourists, who were just staring at the timetable with the mouth open or squinting at information packets they were given to help them get along easier. of course this made her even more angry than she was! combination of the past 5 minute's events simply made her red with anger, and when she is going to think about this day in the future she is usually cringing at her actions and childishness behavior she represented.
she pushed through successfully and made it up the stairs, taking them by the two, and running down skipping three whole steps, and was lucky enough not to trip and fall/break her neck/break her ankle/ lose the child/ lose her life just now. by the time she got down the train was still there, but strangely enough it was empty and all the passengers were on the platform exchanging angry looks with each other and sometimes with the employees of the station or the train company. there was no point in asking questions: it was clear as day, that something has happened on the vehicle, because there were paramedics, police and all sorts of less important people in one of the furthest carriage.

-someone has given up, huh?-she thought, and started to walk along the platform, where she might catch a glimpse of the drama that someone else is causing, and probably having the worst day of their life, but all she came across were whining people and crying children all the way there, when she seen something: there was a poster on the side of the train of the Pieta. everyone heard that it has been damaged by an unstable person who threw black tar over it, and was screaming to everyone around him that this statue is blasphemy and all the other ones picturing jesus dead is a blasphemy too, because his death is the symbol of the acceptance of our sins and all our wrong doings in this life. only she seen the Pieta as herself. she was holding her dead son, and the cape he was lying in was her own blood.

bántva és szeretve hanyagolni

masfél óraja, talán kettô, nem számolom
mióta hallgatom a hangoddal teletûzdelt
másodperceket.. megszökik tôle a nyugalom,
és könny szemembe

egy hete volt, vagy egy éve már, tíz..
tízezer? ugyan-így vízhangzott a mennyezet
és hasított húsomba csalán, folyó víz
-legalább boldog voltam!

igennel bólogatok, te igennel ugyanúgy
távolban csípkedsz mûvelt jávort, torzat,
rezgôt, nehezet; hogy játszódik a múlt,
te úgy játszol énvelem

ostoba vagyok, bocsánat erre nincsen,
ostobának születtem, szabad akaratból
engedtem Angyalnak: hadd csettintsen,
én, Bárány mégis meglepôdtem..

i heard an odd tale about a beetle...

i heard an odd tale about a beetle
who tought she is a cockroach
-in a brooch-
hiding in the pockets of the people
planning an appropiate approach

likwise ladybugs and butterflies
they just show off gracefully
-so pretty-
but all o'them being insects: surprise,
surprise... who dares envy or pity

those, who broke all her jointed legs
'cause beetles who have wings on..
-...ah, on pegs-
why waste time crawling into webs
when you can fly onto one?

godess

we just sat there,
everywhere
we saw it together
plucked out all the feathers

grew on each other.
forever.
everyone was there,
when we got together

i am the happiest now, here
with you, my dear.
i love you, you love me
i want to do nothing… nothing, just to feel

nothing is real.
there or here
let’s go there
let’s see the furthest near

those things we used to do
what we went through
it was me and you.
they all seem to be gone now….

july, june and final may
not even tears, no pray
nothing will take it away
like our hair now: all grey.

the Godess’s tears
they are all real:
her rare feathers
and the nothing she feels. 

i am nothing like you

love at war

próbálkozzunk meg a Haikuval I.

azt mondod nem lehet boldog
az ember, soha, soha
de kibaszottul tévedsz. kurva!

szilánk (+18)

-szóval hogy jutottál ide, hozzám?
-nem tiszta teljesen. hogy miért, azt nem tudom..
-nem azt kérdeztem, hanem hogy hogyan?
-engem az érdekelne pedig.
-azt nem fogod megtudni soha.. vagy legalábbis egyelőre nem.
-ez esetben csak a legutolsó emlékeimre vagy kíváncsi?
-ahogyan már mondtam!
-akkor figyelj

__________________________________

A nyári tábor mindig is érdekes volt, mert különös volt az osztályunk, mert érdekes helyekre mentünk, mert az osztályba járt az életem értelme, akivel már öt éve együtt vagyok, gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ez később sem lesz másképp.
az utolsó évre valami különlegeset tervezett az osztályfőnök. el sem mondta pontosan hova is megyünk, csak hogy különleges, magyar ősi hagyományokat követő népcsoport lát minket vendégül 4 teljes napig.

mindenki felszerelkezett egy vagonyni piával és droggal, a legjobbal, amit csak be tudott szerezni akkorra. mindenki azt mondta, hogy a régi magyarok dög unalmasak: ostort csattogtatnak a lovakon állva, meg teheneket tenyésztenek, hogy kihajtsák őket külföldre. ökör egy népnek tűnt. ezért is gondoskodtunk arról, hogy szórakoztatva töltsük el azt a négy napot. nem is beszélve arról, hogy az utolsó napra a szülők is hivatalosak voltak reggelitől fogva.

a legelső nap úgy alakult, ahogy terveztük, vagyis..
volt egy vendég szoba, ahol mindannyian elfértünk, akik szórakozni akartak. itt a földön fetrengve teljesen elalélva nevetgéltünk. aztán egyik fiú talált egy zacskónyi gipszet. elkezdték bevizezgetni és bekenegetni egymás karját, lábát, fülét, stb. egyik csaj (az osztály kurvája) megkérte a többieket, hogy kenjék be a mellét gipsszel, mert akar egy lenyomatot róla. a csicskái többsége megőrült és sorban jelentkeztek eme nemes feladara. a lányzó felhúzta a pólóját és háttal lefeküdt a padlószőnyegre.
tiszta hülyeségnek éreztem, és csak a pia hatásának tudtam be, hogy hideget éreztem ugyan abban a pillanatban melleimen, amikor annak a lánynak kenegették. szerencsétlen csaj nagyon kész volt. már az első réteg után bealudt, aztán még háromszor bekenték a mellkasát úgy, hogy szerintem ha felébred még felülni sem fog tudni.
hajnalban bevonultunk a hálóhelységekbe, zuhany és alvás. furán viszketett már az este folyamán is a mellkasom, de csak vakargattam. amikor zuhany előtt levettem a ruhámat le kellett ülnöm. a melleimen aprónak nem mondható fekélyek voltak, akkorák, mint egy dió, a kisebbek, mint egy mogyoró. amikor megfogtam őket, hogy ki lehetne-e azokat nyomni, belül kemények voltak, mintha mag lett volna bennük, a végükön meg egy kis seb szerű pont. nyomban elkezdtem kapargatni, de annyira fájtak, hogy képtelen voltam tovább csinálni, hiszen már így is ömlöttek a könnyeim. nem szóltam róla senkinek, hanem csak kisírtam magam a zuhany alatt, és egy jó bő pólóban tértem aludni.
reggelre eltűntek.

a második és harmadik napban teljesen kába voltam, azt hittem másnapos. úgy éreztem, hogy a fekélyeket csak odaképzeltem a viszketés miatt, de a helyükön apró, pattanás szerű akármik voltak, amik nem akartak eltűnni, sem halványodni.
minnél előbb el akartam arról a helyről tűnni, mert rossz előrézetem volt, amin még a barátom sem segített a jelenlétével.

utolsó napon, ahogy mondtam már, a szülők jöttek, hogy egy utolsót beszélgessenek az osztályfőnökkel, na meg hogy utoljára megnézhessék maguknak melyik volt az a suttyó osztálytárs, akit egyáltalán nem bírtak.
reggelire nem érkeztek meg, az ofő már sík ideg volt, mert azt a 100 adag zsíros kenyeret, vagy mit közöttünk kellett szétosztania.
olyan 11 óra környékén érkezett meg a busz. mint kiderült lerobbant a tábortól 5km-re, és mivel egyikőjüknek sem volt térereje a völgy túlságosan is jó elhelyezkedése miatt, ezért telefonálni sem tudtak sajnos.

az apám jött, meg a szülei, mert anyukámmal már külön élnek, és ő nem óhajt egy légtrében tartózkodni egyikőjükkel sem, ezért így döntöttek. mivel a nagypapám sclerosis multiplexben szenved, természetesen tolószékben érkezett és teljesen meg volt rémülve, mivel senkit nem ismert, még engem sem. ezért is remek ötletnek tartottam, hogy elhozták.

ebédre egy specialitást főztek, ahogy a konyhamester mondta, a híres chilis pörköltjük, aminek a nevére nem emlékszem.
teljes mértékben az az ízvilág volt, amit képtelen voltam megenni. nagyon csípett, és a hús is rágós volt benne. egyik zsidó fiú megkérdezte, hogy milyen állat, de a szakács nem árulta el, mert ez a recept kulcsa. a hús. a zsidó fiú csak letette a kanalát, és a levet szürcsölgette. pokolian udvarias volt.
a negyedik kanálnál kezdtem émelyegni, meg is böktem a barátomat, hogy kísérjen ki az étkezőből, mert hányni fogok. de a pincér nem engedte, hogy ő támogasson, mondván: "egyél csak!"
arra nem emlékszem meddig, de tudom, hogy az udvarig nem jutottunk el. az egyik folyosón található kukába hánytam.. azt hiszem.. az első sikeres öklendezés után elájultam. csak arra emlékszem, hogy véres volt, ami kijött belőlem.

sötét volt, amikor magamhoz tértem. egy furcsa mellény volt rajtam. egészen a térdemig ért. vastag pamut volt, de nem kötött, inkább ilyen összegyúrt valami, ami leginkább a filchez hasonlított. a minták rajta hímzett virágok és az ágaik, amik körbe-körbe tekeregtek az egész ruhán, mintha meg akarnának fojtani.
kimentem a szobából, vagyis kibotorkáltam, mert a gyomrom még nagyon émelygett, bár éreztem, hogy üres, mégsem volt minden rendben.
kint túlságosan is nagy csönd volt, bizonyára aludt mindenki, ezért elindultam én is a hálótermek felé. nem kapcsoltam villanyt, nehogy valakit felébresszek, mert az valószínűleg hirtelen nagyon együttérző lesz és kérdezgetni fog a hogylétem felől. felfele menet a lépcsőn óvatosan mentem, mert tipikusan hatalmas lépcsőfokok voltak, mint a régi házakban, ahol ha az ember nem józan és kellően életerős, akkor a harmadik fokig sem jut el..
a lépcsőfordulóban hallottam, hogy valaki jön lefele. fel sem néztem, gondoltam csak a mosdóba megy, de pont előttem megállt. mondtam neki, hogy kerüljön ki, mert nem érzem magam valami jól, de csak állt. kicsit lejjebb hajolt. a kezében egy fényes valamit tartott. "ezt azért mert bántottad!" és azzal a lendülettel hasba szúrt. el nem tudom képzelni hogy maradtam talpon, de mégis sikerült. az előttem álló valakibe kapaszkodtam, próbáltam lerántani magammal a lépcsőn, de meg sem rezzent, mintha betonból lett volna, ezért én sem estem le. lesöpörte a kezemet magáról, és miután a korlátnak lökött, komótosan lement a lépcsőn. az illatáról felismertem ki volt, de nem akartam elhinni. hiszen én nem bántottam soha. soha.
kirántottam a gyomromból azt, amit belém szúrt Ő, hiszen az ott érzett fájdalom kissé fentebbre kóborolt, ami elég is volt, hogy a bal kezemmel megtapogassam a sebemet, mennyire mély. a friss sebből meleg vér szivárgott elő, de éreztem ott még mást is. körülbelül négy darab ilyen alakú sebet. volt köztük, ami még varras volt, ami már rég beforrt, és ami már alig látszott. [ 1 ]

ki akartam menni segítésget kérni, de úgy éreztem, hogy vadásznak rám, ezért csak követtem Őt. az ajtó üvegén keresztül láttam hogy kint ül a padon.. velem. velem? hiszen itt vagyok, vagy.. nem? a ruhám is rajta van. megcsókolja. megöleli.
senki nem volt kint csak egyedül ők, a padon. végignéztem, ahogy az a másik lány ölelgeti és csókolgatja, ahogy rátapad és hozzáérinti a testnedveit. nem is csodálkoztam azon, hogy a sebemen tartott kezem mostmár markolja azt, és mégjobban vérzek, mint előtte.
kiléptem az ajtón és elindultam valamerre, leginkább el onnan. gondoltam majd mások segítenek, ha ezek itt nem. már az úton jártam, amikor lépteket hallottam. jól kivehetően, legalább hárman futottak utánam, és pár percen belül utól is fognak érni, de mégsem változtattam a tempómon. inkább befutottam az erdőbe, hátha ott nehezebben találnak meg. persze, nehezebben. csak követniük kell az ágak recsegését. de azért csak haladtam befele a sűrübe, közben hallgatva a lépteket mögöttem. úgy éreztem mostmár legalább harmincan vannak, és a vérem szagát követik. fel akarnak falni. engem akarnak belefőzni a levesbe és felszolgálni az embereknek "specialitás" néven.
ritkulni kezdett az erdő. a távolban egy nagy házat láttam, ahol égett egy villany. reménykedni kezdtem, hátha. de amikor kiértem, akkor ismerős érzés fogott el. ez a tábor. berohantam a fiúk lakosztályába, fel a lépcsőn, be az Ő szobájába. az ágyában ott feküdtem mellette, vagyis az a lány, aki a helyembe lépett. mindkettő álmos szemmel nézett rám, Ő megindult felém, útközben az éjjeliről a lámpát felkapva és kitépve a konnektorból sziszegni kezdett, de nem értettem, mert jöttek utánam, már a lépcsőn jártak. nehéz cipők kopogtak az ódon falépcsőn, már nem harmincan voltak többé, végtelenen voltak, és mindegyik engem akar, fenik a késeik, gyújtják a tüzet.

kinyitottam az ablakot és kimásztam az ereszre. a tervem az volt, hogy átugrok a lányok lakosztályának részére. a gond mindössze a pár méteres rés jelentette a két torony között. annyira dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy az adrenalin csak pezsgett bennem, és úgy éreztem nem csak át tudom ugrani, hanem utána még az utánam lopakodókat is el tudnám intézni könnyű szerrel. persze a reaális gondolkodás akkor nem volt erényem.. ezért a nekifutásomat is elhibáztam, és körülbelül két emeletet zuhanva földet értem a két szárny között.

ez már a második volt, hogy elájultam, bár az esésem..-et elnézve nem is csodálkozom, hogy elvesztettem az eszméletemet. az első percben, amikor felébredtem még az emlékezetem sem akart működni, azt hittem otthon vagyok, és csak álmodtam, de aztán megláttam a falon egy rakat edényt felakasztva, meg fakanalakat, meg hatalmas bárdokat, aztán a sor végén furcsa eszközöket, az egyiket felismertem: bordaterpesz. szóval nem képzeltem..
felemeltem a fejemet. rettenetesen fájt, a szám fel volt repedve, és a metszőfogaim nagy része hiányzott, vagy le volt törve. az orromról nem is beszélve. képtelen voltam rajta levegőt venni, a számon keresztül meg szinte égetett a friss levegő, ahogy belélegeztem. a szék, amin ültem szintén nem a kényelmemet szolgálta, tekintve hogy a kezem hozzá volt kötözve egy csőhöz mellettem.

egy dagadt nő állt velem szemben. egy fazekat kevergetett. hál' istennek nem egy akkorát, hogy beleférnék. maximum apró darabokban mondjuk, de ha ebben akarna megfőzni, akkor talán sikerülne neki. amikor látta, hogy magamhoz térek rám nézett és kedvesen beszélni kezdett hozzám:
-tudod, édesem, ez nem a te hibád. az egész családom ezt csinálta, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hagyomány, amit az őseink nem most kezdtek. nem ám, édesem. ez nem rólad szól. nem arról, hogy mennyire tökéletes életed van, meg a többi kölyöknek odafenn. még csak a szüleitekéről sem. ők aztán abszoludt nem tehetnek róla. ha fáradt fehérhúst akarnánk, akkor a nyugdíjasokat hozatnánk ide, nem igaz? ahaha. nem, édesem. akit kiválaszt az Úr, az kerül ide hozzám. nehogy azt hidd, hogy én ezt szívesen csinálom, mert tévedsz, édesem, tévedsz! szívesebben nézném a tévét a macskámmal, és főznék normális ételt a néhai férjemnek, de ezek a.. mocskok.. ah. nem is tudom minek beszélek itt, hiszen úgyis.. ah.
elfordult tőlem és inkább levett a polcról valamit, amit sónak néztem, mert apró szemű volt és fehér kristályos. aztán kiment valamiért az ajtón, pár percig motoszkált, majd visszatért egy nagy vödör sötét lével. fekete volt, mint a szurok. ebből is öntött a lábasba, de csak egy egészen picit. "ez kell, hogy megtaláljuk, az olyat, mint te vagy, édesem" -mondta, majd visszatekerte a vödörre a kupakját, és letette a sütő mellé, majd ismét kiment. kintről hallatszódott valami beszélgetés. két férfi volt. elég vontatottan beszéltek és a hangjuk is rekedtes volt. a nő is beszélni kezdett: "vihetjük".
bejött a két férfi. az egyik felém indult, a másik a fazék felé. az előbbi lekötözött a csőről és a karjába vett. meg akartam rúgni, de a lábaim olyan nehezek voltak, mintha betonból lennének. "ne mozgasd inkább, édesem, így is ripityára törted minden csontodat a lábaidban!"
kivittek oda, ahol pár órája még a szüleinkkel találkoztunk. egy frissen ásott gödör volt ott, benne valami csillogó sötét lével. a lábast letették a gödör mellé, engem meg közvetlenül elé állítottak. mellettem az a férfi fogott, aki idehurcolt, gondolom azért, mert nem tudnék megállni a 'ripityára tört' lábaimon. a lábas gőzölgött, füst szállt ki belőle. körülbelül négy méter magasságig szállt, és nem vitte el a szél, majd mintha elvágták volna a lábastól, a füst megszakadt, a levegőben gömbbé alakult majd lejjebb szállt. aztán elindult felém és megállt előttem. elkezdett szétnyílni, mintha meg akarna ölelni, szinte láttam is az ujjait. de akkor az engem fogó férfi elkezdett remegni, mintha rohama lett volna, elejtett és a szívéhez kapott. éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, mint valami rongybabának, és láttam, ahogy természetellenesen behajlanak alattam. a férfi összerogyott mellettem. a dagadt nőn látszott, hogy legszívesebben belelökne a gödörbe, a férfinak meg segítségére rohanna, de nem lehetett. a szerencsétlennek mellettem, még annyi csontja sem maradt, mint nekem a lábamban. az egész ember egyszerűen összefolyt, és halk hörgés és rángatózás kíséretében belecsúszott a gödörbe. közben a testét a leves füstje ölelte, és egyre csak kúszott befele a fülén, az orrán, és a szemüregén keresztül.

-és aztán fogtad meg a vállamat, de még mindig nem értem miért.
-hát nem tudod? a fájdalomtól.
-de hiszen nem is éreztem a fájdalmat.. se a lábamban se a fejem..
-egy tükördarab volt, amit ötször belédszúrtak, öt éven keresztül, egy személy által.


[ 1 ] a jobb kezemben egy darab tükör volt. láttam magamat benne, és rajta a saját véremet, és a véremet, ami régebb óta rá volt száradva.

szandai erdő

2,09 - livin'

őrület-
maradni. kitépett hajszálak a talajon
szabályosan. ahogy vércseppek a havon
nyugodni. ahogy a ő itt, haragban
reszketni. megbánni, amit mondtam

élet-
körforgás. fogkrémszag a metrón
jelkép. kettő egyből a betonon
hiány. megmaradt szelet kenyér
elfogyni. ahogyan néha a remény

emberség-

moved home

minőségi, tudom..

renegade szerénke . says
hú
ez a mondat
várjál
: DDDDDDDDDDDDDDDd
szétröhögtem magam rajta
a monoton tanulás közepette
a kereskedelmi törvény szerint üzletnek minősül a szilárd térelemekkel körülhatárolt, talajjal egybeépített vagy ahhoz rögzített, tartós használatra készült, rendszeresen nyitva tartó értékesítő hely.
: DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
. johnny rotten . says
:D:DD:D::DD::Dd
renegade szerénke . says
WTF :D
_DD_D_Da:XDG:FD
. johnny rotten . says
mi afaszD:DD::D
renegade szerénke . says
talajhoz rögzített
bazmeg
: DDDDDDDDDDDDDDDDDDD
. johnny rotten . says
ne hogy mar elfujja a szellő
istenem:D
bazdmeg.
renegade szerénke . says
hát akkor a led zeppelinen nem lehet körzőszervizt nyitni baszod
: DDDDDDDDDDdd
. johnny rotten . says
hát nem:D:D:D
iistenem:D

da motto

mostanság

helyzetjelentés

megvagyok, jólvagyok, csak lefoglal a szakvizsgára történő készülés meg az emberem, úgyhogy izé. amúgy megírtam az apokalipszises novellának a következő fejezetét, csak MÉGTOVÁBB akarom írni, és majd utána pakolom fel. jóleszjólesz, el lehet hinni! arr!

ez a csoda meg Kristóf fix50mm 1,2-es kis drágaságával készült, és az én masinámmal, RRR, kicsitjo,fúh.. :'D

like the snowflakes..

like the snowflakes: we're defferent and belong to no-one but ourselves.
the only thing we share is our hair colour and the person that we LOVE.

goodbye day

Hero story + others

én csináltam :D

every single night

virus