Tudod mi az az inszomnia? Amikor valaki nem tud aludni valami testi vagy lelki behatás hibájából. Hallottam már olyanról, hogy valaki szerelmes volt, csalta a szerelmét lelkileg és emiatt nem tudott aludni, mert bántotta az egész dolog. Szerintem undorító az ilyen. Magának való. Megérdemli az inszomniáját.
Én is ilyen betegségtől szenvedek... már ha lehet ezt szenvedésnek nevezni. Végül is egy bizonyos szinten az. Szóval már egy ideje nem bírok aludni a rémálmaimtól, amikben egy bizonyos alakot látok, egy vörös nőt, akinek az arcát soha nem látom az álmaim alkalmával és gyötör, ha csak egy pillanatra is felbukkan: felébredek...
Nem átlagos "család", ami nekem van: apám sofőr volt, egy karambolban halt meg, anyám lelépett a szeretőjével, én meg 17 évesen nevelőszülőkhöz kerültem, ahol mindenem megvolt. Végül is örültem, hogy így alakult, a nevelőszüleim jófejek voltak és még egy egykorú lánytestvérem is lett. Most 23 éves vagyok, a nevelőanyám és nevelőapám eltart, a mostohahúgommal meg bensőségesebb kapcsolatba kezdtem még 19 évesen. Persze a szülei nem tudtak róla, mi meg jól titkoltuk. Szerettem őt. Tényleg olyan volt mintha a testvérem lenne, ő az álom hugim! Lehet még valami betegségem is van, hiszen eleinte nevelőanyámba is belezúgtam, most meg Lucy... így hívták. Lucy gyönyörű volt. Mogyoróbarna haj, igazi babapofi, arányos testfelépítés. Olyan igazi álomnő. Belsőre meg... nem is tudom megfogalmazni... Ha beszélsz hozzá ő figyel rád, mindig van valami okos tanácsa. Ha szomorú vagy és megkérdezi tőled mi a baj és te azt mondod "semmi", ő megfogja a vállad és a szemedbe néz: "most az igazad mondd!". Szóval szeretem.
Hajnalban arra ébredtem, hogy a kutya kapar az ajtón. Félős egy dög volt az. Persze megértem, mert épp szilveszter volt, mindenki petárdázott meg ordibált.
Tavaly egy kocsmában voltam, de amikor egy csapat huligán molotov-koktélt dobott egy tőlünk 5 méterre lévő autóra, akkor ott kis híján szívrohamot kaptam és meggyűlöltem a szilvesztert. Akkor döntöttem el: jövőre - vagy már idén?- otthon leszek és aludni fogok. Így is lett. Este 10kor lefeküdtem aludni és még fel sem keltem az éjféli petárdázásra vagy az ordibálásra sem, pedig a főutcán laktunk.
Persze ismét nem tudtam visszaaludni. Amikor nem alszom, akkor valami képtelenségről álmodom, egy ismeretlen nőről, aki az ujjaköré csavar a semmivel és nem ereszt soha...
Lucyék hajnal 5 körül értek haza. Ő és Dune, a legjobb barátnője. Ők két utcával lejjebb laktak. Dunével csókolózott először még 10 évesen. Lehet, téged ez nem érdekel, nem is lényeges, csak gondoltam vázolom mennyire kötődnek egymáshoz. És ha már kötődés, megjegyezném: Dune olyan nekem, mint a húgom. Lehet, épp ezért bírom őt. - Ugye a családtagok iránt érzett beteges vonzódásom, amit csak Lucynél tudtam kiélni.
Amikor hazaértek, úgy tettem, mintha aludnék. Lehet még azt sem vették észre volna észre, ha ott ülök a küszöbön törökülésben, olyan részegek voltak – azt hiszem. Vagyis inkább valószínű, mert amikor Lucy mellém feküdt, megcsapott a vodka maró szaga.
-Alszol?
Éreztem, hogy néz, fürkészi az arcom, de én nem feleltem. Odabújt mellém, a fejét a vállamra hajtotta, egy ideig még nézett, majd átment a saját szobájába aludni, de én még mindig nem bírtam elaludni.
Délután már otthon voltak a nevelőszüleim is. Onnan vettem észre, hogy a bejáratnál egy ismeretlen objektumot fedeztem fel, ami még a lányok hazajövetele után nem volt ott, amikor kimentem felmérni a terepet. Ez a valami pontosan az előszobaajtó mellett helyezkedett el: egy döglött kismalac feküdt ott, nyakában hatalmas piros szalag, az oldalára meg nagy betűkkel, hogy „B. U. É. K.”. Nem is fogtam fel először, hogy minek van ott, csak később esett le, hogy még azóta is újév első napja van, vagyis inkább már az első nap vége fele, de végül is az év első napja, egy új évszám, új nappalok, éjszakák és új álmatlanul eltöltött éjszakák előtt álltam, ami jelen esetben az a malacka jelképezett.
Délben kelt fel Lucy és vagy egy órát töltött a fürdőben. Vizes hajjal jött ki és miután megvitattuk a bulit azt tanácsolta, nézzünk meg valami filmet.
Leültünk a tévé elé és kapcsolgattunk össze-vissza. Végül találtunk egy jót, amit közös megegyezés után néztünk együtt.
Valami művészfilm volt… egy srácról szólt, aki a barátnőjével élt, már a közös gyereket tervezték, de a lány nem akart az istennek sem teherbe esni. Végül a srác az elkeseredettségtől és a félelemtől, hogy az ő hibájából nem sikerült addig, elment leinni magát. A bárban, ahol iszogatott, találkozott egy lánnyal, akibe azt hitte szerelmes, elhagyta érte a nőjét, meg minden, és összeköltözött az új csajjal. Egy ideig boldogok voltak, majd a leányzó gondolt egyet, otthagyta és lelépett a fiú vagyonával együtt. Amikor az utóbbi balek rájött, hogy hoppon maradt, belőtte magát és a szer hatása alatt a régi barátnőjéről képzelgett. Másnap elment hozzá, közben meg szenvedett a drog hiánya miatt. Könyörgött a lánynak, hogy bocsásson meg neki, de nem engedett. A fiú teljesen kikészült, hazament és felkötötte magát…
Szóval az eleje ilyen tipikus idióta film, viszont a vége már tetszett, Lucy meg elaludt. Azért egy kicsit zavart, mert azt hittem neki is tetszeni fog… Nem baj.
A film hatására vagy amiatt, mert a szilveszterem kimaradt, úgy döntöttem, hogy elmegyek meginni egy italt egyedül. Fogalmam sem volt hova megyek. Elindultam a főúton, hátha találok valami szimpatikus bárt.
Nem járok úgy igazán sehova sem. A házunkkal szembeni Royal söröző is bezárt pár éve, pedig remek hely volt szerintem.
Lefelé ballagtam az utcán. Megdöbbentem mennyire régen voltam csak úgy sétálni a városban. Vagyis sétálgattam én, csak soha nem volt időm szétnézni tüzetesebben, mert mindig tovább kellett menni.
A túloldalon egy szerelmespár találkozását figyeltem épp. Érdekes volt, ahogyan mindketten izgatottan rohannak egymás felé, látszott, hogy friss a szerelem közöttük, szinte még forró. Majd kihűl – gondoltam. Persze megesik, hogy felmelegszik, de akkor már nem ugyanolyan. Mint a tea. Kíváncsi vagyok, melykőjük teája hűl ki előbb.
Rengeteg kocsma és bár volt abban az utcában, mindenféle rémisztő és túlcsicsázott vagy egyszerűen unalmas névvel. Volt itt Részeg Picasso, Toronyablak Taverna, Tűzkeresztelő, Bella kenyércsapolója, satöbbi. Viszont találtam egy szimpatikus nevűt is: Álomzátony.
Belülről egyedi, otthonos és meleg hatású. Bent alacsony fotelek és tölgyfa székek sötétbarnára festve, hozzájuk való asztallal. Még a bárpult is tölgyből volt, és az előtte sorakozó négy magasított szék is. A pult felett egy tábla hirdette, hogy 18 év alatt nem szolgálnak ki senkit szeszes itallal és dohányáruval. A pultos fiú lehetett vagy 16 éves, neki bizonyára protekciója volt. Mondjuk, ha nagyon akarom, kinézem belőle a 20 évet is…
Leültem a helység hátuljában egy kétszemélyes asztalhoz és a bent ülő embereket méregettem.
Két asztallal arrébb két nő ült, csinosak voltak és gazdagnak tűntek. Szorosan egymás mellett ültek és sugdolóztak a pultos felé pillantgatva. Egy nagyobb asztalnál egy egész baráti társaság foglalt helyet, három fiú és négy lány. Ők csak kártyázgattak, halkan beszélgettek és cigarettáztak. Csupa unalmas személy… Kezembe akadt valami szórólap a mellettem lévő székről, inkább azt olvasgattam: „fiatalító kencék megfizethető áron… bármi áron!” Na, igen. Mi lehet egy mindenféle alapanyagból összekevert masszában fiatalító? Olyan adalékot tartalmaz? Biztosan nem. Pszichológia az egész. Felkenik a nők, akik azt hiszik öregednek, közben csak az idő telik, a természet csak a munkáját végzi. Az összes pénzüket ilyen kencékre költik, a végén meg beleőrülnek, vagy az egészségtelen adalékoktól bőrrákot kapnak és belehalnak. Beleőrülnek vagy belehalnak, hogy a fiatalos bőrüket megtarthassák… mindezt bármi áron.
Miközben a lapon mosolygó nőt néztem, ahogyan profilból összekötött hajjal és csupasz vállal felszabadultnak mutatja magát, szépen lassan megváltozott az életem.
Egy nő rontott be a bejárati kapun, fekete szövetkabát, térdig érő szoknya és hosszúszárú csizma, fején keménykalap, alóla copfba kötött barna haj lógott ki, nyakában fűzöld sál, amit a bárba belépve kioldott.
Egyből a pulthoz ment és kért egy dupla whisky-t jéggel. Hangjában nyugtalanság volt és remegett. Szétnézett futva az ott tartózkodó emberek között, a két nőre kicsit hosszasabban, mint a többi személyre, bizonyára ismerte őket. Ők abbahagyták a sugdolózást és döbbenten néztek a szövetkabátos nőre, aki épp a pult előtti székek egyikére ült fel, majd idegesen jártatta az ujjait az asztalon.
Eszembe jutott, hogy még nem rendeltem semmit, ezért felálltam és elindultam a pult felé. A padló recsegett a talpam alatt, éreztem, hogy mindenki tekintete rám szegeződik. Mire elértem a célig, már a pultos is engem nézett, én meg egészen nyugodtan – próbáltam nyugodtnak mutatkozni – leadtam a rendelésem. A bizonyos nőtől olyan egy méternyire állhattam, ő háttal ült és a whiskys poharának a peremén jártatta az ujjait, a másik kezével meg az asztalon könyökölt, tenyerével eltakarta az arcát. Meg akartam kérdezni tőle valami jelentéktelen dolgot, de inkább fogtam az italom, visszaültem az asztalomhoz és tovább figyeltem az embereket és a helységet.
Észrevettem, hogy az egész plafon területén tükör van. Furcsa a világ fordítva… milyen ijesztő. A baráti társaságból már csak hárman voltak ott, egy férfi az asztal alatt matatott valamit. Valami táskában kutakodott és néha-néha körülnézett, látja-e valaki. Sötétbarna bőr aktatáska volt, olyan tipikus hivatali ügynök által hordott. Kivett belőle egy mappát, abból meg vagy öt lapot, amiket gyorsan átolvasott, majd beletömte az öltönye belső zsebébe. Miután ismét szétnézett és meggyőződött: senki nem látta, visszatette a földre a táskát, majd sietősen távozott.
Mindezt a tükörmennyezeten keresztül láttam – a fordított világ ablakában. Lehet nem kellett volna. Bizonyára majd jön a rendőrség és kikérdez mindenkit, aki akkor esetleg a bárban tartózkodott. A pultos majd engem is felismer. Megkérdezik, hogy felismerem-e az aktatáskás férfit, és ha igen, láttam-e valami furcsát. Ahogyan magamat ismerem, fix, hogy nem fogom elmondani, amit a tükörmennyezeten keresztül láttam. Félek az ilyen hivatalos dolgoktól.
A tekintetem mégis egyre csak egyre a szövetkabátos nő vonzotta a pultnál. Valahogy nem volt az Álomzátonyba való személy azt hiszem. Már a második pohár vége felé járt, az én italom is igencsak fogyott, ezzel arányosan nőtt a bátorságom is, hogy oda merjek menni Hozzá.
Inni akartam még, de nem akartam részeg lenni. Hiába mondják, hogy az ember részegen a legőszintébb, én mégis inkább hazudnék, csak hogy önmagam lehessek most előtte.
Kezdett kiürülni a bár. Nem is csoda, hiszen már éjfél felé járt az idő, kettőkor meg záróra és még mindig nem volt elég merszem, hogy odamenjek a pulthoz.
Minél tovább mérlegeltem a dolgokat, annál inkább telt az idő és féltem lelép, mielőtt még beszélgetnék vele. Ezt meg nem akartam, valahogy létszükségesnek éreztem akkor, kívántam azt a beszélgetést.
Nem is törődtem inkább az ésszerűséggel: felálltam és odaültem a pulthoz én is. Direkt úgy, hogy láthasson, mellé kettővel. Rendeltem én is egy whisky-t jéggel, közben meg a szemem sarkából figyeltem a szövetkabátos nőt. Csak akkor vettem észre, hogy már rég levette a kabátját és a kalapját is és mint kiderült tévedtem. Nem barna, hanem vörös volt a haja. A csudába is, vörös volt.
Mire észbe kaptam, már késő volt. Teljesen megfeledkeztem magamról és a tervemről, hogy felé sem nézek egy ideig, meg majd egészen véletlenül kezdünk el beszélgetni. Sikerült nem csak a szemem sarkából néznem őt, hanem teljes egészében felé fordultam és szemből néztem. Ő is nézett engem. Kirázott a hideg, olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna valahonnan. Erőltettem hát egy mosolyt, ő viszonozta. Éreztem, ahogy elönti a vér az arcom. Próbáltam másfele nézni, végül a kendőjét és a rajta lévő mintákat néztem.
- Szép kendő!
- Köszönöm, igazán kedves.
Nem tudtam mit mondani neki, inkább egy nagyot kortyoltam. Agyaltam, mit kérdezhetnék tőle, végül is nem jutott semmi használhatóbb az eszembe:
- Mi a neved?
- Meg tudnád mondani mennyi az idő, kérlek?
A legrosszabb érzés számomra, amikor nem figyelnek rám, el sem tudtam képzelni mi jár éppen a fejében és miért kérdezte meg, miután én kérdeztem tőle már előtte. Még csak a szavába sem vágtam. Kicsit elkedvtelenedtem emiatt.
Az órámra néztem: 1:51 volt, hajnal.
- Két óra van.
- Köszönöm szépen, de komolyan.
Az utolsó mondatrészhez olyan fejet vágott, mintha kételkednék benne, hogy valóban komolyan gondolta. Kicsit lehet ütődöttnek tartott, azért bánt velem így.
Hosszú percekig semmi kommunikáció, ami már irritált, csak a pincér szólt oda hozzánk, hogy hamarosan zárnak, kéri, lassan távozzunk.
Akkor is zavar a szótlanság, amikor valamelyik más ismerősömmel fordul hasonló elő, ezért hát az előző témát – témát? - szövögettem tovább.
- Bocsáss meg kérlek, az előbb hazudtam.
Mikor kimondtam már abban a pillanatban megbántam. Éreztem, hogy orbitális hülyeséget mondtam az imént, és látva a kérdő tekintetet a Vöröstől folytattam…
- Az előbb azt mondtam két óra van, valójában meg csak 51 volt, vagyis most már bizonyára 52 lehet, vagy már 53, legvégsőbb esetben…
- Jól van, jól van értem én, nem kell magyarázkodni. Az a pár perc igazán nem számít. Csak nagyjából akartam tudni...
Felnevetett és a pénztárcájából két papírpénzt rakott az asztalra, majd felállt és induláshoz készülődött, kicsit szédülve és kapaszkodva a szék támlájába. Látszódott rajta, hogy részeg. Felálltam és miután én is fizettem, felsegítettem rá a kabátját és együtt hagytuk el az Álomzátonyt.
Átkaroltam a vállát az egyik karommal, a másikkal az ő karját fogtam, hogy el ne essen. Mentünk egy ideig, de nem arra, amerről jöttem. Egészen másfele mentünk, azt hiszem még soha nem jártam arrafele.
- Miért segítesz nekem? Nincs jobb dolgod, vagy egy másik részeg nő, akit támogathatnál?
- Nincs…
- Jól van, inkább hallgass! Várj… - megállt és elkezdett a táskájában kutakodni. Kirántott egy csomó dolgot: a rúzsát, egy kis noteszt és egy fél pár kesztyűt is. Gyorsan felkaptam, de kár volt, mert amint elengedtem ő megingott és kis híján a fenekére esett. Szerencsére idejében elkaptam, de a lába maga alá csuklott.
- Állj föl! – hallottam, hogy el kezd szipogni, de nem láttam, mert le volt a feje hajtva és az arcába lógott a haja. – Gyerünk, állj föl, elviszlek valami hotelbe, ahol alhatsz. Kifizetem neked, ne aggódj.
- Nem… nem kell. Van valahol… itt parkol.
- Van egy autód?
- Igen, valahol a közelben parkoltam le vele. Egy nagy fehér autó mellé meg valami vaskerítéses ház elé.
Fogalmam sem volt hol lehet, tele volt az utca vaskerítéses házakkal és nagy fehér autókból sem volt hiány.
- Jó, gyere, akkor most inkább leülünk valami padra.
Felemelte a fejét, az utcalámpa pont az arcára világított. A bárban a félhomály amiatt nem láttam rendesen az arcát. Ekkor eszembejutott az álmaimban látott vörös nő... leginkább őrá emlékeztetett.
Leültünk egy padra, amit legközelebb megláttam. Hátradőlt, a fejét a pad támlájára támasztotta és behunyta a szemét.
– Szánalmas és szégyentelen egy nő részegen… Amúgy Téged otthon senki nem vár?
- Egyedül élek… - fogalmam sincs miért hazudtam.
- Ááá, szóval agglegény?
Felemelte a fejét és rám mosolygott. Kezdett tisztulni a tekintete, de még mindig akadozva beszélt és minden egyes szót, amit mondott alaposan megfontolt. Vagyis nem tudom, de így tűnt.
Még jó pár óra hosszát beszélgettünk azon a padon. Csak úgy repült az idő… Kiderült, hogy miért is ivott: a vőlegénye, akivel régóta együtt volt elhagyta egy másik nőért, pedig már a családalapítást tervezték. Milyen különös véletlen… Meg az is hogy azt a bizonyos filmet ő is látta, amiatt határozott a részegedés mellett, mert nem bírta idegekkel, az egész tortúra és ráadásul az a film.
Sok mindenben egyetértettünk, többször meg is nevettetett.
- Nézd! Világosodik! Lassan mennem kéne haza. – mondta, és beletúrt a hajába.
Nem volt kedvem még hazamenni, de Lucy és a nevelőszüleim biztosan aggódnak már. A csudába is, milyen gyorsan elfut ez a kegyetlen idő, úgy elfut, hogy észre sem vesszük. Nemrég csak este volt, és már itt is a hajnal, valóban, látszott, hogy az este a vége felé jár, de az is lehet, hogy az életünkről beszélgettünk, a saját életünkről, vagy úgy általában az életről, így van ez, ha jelen vagyunk egy beszélgetésnél, de nem figyelünk oda, mindig kimaradunk a legfontosabból.
Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltünk egy találkozót másnap estére az Álomzátonyban. Reméltem, hogy nem felejti el. Megkedveltem nagyon.
Eszébe jutott hol is parkolt, beült az autóba és megígérte, hogy óvatosan vezet. Persze nem akartam engedni, de azt mondta, csak pár utcával lejjebb lakik, ilyenkor hajnalban meg csak nem történik semmi…
Hazafele menet zúgott a fejem, éreztem, ahogyan az alkohol még dolgozik bennem, bár már régen kijózanodtam.
Az egész nap lassan telt. Aludni természetesen nem tudtam valami sokat, viszont abban a kis időben az "új vörös"-t láttam, amint a padon ülve beszél hozzám.
Délután, amikor kezdett lemenni a nap, leültem az ablakpárkányra és bámultam ki a jégvirágos üvegen. Esett a hó.
Lucyék nem voltak otthon azt hiszem, nem is figyeltem igazából. Teljesen el voltam varázsolva egész nap. Szerintem még azt sem vettem volna észre, ha más házába mentem volna be…
Nagyon lassan, de biztosan közeledtem időben a megbeszélt időponthoz és térben a megbeszélt helyhez. Lefelé sétáltam már az utcán, a találkozóig még egy óra volt, az út viszont csak 10 perc volt. Fogalmam sem volt mit fogok addig csinálni. Csak bámultam ki a fejemből, olyan elmosódott volt minden, mintha még mindig részeg lennék.
Idő volt. A Vörös sehol. Vártam ott rá vagy két órát, de nem jött. Végül megpróbáltam felhívni, de nem vette fel a telefonját, pedig ha százszor nem próbáltam, egyszer sem. A pultos is más volt, mint előző nap, valami öreg bajszos nagydarab ember. Folyton engem figyelt és a második órában odajött hozzám és közölte, hogy ha nem fogyasztok, akkor hagyjam el a helységet. Mivel nem volt kedvem rendelni, ezért elhagytam az Álomzátonyt és leültem arra a padra, amin még aznap hajnalban pár csodálatos órát töltöttem egy érdekes és – azt hiszem már annyira nem – ismeretlen nővel. Nem volt sehol.
Ez megismétlődött másnap is, ugyanúgy a megbeszélt időben ott voltam az Álomzátonyban és vártam. Már nagyon ideges voltam, nem mentem haza sem, Lucy is és más is hiába hívott. A Mi padunkon aludtam aznap este.
Arra keltem fel, hogy csörög a telefonom. „Vörös hív”. Azonnal felvettem és elkezdtem habogni mindenféle bárról meg padról meg a kabátjáról, de nem az ő hangja szólt bele a telefonba.
- Halló? – Egy fiatal férfihang volt az, azt hiszem olyan húsz éves lehetett.
- Halló? Ki beszél?
- Ön kicsoda?
És így percekig kérdezősködtünk, már remegtem az idegtől. Ellopták a telefonját? Más számát adta meg? De akkor hogy lehet, hogy felhívott?
Végül kibökte, amit akart… bár ne tette volna.
- Ismerte ön a hölgyet, akié ez a telefon volt?
- Hogy érti, hogy ismertem? Mi az, hogy volt? - hihetetlenül ideges voltam már, ordítottam a telefonba, pedig nem akartam.
- Szóval hozzátartozója? – még mindig ugyanazon a nyugodt és monoton orrhangon beszélt, ami az egészben az egyik legidegesítőbb volt, ezért rávágtam, hogy igen, a bátyja vagyok.
- Tehát a bátyja? Ez esetben… nem is tudom hogy mondjam. Nehéz az ilyet közölni, tudja? Szóval… a húga tegnap korareggel folyamán… a csudába. A húga halálos autóbalesetet szenvedett...
- Hogy micsoda? – rossz tréfa, igaz? Mindjárt átveszi a telefont az a félig ismeretlen nő és mondja azon az édes hangján, hogy ez csak egy tréfa volt. Egy pillanatig Lucy arcát képzeltem az ő arca helyére. A légzésem mintha teljesen leállt volna, a külvilág megszűnt létezni. A kezemben a telefon kezdett lecsúszni, a telefonban a férfi hangja mintha 100 000 km-re lett volna.
-… 120 km/h-val belehajtott egy parkoló kocsisorba, elvesztette az eszméletét a sokktól. A mentők pár percen belül kinn voltak, de már nem tudtak rajta segíteni…
A telefon kiesett a kezemből. Felálltam és elindultam lefelé az úton…
- Rossz színész lennék? Miért is nem vettem én el Lucy-t feleségül? - Ilyeneken járt egész idő alatt az eszem, de valahogy mindig a Vörös hajú nőnél kötöttem ki. - Rossz színész lennék? Nem, hiszen próbáltam nem önmagam adni vele szemben, mert az olyan nyersnek hatna és mégsem sikerült… - vagy – Miért nem vettem el feleségül Lucy-t? De akár a Vörös-t is elvehettem volna még aznap este. Bemegyünk valami anyakönyvezetőhöz, vagy nem tudom…
Végül is a vasútállomáson kötöttem ki. Kértem egy jegyet a legközelebbi vonatra, nem is érdekelt merre megy. 50 km-re volt egy kis városka, oda indult egy vonat 3 percen belül. Felszálltam és szinte egyből el is indult.
Legalább olyan gyorsan száguldott a vonat, mint az én gondolataim. Még mindig nem fogtam fel valójában mi is történt egy fél órája. Biztos csak álmodtam. Most is álmodom, csak ébrednék már fel. Behunytam a szemem és a vonat elringatott, elaludtam. Nem tudom hogyan, meg hogy a padon hogyan sikerült elaludnom. Ez csak most jutott eszembe.
Hirtelen a vonat elkezdett rángatózni és egy nagy nyomást éreztem a fejemen, a szomszédos kabinokból meg sikoltozást és dübörgést, kívülről meg fékcsikorgást. Éreztem, hogy valami nincs rendben…
Amikor felkeltem nem bírtam megmozdulni, mindenem zsibbadt. Sötét volt, hideg és nagyon büdös. Próbáltam kinyitni a szemem, vagy a karomat megmozdítani, de semmi. A külvilág zaja meg csak egyre tompult. Hallottam, hogy ordibálnak nagyon távolról, aztán meg még távolabbról valami másik hang ordibált vissza neki. Én is akartam, de inkább még utoljára arra a vörös nőre gondoltam, Lucyre és a szüleimre. Életem filmje igazán rövid volt, mondhatom. Ez volt szégyellni való szerintem…
Mi is az inszomnia? Amikor valaki nem tud aludni annyi időt, amire szüksége lenne, hanem csak a szervezetnek létszükséges mennyiséget. Meg testi és lelki problémák… Vannak éjszakák, amikor ki tudja aludni magát a beteg, de az ritka, mint a fehér holló. Végül az inszomniás beteg végkimerültségben eltávozik az élők sorából.
Valahol, egy nagyváros főutcai lakásában, ugyanabban a pillanatban egy 23 éves fiú verejtékben úszó ágyneműjében felébred, az órájára néz és az ágya melletti naptárra:
Szilveszter délután van, az újév első napja, vagyis inkább már az első nap vége fele, de végül is az év első napja, egy új évszám, új nappalok, éjszakák, e fiú számára új, további álmatlanul eltöltött éjszakák tömkelege.
Én is ilyen betegségtől szenvedek... már ha lehet ezt szenvedésnek nevezni. Végül is egy bizonyos szinten az. Szóval már egy ideje nem bírok aludni a rémálmaimtól, amikben egy bizonyos alakot látok, egy vörös nőt, akinek az arcát soha nem látom az álmaim alkalmával és gyötör, ha csak egy pillanatra is felbukkan: felébredek...
Nem átlagos "család", ami nekem van: apám sofőr volt, egy karambolban halt meg, anyám lelépett a szeretőjével, én meg 17 évesen nevelőszülőkhöz kerültem, ahol mindenem megvolt. Végül is örültem, hogy így alakult, a nevelőszüleim jófejek voltak és még egy egykorú lánytestvérem is lett. Most 23 éves vagyok, a nevelőanyám és nevelőapám eltart, a mostohahúgommal meg bensőségesebb kapcsolatba kezdtem még 19 évesen. Persze a szülei nem tudtak róla, mi meg jól titkoltuk. Szerettem őt. Tényleg olyan volt mintha a testvérem lenne, ő az álom hugim! Lehet még valami betegségem is van, hiszen eleinte nevelőanyámba is belezúgtam, most meg Lucy... így hívták. Lucy gyönyörű volt. Mogyoróbarna haj, igazi babapofi, arányos testfelépítés. Olyan igazi álomnő. Belsőre meg... nem is tudom megfogalmazni... Ha beszélsz hozzá ő figyel rád, mindig van valami okos tanácsa. Ha szomorú vagy és megkérdezi tőled mi a baj és te azt mondod "semmi", ő megfogja a vállad és a szemedbe néz: "most az igazad mondd!". Szóval szeretem.
Hajnalban arra ébredtem, hogy a kutya kapar az ajtón. Félős egy dög volt az. Persze megértem, mert épp szilveszter volt, mindenki petárdázott meg ordibált.
Tavaly egy kocsmában voltam, de amikor egy csapat huligán molotov-koktélt dobott egy tőlünk 5 méterre lévő autóra, akkor ott kis híján szívrohamot kaptam és meggyűlöltem a szilvesztert. Akkor döntöttem el: jövőre - vagy már idén?- otthon leszek és aludni fogok. Így is lett. Este 10kor lefeküdtem aludni és még fel sem keltem az éjféli petárdázásra vagy az ordibálásra sem, pedig a főutcán laktunk.
Persze ismét nem tudtam visszaaludni. Amikor nem alszom, akkor valami képtelenségről álmodom, egy ismeretlen nőről, aki az ujjaköré csavar a semmivel és nem ereszt soha...
Lucyék hajnal 5 körül értek haza. Ő és Dune, a legjobb barátnője. Ők két utcával lejjebb laktak. Dunével csókolózott először még 10 évesen. Lehet, téged ez nem érdekel, nem is lényeges, csak gondoltam vázolom mennyire kötődnek egymáshoz. És ha már kötődés, megjegyezném: Dune olyan nekem, mint a húgom. Lehet, épp ezért bírom őt. - Ugye a családtagok iránt érzett beteges vonzódásom, amit csak Lucynél tudtam kiélni.
Amikor hazaértek, úgy tettem, mintha aludnék. Lehet még azt sem vették észre volna észre, ha ott ülök a küszöbön törökülésben, olyan részegek voltak – azt hiszem. Vagyis inkább valószínű, mert amikor Lucy mellém feküdt, megcsapott a vodka maró szaga.
-Alszol?
Éreztem, hogy néz, fürkészi az arcom, de én nem feleltem. Odabújt mellém, a fejét a vállamra hajtotta, egy ideig még nézett, majd átment a saját szobájába aludni, de én még mindig nem bírtam elaludni.
Délután már otthon voltak a nevelőszüleim is. Onnan vettem észre, hogy a bejáratnál egy ismeretlen objektumot fedeztem fel, ami még a lányok hazajövetele után nem volt ott, amikor kimentem felmérni a terepet. Ez a valami pontosan az előszobaajtó mellett helyezkedett el: egy döglött kismalac feküdt ott, nyakában hatalmas piros szalag, az oldalára meg nagy betűkkel, hogy „B. U. É. K.”. Nem is fogtam fel először, hogy minek van ott, csak később esett le, hogy még azóta is újév első napja van, vagyis inkább már az első nap vége fele, de végül is az év első napja, egy új évszám, új nappalok, éjszakák és új álmatlanul eltöltött éjszakák előtt álltam, ami jelen esetben az a malacka jelképezett.
Délben kelt fel Lucy és vagy egy órát töltött a fürdőben. Vizes hajjal jött ki és miután megvitattuk a bulit azt tanácsolta, nézzünk meg valami filmet.
Leültünk a tévé elé és kapcsolgattunk össze-vissza. Végül találtunk egy jót, amit közös megegyezés után néztünk együtt.
Valami művészfilm volt… egy srácról szólt, aki a barátnőjével élt, már a közös gyereket tervezték, de a lány nem akart az istennek sem teherbe esni. Végül a srác az elkeseredettségtől és a félelemtől, hogy az ő hibájából nem sikerült addig, elment leinni magát. A bárban, ahol iszogatott, találkozott egy lánnyal, akibe azt hitte szerelmes, elhagyta érte a nőjét, meg minden, és összeköltözött az új csajjal. Egy ideig boldogok voltak, majd a leányzó gondolt egyet, otthagyta és lelépett a fiú vagyonával együtt. Amikor az utóbbi balek rájött, hogy hoppon maradt, belőtte magát és a szer hatása alatt a régi barátnőjéről képzelgett. Másnap elment hozzá, közben meg szenvedett a drog hiánya miatt. Könyörgött a lánynak, hogy bocsásson meg neki, de nem engedett. A fiú teljesen kikészült, hazament és felkötötte magát…
Szóval az eleje ilyen tipikus idióta film, viszont a vége már tetszett, Lucy meg elaludt. Azért egy kicsit zavart, mert azt hittem neki is tetszeni fog… Nem baj.
A film hatására vagy amiatt, mert a szilveszterem kimaradt, úgy döntöttem, hogy elmegyek meginni egy italt egyedül. Fogalmam sem volt hova megyek. Elindultam a főúton, hátha találok valami szimpatikus bárt.
Nem járok úgy igazán sehova sem. A házunkkal szembeni Royal söröző is bezárt pár éve, pedig remek hely volt szerintem.
Lefelé ballagtam az utcán. Megdöbbentem mennyire régen voltam csak úgy sétálni a városban. Vagyis sétálgattam én, csak soha nem volt időm szétnézni tüzetesebben, mert mindig tovább kellett menni.
A túloldalon egy szerelmespár találkozását figyeltem épp. Érdekes volt, ahogyan mindketten izgatottan rohannak egymás felé, látszott, hogy friss a szerelem közöttük, szinte még forró. Majd kihűl – gondoltam. Persze megesik, hogy felmelegszik, de akkor már nem ugyanolyan. Mint a tea. Kíváncsi vagyok, melykőjük teája hűl ki előbb.
Rengeteg kocsma és bár volt abban az utcában, mindenféle rémisztő és túlcsicsázott vagy egyszerűen unalmas névvel. Volt itt Részeg Picasso, Toronyablak Taverna, Tűzkeresztelő, Bella kenyércsapolója, satöbbi. Viszont találtam egy szimpatikus nevűt is: Álomzátony.
Belülről egyedi, otthonos és meleg hatású. Bent alacsony fotelek és tölgyfa székek sötétbarnára festve, hozzájuk való asztallal. Még a bárpult is tölgyből volt, és az előtte sorakozó négy magasított szék is. A pult felett egy tábla hirdette, hogy 18 év alatt nem szolgálnak ki senkit szeszes itallal és dohányáruval. A pultos fiú lehetett vagy 16 éves, neki bizonyára protekciója volt. Mondjuk, ha nagyon akarom, kinézem belőle a 20 évet is…
Leültem a helység hátuljában egy kétszemélyes asztalhoz és a bent ülő embereket méregettem.
Két asztallal arrébb két nő ült, csinosak voltak és gazdagnak tűntek. Szorosan egymás mellett ültek és sugdolóztak a pultos felé pillantgatva. Egy nagyobb asztalnál egy egész baráti társaság foglalt helyet, három fiú és négy lány. Ők csak kártyázgattak, halkan beszélgettek és cigarettáztak. Csupa unalmas személy… Kezembe akadt valami szórólap a mellettem lévő székről, inkább azt olvasgattam: „fiatalító kencék megfizethető áron… bármi áron!” Na, igen. Mi lehet egy mindenféle alapanyagból összekevert masszában fiatalító? Olyan adalékot tartalmaz? Biztosan nem. Pszichológia az egész. Felkenik a nők, akik azt hiszik öregednek, közben csak az idő telik, a természet csak a munkáját végzi. Az összes pénzüket ilyen kencékre költik, a végén meg beleőrülnek, vagy az egészségtelen adalékoktól bőrrákot kapnak és belehalnak. Beleőrülnek vagy belehalnak, hogy a fiatalos bőrüket megtarthassák… mindezt bármi áron.
Miközben a lapon mosolygó nőt néztem, ahogyan profilból összekötött hajjal és csupasz vállal felszabadultnak mutatja magát, szépen lassan megváltozott az életem.
Egy nő rontott be a bejárati kapun, fekete szövetkabát, térdig érő szoknya és hosszúszárú csizma, fején keménykalap, alóla copfba kötött barna haj lógott ki, nyakában fűzöld sál, amit a bárba belépve kioldott.
Egyből a pulthoz ment és kért egy dupla whisky-t jéggel. Hangjában nyugtalanság volt és remegett. Szétnézett futva az ott tartózkodó emberek között, a két nőre kicsit hosszasabban, mint a többi személyre, bizonyára ismerte őket. Ők abbahagyták a sugdolózást és döbbenten néztek a szövetkabátos nőre, aki épp a pult előtti székek egyikére ült fel, majd idegesen jártatta az ujjait az asztalon.
Eszembe jutott, hogy még nem rendeltem semmit, ezért felálltam és elindultam a pult felé. A padló recsegett a talpam alatt, éreztem, hogy mindenki tekintete rám szegeződik. Mire elértem a célig, már a pultos is engem nézett, én meg egészen nyugodtan – próbáltam nyugodtnak mutatkozni – leadtam a rendelésem. A bizonyos nőtől olyan egy méternyire állhattam, ő háttal ült és a whiskys poharának a peremén jártatta az ujjait, a másik kezével meg az asztalon könyökölt, tenyerével eltakarta az arcát. Meg akartam kérdezni tőle valami jelentéktelen dolgot, de inkább fogtam az italom, visszaültem az asztalomhoz és tovább figyeltem az embereket és a helységet.
Észrevettem, hogy az egész plafon területén tükör van. Furcsa a világ fordítva… milyen ijesztő. A baráti társaságból már csak hárman voltak ott, egy férfi az asztal alatt matatott valamit. Valami táskában kutakodott és néha-néha körülnézett, látja-e valaki. Sötétbarna bőr aktatáska volt, olyan tipikus hivatali ügynök által hordott. Kivett belőle egy mappát, abból meg vagy öt lapot, amiket gyorsan átolvasott, majd beletömte az öltönye belső zsebébe. Miután ismét szétnézett és meggyőződött: senki nem látta, visszatette a földre a táskát, majd sietősen távozott.
Mindezt a tükörmennyezeten keresztül láttam – a fordított világ ablakában. Lehet nem kellett volna. Bizonyára majd jön a rendőrség és kikérdez mindenkit, aki akkor esetleg a bárban tartózkodott. A pultos majd engem is felismer. Megkérdezik, hogy felismerem-e az aktatáskás férfit, és ha igen, láttam-e valami furcsát. Ahogyan magamat ismerem, fix, hogy nem fogom elmondani, amit a tükörmennyezeten keresztül láttam. Félek az ilyen hivatalos dolgoktól.
A tekintetem mégis egyre csak egyre a szövetkabátos nő vonzotta a pultnál. Valahogy nem volt az Álomzátonyba való személy azt hiszem. Már a második pohár vége felé járt, az én italom is igencsak fogyott, ezzel arányosan nőtt a bátorságom is, hogy oda merjek menni Hozzá.
Inni akartam még, de nem akartam részeg lenni. Hiába mondják, hogy az ember részegen a legőszintébb, én mégis inkább hazudnék, csak hogy önmagam lehessek most előtte.
Kezdett kiürülni a bár. Nem is csoda, hiszen már éjfél felé járt az idő, kettőkor meg záróra és még mindig nem volt elég merszem, hogy odamenjek a pulthoz.
Minél tovább mérlegeltem a dolgokat, annál inkább telt az idő és féltem lelép, mielőtt még beszélgetnék vele. Ezt meg nem akartam, valahogy létszükségesnek éreztem akkor, kívántam azt a beszélgetést.
Nem is törődtem inkább az ésszerűséggel: felálltam és odaültem a pulthoz én is. Direkt úgy, hogy láthasson, mellé kettővel. Rendeltem én is egy whisky-t jéggel, közben meg a szemem sarkából figyeltem a szövetkabátos nőt. Csak akkor vettem észre, hogy már rég levette a kabátját és a kalapját is és mint kiderült tévedtem. Nem barna, hanem vörös volt a haja. A csudába is, vörös volt.
Mire észbe kaptam, már késő volt. Teljesen megfeledkeztem magamról és a tervemről, hogy felé sem nézek egy ideig, meg majd egészen véletlenül kezdünk el beszélgetni. Sikerült nem csak a szemem sarkából néznem őt, hanem teljes egészében felé fordultam és szemből néztem. Ő is nézett engem. Kirázott a hideg, olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna valahonnan. Erőltettem hát egy mosolyt, ő viszonozta. Éreztem, ahogy elönti a vér az arcom. Próbáltam másfele nézni, végül a kendőjét és a rajta lévő mintákat néztem.
- Szép kendő!
- Köszönöm, igazán kedves.
Nem tudtam mit mondani neki, inkább egy nagyot kortyoltam. Agyaltam, mit kérdezhetnék tőle, végül is nem jutott semmi használhatóbb az eszembe:
- Mi a neved?
- Meg tudnád mondani mennyi az idő, kérlek?
A legrosszabb érzés számomra, amikor nem figyelnek rám, el sem tudtam képzelni mi jár éppen a fejében és miért kérdezte meg, miután én kérdeztem tőle már előtte. Még csak a szavába sem vágtam. Kicsit elkedvtelenedtem emiatt.
Az órámra néztem: 1:51 volt, hajnal.
- Két óra van.
- Köszönöm szépen, de komolyan.
Az utolsó mondatrészhez olyan fejet vágott, mintha kételkednék benne, hogy valóban komolyan gondolta. Kicsit lehet ütődöttnek tartott, azért bánt velem így.
Hosszú percekig semmi kommunikáció, ami már irritált, csak a pincér szólt oda hozzánk, hogy hamarosan zárnak, kéri, lassan távozzunk.
Akkor is zavar a szótlanság, amikor valamelyik más ismerősömmel fordul hasonló elő, ezért hát az előző témát – témát? - szövögettem tovább.
- Bocsáss meg kérlek, az előbb hazudtam.
Mikor kimondtam már abban a pillanatban megbántam. Éreztem, hogy orbitális hülyeséget mondtam az imént, és látva a kérdő tekintetet a Vöröstől folytattam…
- Az előbb azt mondtam két óra van, valójában meg csak 51 volt, vagyis most már bizonyára 52 lehet, vagy már 53, legvégsőbb esetben…
- Jól van, jól van értem én, nem kell magyarázkodni. Az a pár perc igazán nem számít. Csak nagyjából akartam tudni...
Felnevetett és a pénztárcájából két papírpénzt rakott az asztalra, majd felállt és induláshoz készülődött, kicsit szédülve és kapaszkodva a szék támlájába. Látszódott rajta, hogy részeg. Felálltam és miután én is fizettem, felsegítettem rá a kabátját és együtt hagytuk el az Álomzátonyt.
Átkaroltam a vállát az egyik karommal, a másikkal az ő karját fogtam, hogy el ne essen. Mentünk egy ideig, de nem arra, amerről jöttem. Egészen másfele mentünk, azt hiszem még soha nem jártam arrafele.
- Miért segítesz nekem? Nincs jobb dolgod, vagy egy másik részeg nő, akit támogathatnál?
- Nincs…
- Jól van, inkább hallgass! Várj… - megállt és elkezdett a táskájában kutakodni. Kirántott egy csomó dolgot: a rúzsát, egy kis noteszt és egy fél pár kesztyűt is. Gyorsan felkaptam, de kár volt, mert amint elengedtem ő megingott és kis híján a fenekére esett. Szerencsére idejében elkaptam, de a lába maga alá csuklott.
- Állj föl! – hallottam, hogy el kezd szipogni, de nem láttam, mert le volt a feje hajtva és az arcába lógott a haja. – Gyerünk, állj föl, elviszlek valami hotelbe, ahol alhatsz. Kifizetem neked, ne aggódj.
- Nem… nem kell. Van valahol… itt parkol.
- Van egy autód?
- Igen, valahol a közelben parkoltam le vele. Egy nagy fehér autó mellé meg valami vaskerítéses ház elé.
Fogalmam sem volt hol lehet, tele volt az utca vaskerítéses házakkal és nagy fehér autókból sem volt hiány.
- Jó, gyere, akkor most inkább leülünk valami padra.
Felemelte a fejét, az utcalámpa pont az arcára világított. A bárban a félhomály amiatt nem láttam rendesen az arcát. Ekkor eszembejutott az álmaimban látott vörös nő... leginkább őrá emlékeztetett.
Leültünk egy padra, amit legközelebb megláttam. Hátradőlt, a fejét a pad támlájára támasztotta és behunyta a szemét.
– Szánalmas és szégyentelen egy nő részegen… Amúgy Téged otthon senki nem vár?
- Egyedül élek… - fogalmam sincs miért hazudtam.
- Ááá, szóval agglegény?
Felemelte a fejét és rám mosolygott. Kezdett tisztulni a tekintete, de még mindig akadozva beszélt és minden egyes szót, amit mondott alaposan megfontolt. Vagyis nem tudom, de így tűnt.
Még jó pár óra hosszát beszélgettünk azon a padon. Csak úgy repült az idő… Kiderült, hogy miért is ivott: a vőlegénye, akivel régóta együtt volt elhagyta egy másik nőért, pedig már a családalapítást tervezték. Milyen különös véletlen… Meg az is hogy azt a bizonyos filmet ő is látta, amiatt határozott a részegedés mellett, mert nem bírta idegekkel, az egész tortúra és ráadásul az a film.
Sok mindenben egyetértettünk, többször meg is nevettetett.
- Nézd! Világosodik! Lassan mennem kéne haza. – mondta, és beletúrt a hajába.
Nem volt kedvem még hazamenni, de Lucy és a nevelőszüleim biztosan aggódnak már. A csudába is, milyen gyorsan elfut ez a kegyetlen idő, úgy elfut, hogy észre sem vesszük. Nemrég csak este volt, és már itt is a hajnal, valóban, látszott, hogy az este a vége felé jár, de az is lehet, hogy az életünkről beszélgettünk, a saját életünkről, vagy úgy általában az életről, így van ez, ha jelen vagyunk egy beszélgetésnél, de nem figyelünk oda, mindig kimaradunk a legfontosabból.
Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltünk egy találkozót másnap estére az Álomzátonyban. Reméltem, hogy nem felejti el. Megkedveltem nagyon.
Eszébe jutott hol is parkolt, beült az autóba és megígérte, hogy óvatosan vezet. Persze nem akartam engedni, de azt mondta, csak pár utcával lejjebb lakik, ilyenkor hajnalban meg csak nem történik semmi…
Hazafele menet zúgott a fejem, éreztem, ahogyan az alkohol még dolgozik bennem, bár már régen kijózanodtam.
Az egész nap lassan telt. Aludni természetesen nem tudtam valami sokat, viszont abban a kis időben az "új vörös"-t láttam, amint a padon ülve beszél hozzám.
Délután, amikor kezdett lemenni a nap, leültem az ablakpárkányra és bámultam ki a jégvirágos üvegen. Esett a hó.
Lucyék nem voltak otthon azt hiszem, nem is figyeltem igazából. Teljesen el voltam varázsolva egész nap. Szerintem még azt sem vettem volna észre, ha más házába mentem volna be…
Nagyon lassan, de biztosan közeledtem időben a megbeszélt időponthoz és térben a megbeszélt helyhez. Lefelé sétáltam már az utcán, a találkozóig még egy óra volt, az út viszont csak 10 perc volt. Fogalmam sem volt mit fogok addig csinálni. Csak bámultam ki a fejemből, olyan elmosódott volt minden, mintha még mindig részeg lennék.
Idő volt. A Vörös sehol. Vártam ott rá vagy két órát, de nem jött. Végül megpróbáltam felhívni, de nem vette fel a telefonját, pedig ha százszor nem próbáltam, egyszer sem. A pultos is más volt, mint előző nap, valami öreg bajszos nagydarab ember. Folyton engem figyelt és a második órában odajött hozzám és közölte, hogy ha nem fogyasztok, akkor hagyjam el a helységet. Mivel nem volt kedvem rendelni, ezért elhagytam az Álomzátonyt és leültem arra a padra, amin még aznap hajnalban pár csodálatos órát töltöttem egy érdekes és – azt hiszem már annyira nem – ismeretlen nővel. Nem volt sehol.
Ez megismétlődött másnap is, ugyanúgy a megbeszélt időben ott voltam az Álomzátonyban és vártam. Már nagyon ideges voltam, nem mentem haza sem, Lucy is és más is hiába hívott. A Mi padunkon aludtam aznap este.
Arra keltem fel, hogy csörög a telefonom. „Vörös hív”. Azonnal felvettem és elkezdtem habogni mindenféle bárról meg padról meg a kabátjáról, de nem az ő hangja szólt bele a telefonba.
- Halló? – Egy fiatal férfihang volt az, azt hiszem olyan húsz éves lehetett.
- Halló? Ki beszél?
- Ön kicsoda?
És így percekig kérdezősködtünk, már remegtem az idegtől. Ellopták a telefonját? Más számát adta meg? De akkor hogy lehet, hogy felhívott?
Végül kibökte, amit akart… bár ne tette volna.
- Ismerte ön a hölgyet, akié ez a telefon volt?
- Hogy érti, hogy ismertem? Mi az, hogy volt? - hihetetlenül ideges voltam már, ordítottam a telefonba, pedig nem akartam.
- Szóval hozzátartozója? – még mindig ugyanazon a nyugodt és monoton orrhangon beszélt, ami az egészben az egyik legidegesítőbb volt, ezért rávágtam, hogy igen, a bátyja vagyok.
- Tehát a bátyja? Ez esetben… nem is tudom hogy mondjam. Nehéz az ilyet közölni, tudja? Szóval… a húga tegnap korareggel folyamán… a csudába. A húga halálos autóbalesetet szenvedett...
- Hogy micsoda? – rossz tréfa, igaz? Mindjárt átveszi a telefont az a félig ismeretlen nő és mondja azon az édes hangján, hogy ez csak egy tréfa volt. Egy pillanatig Lucy arcát képzeltem az ő arca helyére. A légzésem mintha teljesen leállt volna, a külvilág megszűnt létezni. A kezemben a telefon kezdett lecsúszni, a telefonban a férfi hangja mintha 100 000 km-re lett volna.
-… 120 km/h-val belehajtott egy parkoló kocsisorba, elvesztette az eszméletét a sokktól. A mentők pár percen belül kinn voltak, de már nem tudtak rajta segíteni…
A telefon kiesett a kezemből. Felálltam és elindultam lefelé az úton…
- Rossz színész lennék? Miért is nem vettem én el Lucy-t feleségül? - Ilyeneken járt egész idő alatt az eszem, de valahogy mindig a Vörös hajú nőnél kötöttem ki. - Rossz színész lennék? Nem, hiszen próbáltam nem önmagam adni vele szemben, mert az olyan nyersnek hatna és mégsem sikerült… - vagy – Miért nem vettem el feleségül Lucy-t? De akár a Vörös-t is elvehettem volna még aznap este. Bemegyünk valami anyakönyvezetőhöz, vagy nem tudom…
Végül is a vasútállomáson kötöttem ki. Kértem egy jegyet a legközelebbi vonatra, nem is érdekelt merre megy. 50 km-re volt egy kis városka, oda indult egy vonat 3 percen belül. Felszálltam és szinte egyből el is indult.
Legalább olyan gyorsan száguldott a vonat, mint az én gondolataim. Még mindig nem fogtam fel valójában mi is történt egy fél órája. Biztos csak álmodtam. Most is álmodom, csak ébrednék már fel. Behunytam a szemem és a vonat elringatott, elaludtam. Nem tudom hogyan, meg hogy a padon hogyan sikerült elaludnom. Ez csak most jutott eszembe.
Hirtelen a vonat elkezdett rángatózni és egy nagy nyomást éreztem a fejemen, a szomszédos kabinokból meg sikoltozást és dübörgést, kívülről meg fékcsikorgást. Éreztem, hogy valami nincs rendben…
Amikor felkeltem nem bírtam megmozdulni, mindenem zsibbadt. Sötét volt, hideg és nagyon büdös. Próbáltam kinyitni a szemem, vagy a karomat megmozdítani, de semmi. A külvilág zaja meg csak egyre tompult. Hallottam, hogy ordibálnak nagyon távolról, aztán meg még távolabbról valami másik hang ordibált vissza neki. Én is akartam, de inkább még utoljára arra a vörös nőre gondoltam, Lucyre és a szüleimre. Életem filmje igazán rövid volt, mondhatom. Ez volt szégyellni való szerintem…
Mi is az inszomnia? Amikor valaki nem tud aludni annyi időt, amire szüksége lenne, hanem csak a szervezetnek létszükséges mennyiséget. Meg testi és lelki problémák… Vannak éjszakák, amikor ki tudja aludni magát a beteg, de az ritka, mint a fehér holló. Végül az inszomniás beteg végkimerültségben eltávozik az élők sorából.
Valahol, egy nagyváros főutcai lakásában, ugyanabban a pillanatban egy 23 éves fiú verejtékben úszó ágyneműjében felébred, az órájára néz és az ágya melletti naptárra:
Szilveszter délután van, az újév első napja, vagyis inkább már az első nap vége fele, de végül is az év első napja, egy új évszám, új nappalok, éjszakák, e fiú számára új, további álmatlanul eltöltött éjszakák tömkelege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése