nemrég felkeresett Ő. a régi nagy _________. azt mondta többet nem beszél velem, mert már annyiszor átbasztam, hogy képtelen egyáltalán emberszámba is venni, de mindezek ellenére mégis kész volna ismét kitenni a lelkét a traumának, azaz hogy ismét kínozzam létületemmel. két hónapja azt hiszem.. igen, kb két hónapja. akkor történt, amikor asszem végleg kiadta az utam, és megmondta: ne keressem soha többé.
de rámírt valahogy, és elmesélte hogy nagyon beteg. mivel én egy kórházban dolgozom, felajánlottam neki a segítségemet, persze egyértelmű volt hívásának célja.. azt mondta nem halálos, de jó lenne egy kivizsgálás, másban meg nem bízik; meg hogy lesz két órája reggel, de utána egyből indul fel hozzám a fővárosba, mivel ő vidéken tartózkodott.
fel is jött. persze azt nem vártam, hogy az aktuális barátnőjével teszi, na meg hogy teljesen máshogy néz ki, alig ismertem rá.
elkezdtük a kivizsgálást. a barátnője egyre jobban aggódott. folyton mellette volt, én meg az áldott jó szívemmel felajánlottam neki a szomszédos üres ágyat neki pihenésre, amit a szuka el is fogadott.
nehéz volt az egész, felkavaró. amikor a nője aludt, fura dolgokat mondott nekem, amik kétségbe vonták azt a tényt, miszerint odáig van a nőjéért, meg vissza.
hazafele is egész végig ezen járt az eszem, nem tudtam másra gondolni. nekem is volt már valakim, akit nagyon kedveltem, de az egész dolog Vele annyira felkavart, hogy már magam sem tudtam mit érzek. még a villamos is majdnem elütött, annyira elbambultam..
másnap mondta a kollégám a diagnózist nekünk. semmi komoly, de azért ma még benntartanák megfigyelésre. Ő nagyon megkönnyebbült. rám nézett, és láttam rajta, hogy legszívesebben megölelt volna. kérdeztem tőle, siet-e haza, várja-e valami fontos beadandó iskolai munka, mire ő nemleges választ adott, ezért a kollégámnak azt javasoltam, hogy tartsuk bent még pár napig, hiszen nem lehetünk soha teljesen biztosak, aztán mi van ha téved.. inkább itt legyen rosszul, mint otthon. belement hálistennek, bár tudta mire megy ki a játék.
látni akartam még, ameddig csak lehet. ha hazamenne arra ítélném, hogy a barátnője addig szeretgesse a kórház traumája után, amíg csak mégjobban megszeretik egymást. addig amennyire csak lehet ki kell használnom a lehetőségeket. gonosznak éreztem magam, de úgy éreztem, megérdemlem ezt azok után, amiket átéltem vele, nélküle, miatta.
jobban is lett hálisten, nem volt semmi komolyabb baja, bár ezt tudtam már a diagnóziskor. a váróban ültünk, kinti sétára készültünk. egy nővért vártunk, aki visszaadja a kabátját neki. ő előre bambult, én meg néztem. nagyon régen láttam, ezért az emlékezetembe akartam vésni az arcát, hátha többé már nem is látom. emlékeztem az ajkára, és a szeme színére. mindkettő jellegzetes volt. kissé meghízott, tokája lett, az ajka már nem úgy állt, mint azelőtt. a szeme pedig szürke volt, nem fekete. a hajszíne is világosabb volt, pedig a természetes sokkal jöbban tetszett. a hangja sem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.
pár nap múlva elég furán éreztem magam, mint akit átvertek. kikísértem őket az állomásra, közben beszélgettünk, a barátnője alig győzött hálálkodni, már az agyamra ment.. a vonat késett egy húsz percet, ezért leültünk a váróba melegedni, mivel kint mínuszok tomboltak. azt hazudtam a mosdóba kell mennem, ezért elindultam arrafele, de út közben leültem egy asztalhoz és elkezdtem gondolkodni. ez nem is ő.. egyáltalán nem ilyennek rémlett. hogy lehet ez??
az asztaluk felé pillantottam, láttam, hogy egy idegennel beszélnek, biztosan ismerték, mert nagyon vigyorogtak. amikor otthagyta őket, felém indult, bizonyára a mosdóba tartott ő is. követni kezdtem. egy nővel volt, bizonyára az anyja, aki kérdezte ki volt ez a fiatal ember. ő mondta hogy xy.. lerökönyödtem, mert Neki nem ez volt a neve. akkor mostmár biztos hogy nem Ő az. de miért hittem akkor el az első perctől fogva? miért tudtam legbelül, hogy ez Ő, az, akit régen annyira..
indult a vonat. a vágányok közt haladva az ál-exem furán viselkedett. talán azért, mert nem is sejtette, hogy tudom a KIS titkát, na meg mert már csak egy pofátlan idegenként kezeltem. és a legrosszabb még nem ez volt.. tudtam, hogy ez az Ő műve. biztosan elmondott neki minden fontosabb tudnivalót rólam. hogyan kezeljen, meg ilyenek. szánalmas kis lépés tőle, az biztos.. de legalább jót derül majd, amikor hazaér a kis barátja.
rossz érzés volt elbúcsúztatni, elvégre akkor is az Ő barátja. bizonyára vele volt naphosszatt, jóban voltak, együtt csajoztak, stb. nagyon lehangolt, azt meg kell hagyni. búcsúzóul csak annyit mondtam hogy üdvözlöm Őt, mire reflex szerűen rávágta, hogy átadja, én meg csak vigyorogtam, hát igaz.. magyarázkodni kezdett, de akkor már elindult a vonat..
de rámírt valahogy, és elmesélte hogy nagyon beteg. mivel én egy kórházban dolgozom, felajánlottam neki a segítségemet, persze egyértelmű volt hívásának célja.. azt mondta nem halálos, de jó lenne egy kivizsgálás, másban meg nem bízik; meg hogy lesz két órája reggel, de utána egyből indul fel hozzám a fővárosba, mivel ő vidéken tartózkodott.
fel is jött. persze azt nem vártam, hogy az aktuális barátnőjével teszi, na meg hogy teljesen máshogy néz ki, alig ismertem rá.
elkezdtük a kivizsgálást. a barátnője egyre jobban aggódott. folyton mellette volt, én meg az áldott jó szívemmel felajánlottam neki a szomszédos üres ágyat neki pihenésre, amit a szuka el is fogadott.
nehéz volt az egész, felkavaró. amikor a nője aludt, fura dolgokat mondott nekem, amik kétségbe vonták azt a tényt, miszerint odáig van a nőjéért, meg vissza.
hazafele is egész végig ezen járt az eszem, nem tudtam másra gondolni. nekem is volt már valakim, akit nagyon kedveltem, de az egész dolog Vele annyira felkavart, hogy már magam sem tudtam mit érzek. még a villamos is majdnem elütött, annyira elbambultam..
másnap mondta a kollégám a diagnózist nekünk. semmi komoly, de azért ma még benntartanák megfigyelésre. Ő nagyon megkönnyebbült. rám nézett, és láttam rajta, hogy legszívesebben megölelt volna. kérdeztem tőle, siet-e haza, várja-e valami fontos beadandó iskolai munka, mire ő nemleges választ adott, ezért a kollégámnak azt javasoltam, hogy tartsuk bent még pár napig, hiszen nem lehetünk soha teljesen biztosak, aztán mi van ha téved.. inkább itt legyen rosszul, mint otthon. belement hálistennek, bár tudta mire megy ki a játék.
látni akartam még, ameddig csak lehet. ha hazamenne arra ítélném, hogy a barátnője addig szeretgesse a kórház traumája után, amíg csak mégjobban megszeretik egymást. addig amennyire csak lehet ki kell használnom a lehetőségeket. gonosznak éreztem magam, de úgy éreztem, megérdemlem ezt azok után, amiket átéltem vele, nélküle, miatta.
jobban is lett hálisten, nem volt semmi komolyabb baja, bár ezt tudtam már a diagnóziskor. a váróban ültünk, kinti sétára készültünk. egy nővért vártunk, aki visszaadja a kabátját neki. ő előre bambult, én meg néztem. nagyon régen láttam, ezért az emlékezetembe akartam vésni az arcát, hátha többé már nem is látom. emlékeztem az ajkára, és a szeme színére. mindkettő jellegzetes volt. kissé meghízott, tokája lett, az ajka már nem úgy állt, mint azelőtt. a szeme pedig szürke volt, nem fekete. a hajszíne is világosabb volt, pedig a természetes sokkal jöbban tetszett. a hangja sem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.
pár nap múlva elég furán éreztem magam, mint akit átvertek. kikísértem őket az állomásra, közben beszélgettünk, a barátnője alig győzött hálálkodni, már az agyamra ment.. a vonat késett egy húsz percet, ezért leültünk a váróba melegedni, mivel kint mínuszok tomboltak. azt hazudtam a mosdóba kell mennem, ezért elindultam arrafele, de út közben leültem egy asztalhoz és elkezdtem gondolkodni. ez nem is ő.. egyáltalán nem ilyennek rémlett. hogy lehet ez??
az asztaluk felé pillantottam, láttam, hogy egy idegennel beszélnek, biztosan ismerték, mert nagyon vigyorogtak. amikor otthagyta őket, felém indult, bizonyára a mosdóba tartott ő is. követni kezdtem. egy nővel volt, bizonyára az anyja, aki kérdezte ki volt ez a fiatal ember. ő mondta hogy xy.. lerökönyödtem, mert Neki nem ez volt a neve. akkor mostmár biztos hogy nem Ő az. de miért hittem akkor el az első perctől fogva? miért tudtam legbelül, hogy ez Ő, az, akit régen annyira..
indult a vonat. a vágányok közt haladva az ál-exem furán viselkedett. talán azért, mert nem is sejtette, hogy tudom a KIS titkát, na meg mert már csak egy pofátlan idegenként kezeltem. és a legrosszabb még nem ez volt.. tudtam, hogy ez az Ő műve. biztosan elmondott neki minden fontosabb tudnivalót rólam. hogyan kezeljen, meg ilyenek. szánalmas kis lépés tőle, az biztos.. de legalább jót derül majd, amikor hazaér a kis barátja.
rossz érzés volt elbúcsúztatni, elvégre akkor is az Ő barátja. bizonyára vele volt naphosszatt, jóban voltak, együtt csajoztak, stb. nagyon lehangolt, azt meg kell hagyni. búcsúzóul csak annyit mondtam hogy üdvözlöm Őt, mire reflex szerűen rávágta, hogy átadja, én meg csak vigyorogtam, hát igaz.. magyarázkodni kezdett, de akkor már elindult a vonat..
Szia, nem tudom, emlékszel-e rám, egy időben sokat beszélgettünk... és sokszor megnevettettél:) Jó lenne újra beszélgetni, valahogy fel tudnánk venni a kapcsolatot? Üdv: Adi
VálaszTörlés