Patau

this story begins with Her dying.
what's more, it's not just her, it's her 5 month old foetus who met his demise at this very young age -i am not even sure you can define it as 'age'. she is having what people call a late miscarriage, caused by the wrong number of chromosomes, which were too many. so it seems, 13 is an unlucky number after all.
she is dying at this very moment, drawing her last breath on her bathroom floor. she finds the situation rather pathetic: blood on the floor, her dead son in her arms, and she is experiencing the symptoms of slowing heartbeat, dizziness, loss of hearing and vision and numbness. she knows, she did this to herself and her self conscious is punishing her as she is bleeding out slowly, head aching, heart aching, backbone aching, her eyes are fixed on the tiles of the bathroom. there is nothing strange or unusual about them, don't take me wrong. the tiles have nothing to do with her dying or the miscarriage. or maybe a little.
 she remembers when they put them up the walls, knowing nothing about building or decorating. she helped him giving them up from the package they were sold from. she watched him as he applied those tiles on the wall, fixing them to it and finishing up all by himself. she watched him doing it, and looked like any other fool could just copy his motions and look ordinary as he was. except she had married him.
 and so this tile made her remember everything she had done before this period of her life began. before she felt so alone and lonely, before her son died.


-so are you gonna' finish your peas?
-no, you can have them i guess. i am bursting...
so he reached over with his fork and pierced each pea through, so the fork 4 blades each had a pea on them. she looked at him without actually asking the question she already knew the answer for, so instead she raised her eyebrows and opened her mouth in an O shape for a second while exchanging meaningful looks with each other. an old couple at the next table winced at his action and the fact she was leaning on the table with her head resting on her arm. this place wasn't even a reputable restaurant or even a restaurant: it was merely a pub. she sort of threw a smile their way and leaned forward to whisper something in his ear, who just finished the peas on the plate, and munched on them, mouth open, particles falling onto his lap, wiping his hands in his shirt.
-hey, i think we can go now. unless you want dessert?
he was shaking his head and closed his eyes whilst doing it, which meant 'no hecking way, don't you know me????' so she smiled and stood up from the table, looking at the old couple who were eating something very mushy with forks and knives. she could swear it was only mashed potato, but who knows.
so they left the place and started to walk home. as usual, the thoughts rushed into her head not sure which one to share with him. it didn't matter because everything they talked about made sense and wasn't trivial or boring to any of them. they agreed on most topics and never really had a fight over anything major. misunderstandings happened of course, but they always ended up apologising and basically go overboard and make a massive scene out of how idiotic they were, etc.
she finally decided to go with a nostalgic memory she had, when she was acting rather like a drama queen. like she does.. this story was brought back up from a crushed pen laying on the sidewalk, which had suffered several trauma by people walking over it.

-are you going to wait for me after work then? i am finishing at 2?
-i don't know, really, i kind of want to go home and play my new game. i also would have to wait an hour!
-you are saying this like it was at least half a day and i asked you to stay completely still while you are in front of the building!
-no, i told you.. i... OKAY, okay, i will wait. can i have your charger then?
but when she finished working and came out through the front door he wasn't there. she looked around the fifth time, maybe he was walking up to her right now from a different direction, but he was nowhere to be seen. she felt the anger filling her up from the inside and building pressure in her head, so she stormed off towards the train station. (little did she know, that he was literally getting off the bus at the other end of the street, running towards her, knowing he would be late, so he did text her the estimated time of his arrival, but of course that little thing -to check her phone- was out of the question now.) as she stomped towards the station and literally everything made her angry. for example she seen a bunch of teenagers sitting on a bench nearby and using their pens as tiny cannons, shooting pieces of wet tissue at each other, tossing the particles not needed on the ground. they looked like they are having fun and that angered her so much, she even pictured herself punching the biggest child in the gang, just because he looked more like an equal opponent to her than the rest of the kids.
 arriving at the station she already seen the train on the platform, which made her absolutely furious, not even at him anymore, but at the train of course, and the fact she now has to ran upstairs, through the corridor and down the two flights of stairs towards the platform. all this with a 2 months old foetus in her belly she already knew of, but he didn't.
she got angry at him not showing up in time because as a matter of fact she planned to present him with the big news today. so his irresponsible actions made her really mad, even though he couldn't have known that this is going to be an important afternoon for the two.
as she was looking for her ticket in her wallet, she caught glimpse of the timetable hanging on the wall opposite of her, showing the train was already 5 minutes late and now ready to depart within a minute. so as quick as possible she pushed through the gathering crowd assembled by mainly commuters, school kids and tourists, who were just staring at the timetable with the mouth open or squinting at information packets they were given to help them get along easier. of course this made her even more angry than she was! combination of the past 5 minute's events simply made her red with anger, and when she is going to think about this day in the future she is usually cringing at her actions and childishness behavior she represented.
she pushed through successfully and made it up the stairs, taking them by the two, and running down skipping three whole steps, and was lucky enough not to trip and fall/break her neck/break her ankle/ lose the child/ lose her life just now. by the time she got down the train was still there, but strangely enough it was empty and all the passengers were on the platform exchanging angry looks with each other and sometimes with the employees of the station or the train company. there was no point in asking questions: it was clear as day, that something has happened on the vehicle, because there were paramedics, police and all sorts of less important people in one of the furthest carriage.

-someone has given up, huh?-she thought, and started to walk along the platform, where she might catch a glimpse of the drama that someone else is causing, and probably having the worst day of their life, but all she came across were whining people and crying children all the way there, when she seen something: there was a poster on the side of the train of the Pieta. everyone heard that it has been damaged by an unstable person who threw black tar over it, and was screaming to everyone around him that this statue is blasphemy and all the other ones picturing jesus dead is a blasphemy too, because his death is the symbol of the acceptance of our sins and all our wrong doings in this life. only she seen the Pieta as herself. she was holding her dead son, and the cape he was lying in was her own blood.

punk rock

i was just wondering about things that i sort of fucked up in the past: for example the shape of my glasses, the joke i said to that girl on the street about people.. just silly. when you try to joke with a complete stranger and it's just not funny for them, but to you.. and when the same thing happens with everyone else as well. these things are relative, but what if you say something to someone at the right time. timing is everything! what if you could go back in time to change these things, to say the right things, the right time, to the right person? would anyone do that at all? would you go back in time just to tell your fathers new girl to go to hell? watch her cry?watch her slowly slipping into a stance where no-one can get her out from? tell the truth about him and her, and how stupid they look together? to refer the future events, what he does to me because of her? that you basically have no father? compared to her disappointment and sadness it would be nothing, if the future father is behaving, of course. but is the father's happiness matters at all? would he act differently if that woman is not on his side? would you feel differently when it comes down to men? you would trust in them just to watch every single one of them letting you down over and over again, just like he did. but is it really the woman's fault? or your daddy's? 

51 ora x 4

Azt almodtam, hogy a volt sulim tesi oltozojenek a szellozo rendszerebol, ami az utcara log, toltottkaposztakat halasztam egy zacskoba, amikor hirtelen feltunt ket patkany: az egyik valami gonosz ismerosom volt, es be akartam zarni egy uvegbe de annyira izmos és eros volt, hogy alig birtam.

aranyásók 1, 2 és -1

1.

amikor a családi túlélőtúra után egy kocsmatúrát iktattok be a kicsikkel egyetemben.
feltételezem a szülők olyankor visznek pénzt magukkal, elvégre semmi nincs ingyen manapság, legkevésbé a jóféle szesz.
amikor az apuka ezér' fogadásokat köt inkább, hogy például a sarokban ülő alkoholista tanonc középkorú fiatalember vajon hányadik felesén van éppen túl, és még mennyire van szüksége, hogy elaludjon/összeokádja magát.
és amikor az apuka nyer, és az alkoholista  (már annyira nem) tanonc foghíjas kivénhedt kurva-formájú nő cserébe éppen valami szarra hívja meg édesapád:
-a szokásosat, Marci. Kettőt, he?
-Mmh.- hümmögi oda Marci, akinek az eredeti neve Károly, mint tudni illik. Kisváros... itt mindenki ismer mindenkit, kivéve persze, aki nem idevalósi, és baszik megtanulni az emberek nevét, ezért inkább a rájuk legjobban illő becenevet aggatják rájuk.. minden nap másikat. Ha a dolog, mint olyan létezne, én ezt úgy nevezném el, hogy maláta-keresztelő.
Marci hevesen csapolja az olcsó sört, annyira hevesen, hogy a hab megeszi a sört.
és amikor az alkoholista kivénhedt alkoholista kurvát fizetésre szólítják kérdőn néz a körülötte lévőkre, majd egyszer csak belenyúl a saját szájába és azt a meglévő pár fogát a szarfoltos ujjaival megszámolja, a negyediket megfogja, és kihúzza, majd átnyújtja Marcinak, aki hevesen tiltakozik, vonakodik a fizetséget elfogadni, mert hát ez milyen már? 
és aztán látja mindenki, hogy a fog aranyból volt.

2.

egy századik századi kúria, mint kocsma, úgy szolgál, benne nettó 32 ember és egy pár 10 éven aluli, ők a családi túlélőtúra után épp egy aranyfoghíjas kivénhedt kurvára bámulnak, merednek, és a többi. bár ők még nem érzik az arany vonzerejét annyira, csupán a televíziós zenei akármikből halványlila gőzük akad, valami P Didi és 05 cent széles és barátságos mosolya dereng fel emlékezetükben, és még jövő ilyenkor is ez a kép fog az emlékezetükben fel-fel fesleni, mert annyira EREDETI volt!
szóval az a nettó 33 ember, de legyen inkább 32,35.. szóval közülük csak öten voltak tanúi Annak az eseménynek.
az aranyfog. az aranyfog tudni illik igen becses múlttal rendelkezik, mind a kivénhedt kurva, mind a fogorvos számára, aki beültette eme szájékszert a kivénhedt kurva szájába:
az elkövető fogorvos a kivénhedt kurva volt férjének megbízására tette be a fogpótlót, mint első fogpótló, az akkor még nem kivénhedt kurva szájába. gyémánt volt az eredeti ötlet, de aztán a bőrszínével harmonizáló színt választott, merthogy trend, meg olyan; valamint a férj sem engedhette meg magának, meg nem is hallott még senki sem olyanról, hogy gyémánt, hagyjuk már.
aztán a beültetés után szépen kivénhedt, majd kurva is lett szerencsétlen, és nem csak azért, mert kellemes szófordulat, a hatóságok nyolc évvel korábban prostitúcióért vitték a városháza melletti fegyházba, valamint 10 évnyi szabadságvesztéssel is sújtották a Hölgyet, további illegális tevékenységek következtében. aztán a nyolcadik év közepén jó magaviseletért és faji hovatartozásos sztrájkok mellékszálon futó kellemetlenkedések sorozata miattÉRT végül feltételesen kiengedték.
nem is kell elmondanom senkinek, hogy ez alatt a pár év alatt mennyi mindenre megtanította az élet, amíg szép lassan kivénhedt abban a tetves fegyházban. minden este elmondott egy imát, amiért kiverték az összes fogát, DE az aranyat nem, na meg a kisebbség fellendüléséért, annak érdekében, hogy jólétük biztos talajt fogjon végre, egyszer a jövőben, talán még a miniszter is az ő fajtájából fog kikerülni, bár úgy volna már.

-1.

túlélőtúrát tervezek a hétvégére a gyerekeknek meg az asszonynak, hosszúhétvége lesz elvégre. felmegyünk a hegyekbe, ahol a gyerekek majd pónikkal fognak játszani a faviskó eresze alatt szakadó esőben, én fát gyűjtök, az asszony főz. majd konzerveket meg porlevest viszünk fel, hogy több idő jusson egymásra, meg minden.
leírhatatlanul sok tervem van arra az időszakra. annyi mindent fogunk csinálni! a faviskót ki kell takarítani, és fát gyűjteni, hogy az asszony főzhessen. remélem nem lesz hideg, mert akkor egész nap bent kell ülnünk és fűtenünk, és akkor még több fát kell gyűjtenem, és mivel nem lesz segítségem ez hosszadalmas lesz. lehet el is fogok tévedni, lehet direkt. lehet egy vadász lelő, mert nincsen láthatósági mellényem, és nem vagyok hajlandó venni/felvenni egyet, mert hülyén néz ki. majd hangosan lépkedek, vagy mi. bassza meg a láthatósági mellény!!
a gyerekeknek terepmintás ruhát fogok venni. lehet én is veszek magamnak újakat, az asszonynak meg minek, úgyis végig bent lesz, mert főz. mint múlt hétvégén a csirkepaprikás. világi ízek, apám!
van egy régi kút a ház oldalában, locsolni is akarok. a gyerekeknek fel kell építeni valami kerítést mert a terepmintás ruhában ha elvesznek, a bánat nem találja meg.. nem beszélve a vadászokról. mondjuk a kis csirkefogókat meg sem lehetne látni. nemám' kirabolnak valakit, mert senki nem látja őket. a láthatatlan gyerekek! pompás mozifilm cím lenne! meg is nézném, nem kétség, hiszen a gyerekeim vannak benne! a mindenit, na! 
három nap a szabadban, friss levegő, semmi motorzaj, természet!

humánexport ltd.

valamikor körülbelül százötven évvel azután, hogy mindenkinek eljutott az agyáig a tény, miszerint a Mars bolygó lakható, tényleg lakhatóvá is tették, bár a technika már régen elegendo volt, mégis az emberi lustaság határtalan. az illeto, aki az egészhez a nevét, arcát és legfoképpen a pénzét adta éppen a sajtót várta, hogy elszáguldjanak a bázisra, ahonnan az emberek majd kiköltözhetnek, persze eleinte csak kézipoggyász méretu személyes holmijaikkal, majd egy kis ido múlva a többivel.. ha a technika megengedi a nagyobb csomagok szállítását.. és meglesz rá a keret is.
 a célnak megfelelo méretu limuzint választott a Befekteto úr, a célnak megfelelo Testorökkel, na meg gyerekkora óta ismert megfelelo testalkatú ukrán "barátját", aki ebben a szituációban éppen Soforként funkcionált. egyezett a nézetük a márkás órák és ruhák, valamint a politikai és érzelmi kapcsolatok terén is: csak az jó, ami nekik van, amikkel ok rendelkeznek. bár a Befekteto úr a nyilvánvaló sikerek után természetesen nagyobbra tartotta saját magát, mint bárki mást, mégis egyenloként kellett kezelnie a "Sofort", mert valamennyire azért tartott tole.
 a város széli nyolc sávos autópálya mellett döntöttek, az elég nagy volt és elég forgalmas, hogy mindenki láthassa oket, ami elég nyilvánvaló volt a gépjármu tetejére erosített transzparenseknek köszönhetoen: "irány a mars!!" "holnap már vörös hajnalra ébredhetsz" ésatöbbi.
 a Vendégek el voltak alélva a Befekteto úr nyájasságától és vendégszeretetétol: drága pezsgo és kaviár, ahogy az ilyen körökben szokás.. és persze egy kis sós mogyoró, mert azt mindenki szereti. a szalvéták persze lemaradtak, így a drága öltönyök helyett mindenki a drága zsiráf- és leopárd bőr ülésekbe törölte koszos kezeit.
 a Befekteto úr Szónokának a szája egész úton be nem állt, mégsem ismételt meg egy mondatot sem, egy szófordulatot sem, a nyilvánvaló "Befekteto úr"-on kívül, amikor útelágazódáshoz érkeztek.
 hatalmas keresztezodés, minden oldalról legalább 4 sáv, rengeteg lámpa, rengeteg tévedési lehetoséggel.. kivéve, hogy hatalmasak voltak a lámpák, annyira, hogy az az útszakasz egy részét piros, sárga vagy zöld színuvé festette a lámparengeteg. a Befekteto úr sávában éppen zöld volt, de mint Murphy törvénye kívánja, éppen akkor váltott narancssárgává, majd pirossá, amikor csak két autó volt elottük. az a ketto még átcsusszant a fenti kritériumokon, de a tíz méter hosszú és meglehetosen feltuno limuzin már aligha. csakhogy a Sofor nem akarta saját magát kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy a Befekteto úr esetleg kissé felmérgeli magát, miszerint várakozni kell bármennyit is, és ezzel megvárakoztatni a kedves Sajtó Munkatársakat, akik készséggel itták a Szónok szavát már a kezdetektol fogva.. szóval a piros lámpát ignorálva tovább hajtott, ugyanazzal a tempóval, amivel elotte, talán picivel gyorsabban. természetesen a másik sávból megindult az autótömeg és lelkes dudálgatások és fékcsikorgások közepette üdvözölték a Befekteto urat, aki lehúzta az ablakot és integetett a feltornyosult tömegnek a bal oldalon, egészen addig, amig egy fehér terepjáró bele nem hajtott jobb elülső félről a drága limuzinba.
 a Söfor kiszállt. lassan megindult a terepjáró vezetőülése felé, szigorúan, de mégis kihúzva magát. borotvált tarkója rángott az idegtől. kiráncigálta a Másik Sofőrt az ülésrol és ledobta a kocsija elé a földre. a férfi eléggé meg volt félemülve, de annyira összeszedte magát, hogy felüljön és az szemébe nézzen.
-ilyen szar cipovel hajtottál belém, te suttyó?
 orditotta a Sofor, és lerúgta a másik lábáról az olcsó vászoncipot, majd teljes erejébol a bokájába taposott, ami szörnyu reccsenéssel valószínuleg el is tört. a Befekteto úr biztosan büszke most rá, megbüntetett egy atrocitást, egy potenciális rosszakarót, aki sajnos sikerrel is járt. az illető ki is szállt és szép lassan, biztos lépteket nyújtó krokodilbor cipőjével odasétált a bántalmazójához és mosolyogva vizsgálgatta a törött bokájú férfit és a küllemét.
-sajnálom, hogy így kell megismerkednünk, valamint elnézést az úr-a Sofőrre pillantva- hirtelen haragát, nem tehet róla sajnos, de dolgozunk a modora javításán.- énekelte a Befektető úr, karjait széttárva és csak szemeit fordítva a Rosszakaróra.- Ha megbocsát: kárpótolnám veszteségeiért és még azon felül is. kérem hallgassa meg az ajánlatomat: amennyiben végig tud menni a háztömbön úgy, hogy senki nem szól magához egy szót sem, valamint nem nevetik ki, illetve szólongatják bármi módon önt, kapna tőlem egy igen tetemes mennyiségű pénzt, aminek a mértéke valószínűleg megbabonázza majd önt, és még egy éven keresztüli kemény munkával sem tudna ennyit keresni. mit szól?
 a Rosszakaró egy percig csak a földet nézte, és a szivárgó vérét a betonon, majd bólintott egyet, és feltápászkodott. a Befektető úrra nézett, majd eldintul a jobboldali út közepén, ahol épp zöld lett volna, de utána szólt eréjesen: "a másik irányba". a Sofőr utána ment, kabátja belső felét szorongatva, a Rosszakaró előtte bicegett, a földre szegezve a tekintetét. a kocsiba visszaülve a Befektető úr biztosított mindenkit a férfi jobblétéről, valamint, hogy mindenkinek csak jót akar, még ha az emberei modora néhol kissé moderálásra szorul is. a Szónok természetesen eközben abbahagyta a fényezést és az ömlengést, de miután a Befektető úr bólintott, miszerint folytathatja, folytatta is tovább a mondókáját.
 eközben a limuzin tovább állt egyhelyben, majdnem a kereszteződés közepén, az autók serényen dudálgattak, amint elhaladtak mellettük és dolgokat ordibáltak feléjük, a Befektető úr az ablakból integetett és mosolygott rájuk, némelyik visszaintegetett, kissé furcsán, bár de mégis. különös zajok voltak ezek az örömtelihez képest: kiáltozások, kattogások, dudálások, nagy durranások, amik szerencsére abbamaradtak, mielőtt frusztrálóvá lettek volna. majd kis idő elteltével a Sofőr is visszatért jól megszokott szpotjához, és végül továbbhajthattak eredeti uticéluk felé, az űrállomáshhoz.

a négy szín

I.
már nyitás után 5 percel sikerült odaérni. végül mégsem a tömekközlekedést választotta a noi szereplonk, mert tudta, hogy az általában lassabb lesz, lassabb, mint a taxi. drága, de megtehette, hogy inkább kifizet háromszor annyit, mint egyébként szánt volna rá. megoldások.
a bolt üres volt. épp, ahogy szerette volna, épp ahogy akkor kellett lennie. karácsonyi leárazások, akciók, ajándékcsomagok. végigment az elso soron: kabátok, karácsonyi színben. vörös-zöld..sárga-kék. sárga-kék. abból volt a legkevesebb. senki nem várta a karácsonyt, meg lehetett mondani. a mi noi foszereplonk sem, bár eddig ezt nem tudhatta senki.
szóval végigsétált a soron, nem tetszett neki semmi. az egész bolt berendezése U alakú volt, körülöttük vörös szalagkorlát, ami a bolt névjegye volt. mondanom sem kell, hogy az sem tetszett senkinek, csak a mi noi nemu fohüsünknek. szerette az olyan dolgokat, amik nem helyénvalók. például a szalagkorlátok a ruhaboltokban, amik megakadályozzák, hogy bárki is a középen helyezkedo ruhákhoz furakodjon csak oda. zseniálisnak tartotta. az összes ilyen marketing fogást kedvelte igazából, de nem ez itt a lényeg.
 a második U már jobban az ínyére volt. pulóverek. meleg, puha és bolyhos pamut pulóverek, durva tapintású muszálas garbók, egyszeru vékony géppel szott kardigánok.. és csokoládék. a csokoládék különösen izgatták a fantáziáját. ugyebár ez már annyira o volt, hogy szinte már elalélt a gyönyörtol: hogy lehet valami ennyire nem helyénvaló??
 levett egy fogast az U-ról: csontfehér kötött, molyhos, vastag, hosszú -túl nagy- pulóver. a fogas helye azonnal eltunt, amikor odanézett már pont olyan volt, mint elotte. hajszál pontosan. visszatette volna a pulóvert, de inkább magánál tartotta. ez volt a hiba, egy a sok közül.
 a sor végi csokoládékhoz sietett, kezében a csontfehér kötött, molyhos, vastag, hosszú és túl nagy pulóverrel, amit nem tudott visszatenni, és amiért nagyon ideges volt, de majd késobb ráér vele foglalkozni. a csokoládépult egy muanyag plexilap alatt volt, szépen elrendezve, egyenlo távolságban a különféle finomságok, szinte matematikai pontossággal: sárga, kék, vörös és zöld csomagolások. a sárgán kívül mindegyiket szerette, de mindegyik nagyon jól nézett ki, mondhatni 'szemcsiklandozó'. a konfekcióáruk mellett ajándékcsomagolt változatok voltak: egy vörös és egy sárga összekötözve fekete szalaggal, egy kék és zöld összekötözve fekete szalaggal, egy sárga-zöld-vörös összekötözve fekete szalaggal, és így tovább. az volt aztán az elrendezés. nem borult az egész jobbra, amerre az ajándékcsomagosak voltak, pont tökéletes volt. mérnöki pontosságú szinte. ezt is fel lehetett írni hibának, de inkább csak szép volt. a noi karakterünk szinte már mosolygott, ha tudott volna, kezébe vett egy zöld-kék-vörös csomagot, fekete szalaggal összekötözve és a bolt végében elhelyezkedo kasszához sétált. letette a láthatóan nem normális eladója elé az árukat, azok mellé a kártyáját, ami nem bankkártya volt, de ehez a tranzakcióhoz most megetszi. a láthatóan nem normális eladó nem ember volt és tudta, hogy az nem bankkártya és a noi karakterünk nem fog tudni azzal fizetni, de belehelyezte a kártyaleolvasóba és a no felé fordította. az ujjait a billentyuk felett lebegtetve négy random számot pötyögött a gépezetbe, majd a zöld gombot lenyomva visszafordította az eladónak, aki lebillentette a fejét és pár percig úgy maradt. a visszaogazolásra vártak. mindketten idegesek lettek volna, hogyha ez egy vásárlás lett volna, pedig csak egy teszt.


II.
jobb is volt, hogy azért hagytak néhány fát abban az erdoben, így érdekesebb lesz a kaland. bár a pajzsal semmit nem fog érni a férfi karakterünk, valószínüleg eldobja, amikor kelleni fog és menekülni fog. a többi katona is hatalmas veszélynek voltak kitéve, pedig nekik még pajzsuk sem volt, de azért végrehajtották az operációt. elvégre a háttérben négy orosz tankkal rendelkezünk, rengeteg gyalogossal, és egy rakat civillel, akik készek meghalni a nemes cél érdekében. a legfontosabb pedig, hogy a királylány biztonságban van.
 az erdoben maradt néhány fa magas volt. magas és vékony. egy öreg erdonél ez megszokott, és ez egy öreg erdo volt, magas és vékony fenyokkel benne, a koronákon madárfészkekkel, amikben vagy volt, vagy nem volt lakó.
 a tikkasztó hoségben mindenkire ráolvadt a golyóálló mellény és a kezébe olvadtak a lofegyverek, de a katonák állóképessége nem ismer határokat, vagyis nem kéne. emberi lények.. ha azok lettek volna, de ok sem voltak azok.
 mozdulatlanul álltak a tikkasztó hosogben, és a tikkasztó hoség alatt tényleg azt értem, ami. nagyon meleg, tikkaztó hoség.
 az erdoben mozgolódás. ha távolról nézted, szinte láttad, ahogy a hatalmas alak balra és jobbra rohangál, mintha valamit keresne. minden bizonnyal a katonákat kereste, vagy csak élelmet. -az elso lehetséges hiba.- az utóbbira nem volt szükség, már rég halott volt a lény. valószínüleg az elso és egyetlen hiba. egy hatalmas tirannosaurus rex. a dinoszauruszok királya és egyenesen a tankok felé tartott. elobb még megtorpant az erdo szélén és szétnézett a seregen, meg a civileken, akik mozdulatlanul álltak, mintha csak robotok lettek volna, pedig ok voltak az egyedüli hús-vér emberek az egészben. a t-rex bömbölve nekirontott a seregnek, a sereg meg a levegobe tüzelve festékpatronokat lövöldöztek az állatra, sárgára, kékre, vörösre és zöldre festve azt, teljesen hülyét csinálva ezzel belole. a pajzsos emberünk hátrasimította a barna rövid haját és elindult futva az elso tank felé. felnyitotta az elso szellozonyílást és belenézett onnan, ahol állt. por szállt ki belole és füst: ez a motorhoz tartozott, visszacsukta és a másodikat is felnyitotta: egy rács mögül bodületes ho tódult ki. ez lesz az a nyílás, amit keresett. belekiabált valamit, majd rámászott a tankra, és a tetején lévo nyíláson keresztül belemászott a jármube, ahol a királylány biztonságosan tejes shake-et szürcsölgetett.
 elkezdodött az operáció. a tank csövét a civilekre fordították és elkezdtek tüzelni. ha valaki fentrol nézte volna, akkor azt látja, hogy egy hosszúkás csepp alakban felrobbannak és eltunnek a civilek, megsemmisülnek. ezt elismételték addig, amig az összessel nem történt ez, vagyis mindegyik meg nem halt. aztán kijelentkezés.


III.
a fejfájáson és a hányingeren kívül más mellékhatása ezeknek nem szokott lenni, de mindegyik alany csak a fejét csóválta és az operátor felé fordulva csak annyit mondtak minden egyes szimuláció után, hogy "még mindig nem lesz jó". tekintve, hogy tele volt hibával így értheto is volt. de legalább a civileket sikerült eltüntetni egy viszonylag hiheto végkifejledtben, ami meglehetosen nagy haladás volt a legutóbbihoz képest, ahol csak szimpla háborút tettettek, és egymást kellett lemészárolniuk, valami Szíria nevu helyen..

IV.
halálom után tömegsírba temessetek, ne egyedül,
egyedül félek, mert ott mindenki elokerül.
ha mégis magányosan kéne örökké pihennem,
tegyél róla, drágám, ne legyen mit ennem
hisz úgyis éhezek, örökké fogok is, mint
elkényeztetett disznó: selyembélben legyint:
csinálsz, mit akarsz, segítségnek híján vagyok,

nem túrok már többé, csak egy valami vagyok: halott.

desperate actions during work

sssoooo on the other day i found a gun on the frontcounter so i went to the men's loo to shot my head off, literally, but there was only one bullet in it, and when i tried to just shoot shoot shoot i couldn't made it because the only bullet ended up in my face, right in the middle of the mirror.

a Dömök vendégszeretet

a mérges embereket jobb nem felidegesíteni.. vagyis a mérges természetűeket, tudod, akikben ott lappang az elmebeteg és bármikor felszínre törhet a gyilkos ösztön. senki nem jár olyankor jól körülötte. na most képzeld el ezt egy családapa szerepében. az ember ott lett számomra gyanús, amikor legeloször 2007 nyarán áthívott a lánya hozzájuk valami babazsúrba, ahol x ember volt még ott rajtam kívül. apró jelek. ezekből meg lehet tudni, hogy az ember mennyire elvetemült és mire képes.. vagy legalábbis lehet rá következtetni.
szóval átmentem hozzájuk és kókuszgolyó volt a nasi, sós pereccel. joggal lehetsz felháborodva, hogy mi ez a szar, mert bárki ehet kókuszgolyót sós pereccel és attól még nem lesz közveszélyes.

azt csak hiszed.
a teniszpályán már meg sem lepődtem, amikor mondták, hogy bármikor átugorhatok egy kis "tenisz partyra". naja. -ugorj át dvd-zni, igérem nem nyúlok a bugyidba, stb.- ismerem az ilyet. persze amikor valakinek az a normális, hogy hazaér az iskolából és egyből lefürdik, hát köszi nem. az ilyenektol kiver a víz. hazaér 8 óra semmittevés (talán egy testnevelés óra, ahol egyébként sem csinál az égvilágon SEMMIT) után és egyből már megtisztítja a kis bűnös testét, aztán mehet a játék meg a házi feladat, mi? bazmegneked.
aztán meg még bizonyítani is tudom, mert én voltam rá az élő példa: ott fogócskáztunk meg ha valakinek TENISZPÁLYÁJA van, akkor elkerülhetetlen a testmozgás.. és az izzadás.. már ha használja.
a második jel a nadrágja volt. volt ez a farmer nadrág, aminek az ülepén volt egy rágó. persze meg sem próbálták lekaparni, a kukában végezte. istenem.. mire jó egy anya, aki az ilyen foltokat kiszedi a ruhádból.. bezzeg az enyém simán megbírkózott egy hetes olajfolttal is, amire rávasaltam a koszt ráadásul.
a medencéről nem is beszélve. a föld alatt volt a bejárata, hogy amikor belépsz az uszodába akkor egybol azt lásd mekkora királyok ők, hogy egyből a bejárattal szemben a medencére látsz rá, egy üvegfallal elválasztva. akár meg is dögölhetsz a bejáratban.. mivan ha megreped az üveg? az nem számít, mi? elmebetegek. a macskájuk is abban fürdött ráadásul..
szóval az egész úgy nézett ki, mint egy ilyen régi szinház. tudod, ami a görögöknél volt. akusztika meg minden. csakhogy a medence úgy süllyedt, lépcsőnként, és minden lépcsőnél a víz sötétedett. az bazmeg, tudom. fogadok a vizet is a karib tengerről hozatták, mint az a milliárdos feka az mtv cribs-ből. nyakamat rá.

aztán volt pár évvel később egy látogatásom.. mégiscsak. akkor már egy nagyobb városban laktak és a pecójuk is más volt (természetesen). magas falak, világos terek, oszlopok.. se medence se teniszpálya.. amikor kérdeztem azt mondták, hogy túlságosan rongyrázásnak találták. pont ők.. na mindegy, szóval furcsa módon egy fürdőszoba volt az egész házban, meg ugye az az egy nagy tér...  az egész család egy légtérBEN lakott.. hogy mi?  anyu, apu, picilány, picibb lány, kistesó.

a második reggel lementem tejért és mire visszajöttem kész volt az egész. mérges ember felidegesítve: anyuka a konyha nevű térben sírt, sehol a csemeték, apuka bezárkózva a fürdoszobába. meg sem kérdeztem mi a probléma forrása, csak továbbsétáltam és bekukkantva a részben üveg, részben tiffanny-üveg ajtón a legfaszább kilátás tárult elém: az egyetlen fiúörökös, aki mindössze alig nyaldosta a pubertárs kor alsó éveinek határát feldarabolva, a csontjairól lefejtett húsában szülő Attya csapkodta földhöz a fiú máját vagy gyomrát vagy tüdejét vagy tudomisén mijét, de az biztos, hogy abszurd látványnak számított, és egy ajakbiggyesztéssel meg egy 'oké'-val tovább is álltam, majd a hálószoba nevű tér első pár méterén hisztérikus nevetés fogott el, aztán egy gyors gondolatmenettel felmértem a saját létem és biztonságom helyzetét, vagyis pontosabban, hogy mennyi sanszom van arra, amire nem sok esélyt láttam: ép bőrrel meglépni a helyszínről, rendőrök és egyéb atrocitás bevonása nélkül.
hát. az igazság az, hogy még aznap ott is aludtam náluk, meg sem próbáltam lelépni. gondoltam ez náluk normális, biztos azért nincsenek már sem kisállatok sem túl sok ivadék a családban, környező házakban. aztán ha megbolygatom az ideg..őő.. szóval nem akartam én semmi jó elrontója lenni.
a fürdés részt megoldották egy egyszerű letakarással, mivel nem igazán akarták megmozdítani a szentélyt, ahol ez az egész dolog elhelyezkedett. mindenesetre a szaglószervnek nem volt barátja az egész csendélet.. bizonyára a szemnek sem, de persze ezt nem lehet megmondani a nagyi bolyhos ágytakarójának köszönhetoen.
jó is az az ágytakaró télen, egy jó forró bögre teával. és amikor nyakig becsavarod magad vele, beleszagolsz és otthon illata van.. ;]

a rák titkos ellenszere (délutáni álom egy 1 órás űrhang-zene alatt)

egy ugrálóvár-szerű lakás körül mászkáltak a betegek össze-vissza, körbe-körbe. mindenkinek kis hagyma teste volt, és mindenki az általam feltalált tudatmódosító szert vette be. ez egy ilyen kemping szerű volt, itt folyik most a kisérlet. én vagyok a felügyelője ennek a dolognak, maga a feltaláló. a mostani alanyok közül mindenki nagyon be van zárkózva, majdnem mindegyiknek halálfélelme van tőle vagy csak attól tartanak, hogy nagyon rosszul lesznek. az este folyamán hallgattam a beszélgetéseket, amiket az ugrálóvár hátsó udvarán álló pici mászókaházban folytattak a kis hagyma-emberek. volt olyan, aki hajnali háromnegyed négyre már asztalt foglalt a mekibe (?:D) hogy legalább addigra innen elmennek és nem lesznek rosszabbul, aminek persze semmi értelme nincsen.
az este folyamán mindenki egyre gyűlöletesebb lett, mindenki utálta már a másikat. hülyeségeket kezdtek kérdezgetni, minthogy mennyi a másik bérleti díja ott, ahol lakik, stb. volt, aki azt hallucinálta, hogy vendégségben van és a ház urának papucsába lépett, ezt az ottaniak meglátják, majd kivégzik miatta. szóval paranoid helyzetbe kerültek.
annyit járkáltak hogy a ház oldalában a talaj szinte elfogyott, és előbuggyant a föld egyre nedvesebb lett, igy mindenki sáros és koszos lett, ami nem segített az elméjüket jobb irányba lendíteni. ideges volt mindenki, egyre gyorsabban szaladgáltak a ház körül, a vége fele már-már összetaposták egymást a kissé túl szűk helyen.

hajnalban azzal a párral beszéltem, akik asztalt foglaltak a mekdonálcban. kicsit rosszul voltam akkor.. ( szerk. bej.: mivel a feltalált anyag véletlen került a bőrömre, ahol aztán az beszívódott és több órán keresztül voltam kellemes állapotban. reméltem, hogy ez másoknál is így lesz, de a helyszín nagyban befolyásolja az alanyok reagálását, amit korábbi kutatások ki is mutattak már.) iszonyatos migrénem volt, alig emlékszem beszélgetésünk témájára, csak arra hogy kívülről láttam a testemet, mintha egy filmet néztem volna. láttam a pár unott fejét, ahogy hallgatják mit mondok. aztán hirtelen megláttam: a testem nem a saját testem volt: én is hagymatestű voltam, valamiféle mesefigura fejjel: goofy volt, igen. a fejemen további apró goofy figurák helyezkedtek el, amik elkezdtek mozogni. mintha hajszálak lettek volna, csak nagyobbak, úgy helyezkedtek el a fejemen. az érdekessége a dolognak, hogy mindegyik szép lassan lemászott a fejemről, míg fégül nem maradt fejem, sem arcom, és szépen lassan a testem is elfogyott.

a szert nem engedélyezték még csak gyógykezelésekhez sem, mivel túlságosan is veszélyesnek minősítették. az orvost, aki feltalálta a szert, pár nappal a legutolsó kisérlete után beszállíttatták egy intézetbe, ahol paranoid skizofréniát állapítottak meg nála, majd egy hétnyi bent tartózkodás után öngyilkosságot követett el. meghasadt elméje több, mint háromszáz személyre bomlott. (ez az eddig tapasztalt legtöbb belső személyiségszám egy betegben!!) valamint azt képzelte, hogy hagyma formájú teste van az összes embernek; egyáltalán nem volt már önmaga. és még valami.. a teste meglepő módon egy gyermek méretére zsugorodott össze, így temetése pillanatában még az egy métert sem érte el, 78 cm magas volt. nyugodjék békében.

a zene itt megtalálható

2010 12 28 - kis kitérő

nemrég felkeresett Ő. a régi nagy _________. azt mondta többet nem beszél velem, mert már annyiszor átbasztam, hogy képtelen egyáltalán emberszámba is venni, de mindezek ellenére mégis kész volna ismét kitenni a lelkét a traumának, azaz hogy ismét kínozzam létületemmel. két hónapja azt hiszem.. igen, kb két hónapja. akkor történt, amikor asszem végleg kiadta az utam, és megmondta: ne keressem soha többé.
 de rámírt valahogy, és elmesélte hogy nagyon beteg. mivel én egy kórházban dolgozom, felajánlottam neki a segítségemet, persze egyértelmű volt hívásának célja.. azt mondta nem halálos, de jó lenne egy kivizsgálás, másban meg nem bízik; meg hogy lesz két órája reggel, de utána egyből indul fel hozzám a fővárosba, mivel ő vidéken tartózkodott.
 fel is jött. persze azt nem vártam, hogy az aktuális barátnőjével teszi, na meg hogy teljesen máshogy néz ki, alig ismertem rá.
 elkezdtük a kivizsgálást. a barátnője egyre jobban aggódott. folyton mellette volt, én meg az áldott jó szívemmel felajánlottam neki a szomszédos üres ágyat neki pihenésre, amit a szuka el is fogadott.
 nehéz volt az egész, felkavaró. amikor a nője aludt, fura dolgokat mondott nekem, amik kétségbe vonták azt a tényt, miszerint odáig van a nőjéért, meg vissza.
 hazafele is egész végig ezen járt az eszem, nem tudtam másra gondolni. nekem is volt már valakim, akit nagyon kedveltem, de az egész dolog Vele annyira felkavart, hogy már magam sem tudtam mit érzek. még a villamos is majdnem elütött, annyira elbambultam..
 másnap mondta a kollégám a diagnózist nekünk. semmi komoly, de azért ma még benntartanák megfigyelésre. Ő nagyon megkönnyebbült. rám nézett, és láttam rajta, hogy legszívesebben megölelt volna. kérdeztem tőle, siet-e haza, várja-e valami fontos beadandó iskolai munka, mire ő nemleges választ adott, ezért a kollégámnak azt javasoltam, hogy tartsuk bent még pár napig, hiszen nem lehetünk soha teljesen biztosak, aztán mi van ha téved.. inkább itt legyen rosszul, mint otthon. belement hálistennek, bár tudta mire megy ki a játék.
 látni akartam még, ameddig csak lehet. ha hazamenne arra ítélném, hogy a barátnője addig szeretgesse a kórház traumája után, amíg csak mégjobban megszeretik egymást. addig amennyire csak lehet ki kell használnom a lehetőségeket. gonosznak éreztem magam, de úgy éreztem, megérdemlem ezt azok után, amiket átéltem vele, nélküle, miatta.

jobban is lett hálisten, nem volt semmi komolyabb baja, bár ezt tudtam már a diagnóziskor. a váróban ültünk, kinti sétára készültünk. egy nővért vártunk, aki visszaadja a kabátját neki. ő előre bambult, én meg néztem. nagyon régen láttam, ezért az emlékezetembe akartam vésni az arcát, hátha többé már nem is látom. emlékeztem az ajkára, és a szeme színére. mindkettő jellegzetes volt. kissé meghízott, tokája lett, az ajka már nem úgy állt, mint azelőtt. a szeme pedig szürke volt, nem fekete. a hajszíne is világosabb volt, pedig a természetes sokkal jöbban tetszett. a hangja sem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.

pár nap múlva elég furán éreztem magam, mint akit átvertek. kikísértem őket az állomásra, közben beszélgettünk, a barátnője alig győzött hálálkodni, már az agyamra ment.. a vonat késett egy húsz percet, ezért leültünk a váróba melegedni, mivel kint mínuszok tomboltak. azt hazudtam a mosdóba kell mennem, ezért elindultam arrafele, de út közben leültem egy asztalhoz és elkezdtem gondolkodni. ez nem is ő.. egyáltalán nem ilyennek rémlett. hogy lehet ez??
 az asztaluk felé pillantottam, láttam, hogy egy idegennel beszélnek, biztosan ismerték, mert nagyon vigyorogtak. amikor otthagyta őket, felém indult, bizonyára a mosdóba tartott ő is. követni kezdtem. egy nővel volt, bizonyára az anyja, aki kérdezte ki volt ez a fiatal ember. ő mondta hogy xy.. lerökönyödtem, mert Neki nem ez volt a neve. akkor mostmár biztos hogy nem Ő az. de miért hittem akkor el az első perctől fogva? miért tudtam legbelül, hogy ez Ő, az, akit régen annyira..
 indult a vonat. a vágányok közt haladva az ál-exem furán viselkedett. talán azért, mert nem is sejtette, hogy tudom a KIS titkát, na meg mert már csak egy pofátlan idegenként kezeltem. és a legrosszabb még nem ez volt.. tudtam, hogy ez az Ő műve. biztosan elmondott neki minden fontosabb tudnivalót rólam. hogyan kezeljen, meg ilyenek. szánalmas kis lépés tőle, az biztos.. de legalább jót derül majd, amikor hazaér a kis barátja.
 rossz érzés volt elbúcsúztatni, elvégre akkor is az Ő barátja. bizonyára vele volt naphosszatt, jóban voltak, együtt csajoztak, stb. nagyon lehangolt, azt meg kell hagyni. búcsúzóul csak annyit mondtam hogy üdvözlöm Őt, mire reflex szerűen rávágta, hogy átadja, én meg csak vigyorogtam, hát igaz.. magyarázkodni kezdett, de akkor már elindult a vonat..

kedvesnaplóm, nem kedves

valamelyik későnyári estére beszéltük meg egyik barátommal, hogy elmegyek hozzájuk látogatóba. ő nem a városban lakott, hanem egy félórányi vonatútnyira, ami még egy normális ember számára egész emberi távolság, de nem nekem, aki olyan lusta, hogy még a saját anyját is inkább felhívja ha van valami, pedig két szobával arrébb tartózkodik. végül rávett, és elmentem hozzájuk. úgy volt, hogy ott is alszom, meg ilyenek, csak hát ugye nem is én lennék.. ha nem lettem volna ennyire.. nem is tudom milyen, akkor talán ez az egész nem történt volna meg.

a vonatról leszállva ott volt B., nem szarakodva, egyből leoltva engem, hogy miért késett a vonat, pedig nyilvánvalóan nem az én hibám volt az a másfél perces késés. csak legyintettem, majd mentünk is tovább hozzájuk, hogy lepakolhassak. több generációs otthon, ahogy ő nevezte, mivel ott élt velük két pár nagyszülő, egy dédimama, valamint a szülei, és a testvére.
megebédelve előtört belőlem a nosztalgia és valami felháborítóan unalmas történetet kezdtem el mesélni B.-nek, de persze őt érdekelte, mint minden, amit mondok. sóhaj. a késődélutánt elbeszélgetve estére kiadós rosszalkodást terveztünk, mely magában foglalja a fő bűnök egy bizonyos részét. különböző gyerekesebbnél gyerekesebb duhajkodást műveltünk, köztük a legemlítésreméltóbb a falakra történő firkálás és az emberekhez való becsöngetgetés is, de a legjobb mégis az egyik kocsmában a tűzriadó híresztelése volt. persze a bent iszogató emberek annyira nem élvezték, mint mi, de azért egynek jó volt. na meg emléknek.

aztán az est egy bizonyos részén, amikor épp a holtponton kéne átesnie az embernek, jött egy érdekes beszélgetés. vagyis hát én a témát mellőzni szerettem volna, de B. erőltette, ami kissé zokon esett, ezért kijelentettem, hogy a hajnali első vonattal távozom, és nem lesz pizsama-party. ő csak felbaszta az agyát, és miután felszedelőzködtem megmutatta merre van az állomás, és viszontlátást kívánva visszavonult családi fészkébe. már abban a pillanatban kezdtem megbánást tanúsítani, de persze előtte még a gőg meg az önteltség dolgozott bennem ezerrel.

hazaérvén már világos volt, hiszen kora délelőtt volt. zuhanyhoz készülődtem, de előtte még ébresztőt akartam beállítani a telefonomon. amit nem találtam. ezért inkább elmentem tusolni, és úgy voltam, hogy majd utána beállítom, nincs kedvem most turkálni a holmim között. persze utána sem volt meg. gondoltam, hogy valahol elhagyhattam, vagy valami, hiszen történt már velem ilyesmi, méghozzá nem is kevésszer. persze mindig meglett a végén, de azért az idegtépő gondolkodás meg cselekmények sorozata azért kicsipkézte az idegrendszeremet rendesen.

másnap felhívtam saját magam édesanyám készülékéről. egy idős, rekedtes hangú férfi vette fel. érdeklődött kilétem felől, megmondtam, hogy enyém a telefon, és kértem mondja meg a saját tartózkodási helyét, hogy elmehessek érte a napokban, mivelhogy munkaeszköz és a zenét szolgáló, szórakoztató elektronika is számomra egyben. de furcsa módon nem válaszolt, csak szuszogott. meglepően hangosan. elég perverznek találtam, mert olyan volt mintha, persze ezt nem tudhattam. meg ki az, aki egy ideges telefontulajdonoson izé? hát épp ez az. aztán elkezdett nevetni, amikor már magamban éppen elterveztem miféle rituális eszközökkel kínoznám meg a telefon másik oldalán tartózkodó egyént. végül valami olyasmit mondott, hogy majd meg fogok én is lakolni, úgy mint a kis barátom, majd letette. persze egyből levontam a tanulságot, miszerint a telefonom már nem fog visszakerülni hozzám. meg hogy szólnom kéne erről talán anyáméknak.. aztán hirtelenjében nyilallt belém a tudat, hogy mit is mondott.. egyből próbáltam B.-t felhívni de ki volt kapcsolva, próbáltam neki írni, aztán estére egészen pipás állapotba kerülve végül felhívtam még egyszer. természetesen akkor sem vette fel, ezért már elkezdtem igazán igazán aggódni, mert a faszi, aki benyelte a telefonomat igencsak gyanús hangon mondott mindent.

amikor már a sokadik nap telt el, és nem adott jelet maga felől B., kezdtem nagyon berágni rá, hiszen aggódtam is meg balfasz is voltam egyben, ezért szerettem volna bocsánatot kérni tőle. írtam neki fészbukon is, meg minden, de nemhogy nekem válaszolt, még más eseménye sem történt neki.
pont ezek miatt határoztam el végül, hogy elmegyek oda hozzájuk, még ha el is tévedek, de muszáj. végül valamiféle csoda folytán sikerült is, de ajtót senki nem nyitott. egy érdekes kabátos fazon jött oda hozzám, kb. félúton a vasútállomás felé, hogy beszélgessen velem, gondolom. először is megjegyeztem magamnak, hogy lehetséges módon kattant a férfi, mivel hogy kb 40 fok volt aznap és ő meg hát.. kabátban. ez ember végül is rendőr volt, ami nem jó előjel. mármint én meg a rendőrség kombó. kérdezte, hogy miért kopogtam annyit és annyiszor B.-ék házán, mire én elmeséltem neki az egészet, természetesen a rosszalkodós részt kifelejtve, mire elkezdett fura arcokat vágni, és vakarni az orrát. valszeg ideges volt, vagy mi. közelebb hajolt és olyan fura hangon elkezdett mondani valamit, aminek az elejétől fogva nekem iszonyú fejfájásom támadt, de azért a lényeg lejött: hogy aznap, amikor én elviharzottam, mint egy öntelt királykisasszony, egy faszi betört B.-ékhez és lemészárolta az egész családot? visszakérdeztem ugyanazokkal a szavakkal, mire ő bólintott. elkezdte mondani, hogy szerintük miért, de kukkot sem értettem belőle, csak azt, hogy a faszi látszólag indokolatlanul tö-rö-get be házakba és lemészárol mindenkit, aki bent van. három hónap alatt a harmadik eset, azt hiszem. és hogy mesélte az az állat a rendőröknek, amikor elkapták, hogy milyen élvezet volt az anya végtagjait levágni, vagy B. negyedik nyakcsigolyáját eltörni puszta kézzel..

igazából az egész az én hibám. a faszi törzshelye volt az a kocsma, ahol tűz-riadóztattunk, meg az egyik ház, aminek az oldalára ráfestettük, hogy "rohadt zsidók", ráadásul ha még ez nem lenne elég, a csávó zsidó is volt. hála a jó égnek hogy közös megegyezésen alapult az összes rosszalkodásunk, így csak 99%-ban éreztem magamat bűnösnek. mondtam is a zsarunak, hogy vigyen be legalább meghallgatásra, de ő inkább egy pszichiátriát javasolt számomra, látván a hisztérikus kitörést rajtam, valamint azt, hogy elkezdtem a sínek felé rohanni egyből.. szóval azóta vagyok itt. van egy szép fehér ingecském, bár a funkciója kétséges, mivel a kezeim fura módon ki vannak csavarodva, és így nem tudok pacsizni B.-vel sem, pedig rohadtul unatkozik szegény pára itt mellettem..

szilánk (+18)

-szóval hogy jutottál ide, hozzám?
-nem tiszta teljesen. hogy miért, azt nem tudom..
-nem azt kérdeztem, hanem hogy hogyan?
-engem az érdekelne pedig.
-azt nem fogod megtudni soha.. vagy legalábbis egyelőre nem.
-ez esetben csak a legutolsó emlékeimre vagy kíváncsi?
-ahogyan már mondtam!
-akkor figyelj

__________________________________

A nyári tábor mindig is érdekes volt, mert különös volt az osztályunk, mert érdekes helyekre mentünk, mert az osztályba járt az életem értelme, akivel már öt éve együtt vagyok, gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ez később sem lesz másképp.
az utolsó évre valami különlegeset tervezett az osztályfőnök. el sem mondta pontosan hova is megyünk, csak hogy különleges, magyar ősi hagyományokat követő népcsoport lát minket vendégül 4 teljes napig.

mindenki felszerelkezett egy vagonyni piával és droggal, a legjobbal, amit csak be tudott szerezni akkorra. mindenki azt mondta, hogy a régi magyarok dög unalmasak: ostort csattogtatnak a lovakon állva, meg teheneket tenyésztenek, hogy kihajtsák őket külföldre. ökör egy népnek tűnt. ezért is gondoskodtunk arról, hogy szórakoztatva töltsük el azt a négy napot. nem is beszélve arról, hogy az utolsó napra a szülők is hivatalosak voltak reggelitől fogva.

a legelső nap úgy alakult, ahogy terveztük, vagyis..
volt egy vendég szoba, ahol mindannyian elfértünk, akik szórakozni akartak. itt a földön fetrengve teljesen elalélva nevetgéltünk. aztán egyik fiú talált egy zacskónyi gipszet. elkezdték bevizezgetni és bekenegetni egymás karját, lábát, fülét, stb. egyik csaj (az osztály kurvája) megkérte a többieket, hogy kenjék be a mellét gipsszel, mert akar egy lenyomatot róla. a csicskái többsége megőrült és sorban jelentkeztek eme nemes feladara. a lányzó felhúzta a pólóját és háttal lefeküdt a padlószőnyegre.
tiszta hülyeségnek éreztem, és csak a pia hatásának tudtam be, hogy hideget éreztem ugyan abban a pillanatban melleimen, amikor annak a lánynak kenegették. szerencsétlen csaj nagyon kész volt. már az első réteg után bealudt, aztán még háromszor bekenték a mellkasát úgy, hogy szerintem ha felébred még felülni sem fog tudni.
hajnalban bevonultunk a hálóhelységekbe, zuhany és alvás. furán viszketett már az este folyamán is a mellkasom, de csak vakargattam. amikor zuhany előtt levettem a ruhámat le kellett ülnöm. a melleimen aprónak nem mondható fekélyek voltak, akkorák, mint egy dió, a kisebbek, mint egy mogyoró. amikor megfogtam őket, hogy ki lehetne-e azokat nyomni, belül kemények voltak, mintha mag lett volna bennük, a végükön meg egy kis seb szerű pont. nyomban elkezdtem kapargatni, de annyira fájtak, hogy képtelen voltam tovább csinálni, hiszen már így is ömlöttek a könnyeim. nem szóltam róla senkinek, hanem csak kisírtam magam a zuhany alatt, és egy jó bő pólóban tértem aludni.
reggelre eltűntek.

a második és harmadik napban teljesen kába voltam, azt hittem másnapos. úgy éreztem, hogy a fekélyeket csak odaképzeltem a viszketés miatt, de a helyükön apró, pattanás szerű akármik voltak, amik nem akartak eltűnni, sem halványodni.
minnél előbb el akartam arról a helyről tűnni, mert rossz előrézetem volt, amin még a barátom sem segített a jelenlétével.

utolsó napon, ahogy mondtam már, a szülők jöttek, hogy egy utolsót beszélgessenek az osztályfőnökkel, na meg hogy utoljára megnézhessék maguknak melyik volt az a suttyó osztálytárs, akit egyáltalán nem bírtak.
reggelire nem érkeztek meg, az ofő már sík ideg volt, mert azt a 100 adag zsíros kenyeret, vagy mit közöttünk kellett szétosztania.
olyan 11 óra környékén érkezett meg a busz. mint kiderült lerobbant a tábortól 5km-re, és mivel egyikőjüknek sem volt térereje a völgy túlságosan is jó elhelyezkedése miatt, ezért telefonálni sem tudtak sajnos.

az apám jött, meg a szülei, mert anyukámmal már külön élnek, és ő nem óhajt egy légtrében tartózkodni egyikőjükkel sem, ezért így döntöttek. mivel a nagypapám sclerosis multiplexben szenved, természetesen tolószékben érkezett és teljesen meg volt rémülve, mivel senkit nem ismert, még engem sem. ezért is remek ötletnek tartottam, hogy elhozták.

ebédre egy specialitást főztek, ahogy a konyhamester mondta, a híres chilis pörköltjük, aminek a nevére nem emlékszem.
teljes mértékben az az ízvilág volt, amit képtelen voltam megenni. nagyon csípett, és a hús is rágós volt benne. egyik zsidó fiú megkérdezte, hogy milyen állat, de a szakács nem árulta el, mert ez a recept kulcsa. a hús. a zsidó fiú csak letette a kanalát, és a levet szürcsölgette. pokolian udvarias volt.
a negyedik kanálnál kezdtem émelyegni, meg is böktem a barátomat, hogy kísérjen ki az étkezőből, mert hányni fogok. de a pincér nem engedte, hogy ő támogasson, mondván: "egyél csak!"
arra nem emlékszem meddig, de tudom, hogy az udvarig nem jutottunk el. az egyik folyosón található kukába hánytam.. azt hiszem.. az első sikeres öklendezés után elájultam. csak arra emlékszem, hogy véres volt, ami kijött belőlem.

sötét volt, amikor magamhoz tértem. egy furcsa mellény volt rajtam. egészen a térdemig ért. vastag pamut volt, de nem kötött, inkább ilyen összegyúrt valami, ami leginkább a filchez hasonlított. a minták rajta hímzett virágok és az ágaik, amik körbe-körbe tekeregtek az egész ruhán, mintha meg akarnának fojtani.
kimentem a szobából, vagyis kibotorkáltam, mert a gyomrom még nagyon émelygett, bár éreztem, hogy üres, mégsem volt minden rendben.
kint túlságosan is nagy csönd volt, bizonyára aludt mindenki, ezért elindultam én is a hálótermek felé. nem kapcsoltam villanyt, nehogy valakit felébresszek, mert az valószínűleg hirtelen nagyon együttérző lesz és kérdezgetni fog a hogylétem felől. felfele menet a lépcsőn óvatosan mentem, mert tipikusan hatalmas lépcsőfokok voltak, mint a régi házakban, ahol ha az ember nem józan és kellően életerős, akkor a harmadik fokig sem jut el..
a lépcsőfordulóban hallottam, hogy valaki jön lefele. fel sem néztem, gondoltam csak a mosdóba megy, de pont előttem megállt. mondtam neki, hogy kerüljön ki, mert nem érzem magam valami jól, de csak állt. kicsit lejjebb hajolt. a kezében egy fényes valamit tartott. "ezt azért mert bántottad!" és azzal a lendülettel hasba szúrt. el nem tudom képzelni hogy maradtam talpon, de mégis sikerült. az előttem álló valakibe kapaszkodtam, próbáltam lerántani magammal a lépcsőn, de meg sem rezzent, mintha betonból lett volna, ezért én sem estem le. lesöpörte a kezemet magáról, és miután a korlátnak lökött, komótosan lement a lépcsőn. az illatáról felismertem ki volt, de nem akartam elhinni. hiszen én nem bántottam soha. soha.
kirántottam a gyomromból azt, amit belém szúrt Ő, hiszen az ott érzett fájdalom kissé fentebbre kóborolt, ami elég is volt, hogy a bal kezemmel megtapogassam a sebemet, mennyire mély. a friss sebből meleg vér szivárgott elő, de éreztem ott még mást is. körülbelül négy darab ilyen alakú sebet. volt köztük, ami még varras volt, ami már rég beforrt, és ami már alig látszott. [ 1 ]

ki akartam menni segítésget kérni, de úgy éreztem, hogy vadásznak rám, ezért csak követtem Őt. az ajtó üvegén keresztül láttam hogy kint ül a padon.. velem. velem? hiszen itt vagyok, vagy.. nem? a ruhám is rajta van. megcsókolja. megöleli.
senki nem volt kint csak egyedül ők, a padon. végignéztem, ahogy az a másik lány ölelgeti és csókolgatja, ahogy rátapad és hozzáérinti a testnedveit. nem is csodálkoztam azon, hogy a sebemen tartott kezem mostmár markolja azt, és mégjobban vérzek, mint előtte.
kiléptem az ajtón és elindultam valamerre, leginkább el onnan. gondoltam majd mások segítenek, ha ezek itt nem. már az úton jártam, amikor lépteket hallottam. jól kivehetően, legalább hárman futottak utánam, és pár percen belül utól is fognak érni, de mégsem változtattam a tempómon. inkább befutottam az erdőbe, hátha ott nehezebben találnak meg. persze, nehezebben. csak követniük kell az ágak recsegését. de azért csak haladtam befele a sűrübe, közben hallgatva a lépteket mögöttem. úgy éreztem mostmár legalább harmincan vannak, és a vérem szagát követik. fel akarnak falni. engem akarnak belefőzni a levesbe és felszolgálni az embereknek "specialitás" néven.
ritkulni kezdett az erdő. a távolban egy nagy házat láttam, ahol égett egy villany. reménykedni kezdtem, hátha. de amikor kiértem, akkor ismerős érzés fogott el. ez a tábor. berohantam a fiúk lakosztályába, fel a lépcsőn, be az Ő szobájába. az ágyában ott feküdtem mellette, vagyis az a lány, aki a helyembe lépett. mindkettő álmos szemmel nézett rám, Ő megindult felém, útközben az éjjeliről a lámpát felkapva és kitépve a konnektorból sziszegni kezdett, de nem értettem, mert jöttek utánam, már a lépcsőn jártak. nehéz cipők kopogtak az ódon falépcsőn, már nem harmincan voltak többé, végtelenen voltak, és mindegyik engem akar, fenik a késeik, gyújtják a tüzet.

kinyitottam az ablakot és kimásztam az ereszre. a tervem az volt, hogy átugrok a lányok lakosztályának részére. a gond mindössze a pár méteres rés jelentette a két torony között. annyira dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy az adrenalin csak pezsgett bennem, és úgy éreztem nem csak át tudom ugrani, hanem utána még az utánam lopakodókat is el tudnám intézni könnyű szerrel. persze a reaális gondolkodás akkor nem volt erényem.. ezért a nekifutásomat is elhibáztam, és körülbelül két emeletet zuhanva földet értem a két szárny között.

ez már a második volt, hogy elájultam, bár az esésem..-et elnézve nem is csodálkozom, hogy elvesztettem az eszméletemet. az első percben, amikor felébredtem még az emlékezetem sem akart működni, azt hittem otthon vagyok, és csak álmodtam, de aztán megláttam a falon egy rakat edényt felakasztva, meg fakanalakat, meg hatalmas bárdokat, aztán a sor végén furcsa eszközöket, az egyiket felismertem: bordaterpesz. szóval nem képzeltem..
felemeltem a fejemet. rettenetesen fájt, a szám fel volt repedve, és a metszőfogaim nagy része hiányzott, vagy le volt törve. az orromról nem is beszélve. képtelen voltam rajta levegőt venni, a számon keresztül meg szinte égetett a friss levegő, ahogy belélegeztem. a szék, amin ültem szintén nem a kényelmemet szolgálta, tekintve hogy a kezem hozzá volt kötözve egy csőhöz mellettem.

egy dagadt nő állt velem szemben. egy fazekat kevergetett. hál' istennek nem egy akkorát, hogy beleférnék. maximum apró darabokban mondjuk, de ha ebben akarna megfőzni, akkor talán sikerülne neki. amikor látta, hogy magamhoz térek rám nézett és kedvesen beszélni kezdett hozzám:
-tudod, édesem, ez nem a te hibád. az egész családom ezt csinálta, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hagyomány, amit az őseink nem most kezdtek. nem ám, édesem. ez nem rólad szól. nem arról, hogy mennyire tökéletes életed van, meg a többi kölyöknek odafenn. még csak a szüleitekéről sem. ők aztán abszoludt nem tehetnek róla. ha fáradt fehérhúst akarnánk, akkor a nyugdíjasokat hozatnánk ide, nem igaz? ahaha. nem, édesem. akit kiválaszt az Úr, az kerül ide hozzám. nehogy azt hidd, hogy én ezt szívesen csinálom, mert tévedsz, édesem, tévedsz! szívesebben nézném a tévét a macskámmal, és főznék normális ételt a néhai férjemnek, de ezek a.. mocskok.. ah. nem is tudom minek beszélek itt, hiszen úgyis.. ah.
elfordult tőlem és inkább levett a polcról valamit, amit sónak néztem, mert apró szemű volt és fehér kristályos. aztán kiment valamiért az ajtón, pár percig motoszkált, majd visszatért egy nagy vödör sötét lével. fekete volt, mint a szurok. ebből is öntött a lábasba, de csak egy egészen picit. "ez kell, hogy megtaláljuk, az olyat, mint te vagy, édesem" -mondta, majd visszatekerte a vödörre a kupakját, és letette a sütő mellé, majd ismét kiment. kintről hallatszódott valami beszélgetés. két férfi volt. elég vontatottan beszéltek és a hangjuk is rekedtes volt. a nő is beszélni kezdett: "vihetjük".
bejött a két férfi. az egyik felém indult, a másik a fazék felé. az előbbi lekötözött a csőről és a karjába vett. meg akartam rúgni, de a lábaim olyan nehezek voltak, mintha betonból lennének. "ne mozgasd inkább, édesem, így is ripityára törted minden csontodat a lábaidban!"
kivittek oda, ahol pár órája még a szüleinkkel találkoztunk. egy frissen ásott gödör volt ott, benne valami csillogó sötét lével. a lábast letették a gödör mellé, engem meg közvetlenül elé állítottak. mellettem az a férfi fogott, aki idehurcolt, gondolom azért, mert nem tudnék megállni a 'ripityára tört' lábaimon. a lábas gőzölgött, füst szállt ki belőle. körülbelül négy méter magasságig szállt, és nem vitte el a szél, majd mintha elvágták volna a lábastól, a füst megszakadt, a levegőben gömbbé alakult majd lejjebb szállt. aztán elindult felém és megállt előttem. elkezdett szétnyílni, mintha meg akarna ölelni, szinte láttam is az ujjait. de akkor az engem fogó férfi elkezdett remegni, mintha rohama lett volna, elejtett és a szívéhez kapott. éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, mint valami rongybabának, és láttam, ahogy természetellenesen behajlanak alattam. a férfi összerogyott mellettem. a dagadt nőn látszott, hogy legszívesebben belelökne a gödörbe, a férfinak meg segítségére rohanna, de nem lehetett. a szerencsétlennek mellettem, még annyi csontja sem maradt, mint nekem a lábamban. az egész ember egyszerűen összefolyt, és halk hörgés és rángatózás kíséretében belecsúszott a gödörbe. közben a testét a leves füstje ölelte, és egyre csak kúszott befele a fülén, az orrán, és a szemüregén keresztül.

-és aztán fogtad meg a vállamat, de még mindig nem értem miért.
-hát nem tudod? a fájdalomtól.
-de hiszen nem is éreztem a fájdalmat.. se a lábamban se a fejem..
-egy tükördarab volt, amit ötször belédszúrtak, öt éven keresztül, egy személy által.


[ 1 ] a jobb kezemben egy darab tükör volt. láttam magamat benne, és rajta a saját véremet, és a véremet, ami régebb óta rá volt száradva.

erkölcsi csúszda

szóval az úgy volt, hogy kimentünk a vasútra, már nem tudom minek, de anyummal meg nővéremmel voltunk ott. indult a vonatunk, amit előtte kinéztünk otthon, de természetesen a vágányszámot még nem tudtuk, ezért elindultunk a jegypénztárakhoz, hogy emgnézhessük. mire felértünk a, a földön mindenhol aprópénz volt, és rengeteg ember, akik azokat szedegették fel. persze az én kis családom is elkezdte felkapkodni a sok érmét, és tömte a zsebébe, a táskájába, ahova tudta. volt ott egy hatalmas csúszda is, ami nyílt pénztáras volt. gondolom a fiatalabb vendégei számára a vasútnak. gondolkodás nélkül belemarkoltam és amennyi érmét csak tudtam, a táskámba szórtam. mire visszaértem a pénztárakhoz, mindenhol rendőrök voltak és az emberekkel beszélgettek, pár idős ember meg sírt közvetlenül a pénztárak mellett. nem értettük mi történik, csak szedegettük tovább az aprót, még ha a többiek abba is hagyták. találomara odamentem az egyik vénséghez, és megértően részvétet nyilvánítottam, mire ő bólogatva sűrűn megköszönte. a rendőrök bizonyára mindegyik jelenlévő meghallgatásával végzett, mert felénk indultak.
fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy elgázolt az egyik vonat valami részeg embert, aki elbaszta az összes pénzét a pénztárok melletti kaszinóban, és az összes nyert pénzét konkrétan, a szó szoros értelmében elszórta. bizonyára az ő pénzét tömködte a ruhájába az a sok ember, akik bizonyára vissza is adták a rendőröknek, (vagyis a családnak)..
anyukám -ideges típus lévén- sürgetett bennünket, hogy siessünk a vonatunkhoz, még ha egyelőre nem is indul .. a megszokott vágányon állt már egy vonat, amire fel is szálltunk. a vonat melletti sín körül hosszú sárga szalagból álló kordont állítottak, azon belül meg néhány rendőr, fotós és egyéb szakmabeli állt és a bűntény helyszínét elemezték. a sínen három nagy fekete zsák feküdt: két darabban volt valami alakzat nélküli dolog, a harmadik még üresen és összehajtva valami kettévágott állatt mellett. egy nyúl volt az, és pont hosszában vágta ketté a vonat. se vér, se belsőségek nem voltak sehol. a sok krimi miatt, amit néztem régebben, úgy gondoltam, hogy már halottan tették a sínekre a nyulat, de biztosan tévedek..

a vonatot végül elértük. a határon túlra ment ez a kocsi, amiben voltunk. hálófülke zuhanyzóval meg minden ilyesmivel. felváltva nézegettünk ki az ajtón, hogy követnek-e a rendőrök, de egészen indulásig egy darabot sem láttunk a vonat közelében. majd végül természetesen felszálltak néhányan. ha jól látta nővérem, akkor hárman. próbáltunk valahogy beolvadni az emberek közé, ruhadarabokat cseréltünk, amelyikőnknek ki volt bontva a haja az felkötötte, amelyikőnk haja fel volt kötve, az kibontotta. aztán ahogy a vonat suhant a kis városkánk felé, úgy nőtt bennünk a nyugtalanság, hogy elkapnak a rendőrök és még csak jegyünk sincs a vonatra.. ami még a kisebb gond valószínűleg. a fülke végén feltűnt két rendőr, ezért felálltunk a nővéremmel és elindultunk a fülke másik vége fele. mondtam neki, hogy bújjunk be a zuhanyzófülkébe ketten, de ő nem akart, meg hülyeségnek is tartotta. én azért maradtam és behúztam a nagy sötét zuhanyfüggönyt. ő bizonyára tovább ment..
a függönyt résnyire elhúzva kémleltem a terepet, vajon mikor jön arra az egyik rendőr, és ver félholtra párszáz forintnyi aprópénzért meg egy halott emlékének meggyalázásáért..
a zuhanyzó a folyóson volt, nem külön fürdőszoba kabinban. a két oldalán olyan üveggel, amin kifele lehetett látni, de be nem. már legalább húsz perce ott gubbaszthattam, amikor éreztem, hogy közelít az egyik egyenruhás. elkezdtem vetkőzni, hogy mégkevésbbé ismerjen fel. csak a felsőruházatot sikerült ledobnom, amikor valaki hirtelen elrántotta a zuhanyfüggönyt. az egyik rendőr volt, ahogy sejtettem. felsikítottam, mintha nem is számítottam volna a találkozásra, mire a rend hű őre sűrű bocsánatkérések közepette visszahúzta a függönyt és pironkodva egy mosolyt eröltetett az arcára. mikor elhagyta a vagont, felöltöztem és visszafele furakodtam ahol remélhetőleg megtalálom anyukámat meg a tesómat. épp egy megálló felé tartottunk, a vonat lassított. a kijáratnál anyukámat láttam egy szelet papírtálcás kenyérrel a kezében. biztos a büfében vette és álcának szánta.. kiálltunk az ajtón kívülre ahol a kb 60 km/h-val közlekedő vonat menetszele vitte szét az amúgy is zilált hajunkat. nővéremet sehol nem láttam. lehet ő máshol volt.. valószínüleg..

szinkópa

régvolt idők emlékeit tanulmányozom magamban, a barátaimmal. kávéházban ülünk, és beszélgetünk, nosztalgiázunk. szemezgetünk a régi közös történetekből, elmondunk mindent, ami anno ködösnek mutatkozott a másiknak. minden részletet és előzményt, meg amit az adott szituációról gondoltunk.

-milyen régen is volt.. az egész négy év során, amit veletek töltöttem, nem történt semmi különös dolog leszámítva a második év végét.
-az nagyon különös volt..
-ugye? mondtam én!
-alig emlékszem már rá igazából.

eközben az én fejemben az egész nap újra játszódik..

az egész évfolyam egy állambeli tó mellett töltötte az utolsó két hetet az iskolából, ezzel is még jobban összekovácsolva őket a szünet előtt. meg sem kell említenem szerintem, hogy egész idő alatt mindössze a röhögés és az alkohol uralkodott, de még a tanárok részéről is.
unalmas órákat is tartottak. olyat, mint az iskolában. persze ezekből nem kellett dolgozatot írni, sem jegyzetelni az órán, mindössze leírni a gondolatainkat, naplót vezetni a kirándulás érdekességeiről, stb. ahogy én emlékszem senki nem csinálta meg, aki meg mégis, az csak pár szavakban, vagy orbitális baromságokat írkált össze-vissza.
az említett napon is ilyen 'iskolásat játszottunk' az ottani kis faházban, ami tanteremmé volt kialakítva. ez volt a táborban leghátul, természetesen ehhez kellett a legtöbbet gyalogolni lépcsőn is meg földúton is. legalább 5 perc volt mire odaértünk. ebben a kis hülye házban még tábla is volt, meg minden. aznap mindenki fáradt volt, mivel 8-kor kellett kelni, és előző éjszaka nagy buli volt a part melletti kocsmában, pirkadatig haza sem ért senki. körülbelül 36 fok lehetett aznap, és ez a meleg, valamint a másnaposság miatt igencsak elpilledt mindenki. én magam is alig emlékszem mi volt aznap, mit csináltam. csak arra, hogy hirtelen a semmiből megszólalt a tűzjelző, amit a ház bejáratánál lehetett aktiválni, hogy a környező termekben mindenkinek a tudtára adja: ez a kis faház most leég és egyel kevesebb lesz. a csengő hallatán mindenki felpattant, felkapta a cuccait, vagy amit csak tudott, és kirohantunk a ház elé. persze a nagy siettségben senki nem nézte meg, hogy egyáltalán van-e tűz.. jópár percig álltunk kint, és csak szorongattuk a csomagjainkat, amiket kihoztunk. én persze semmit nem hoztam ki, mivel azt tanultam, hogy tűz esetén a legfontosabb a saját életem. na persze.. meneküljek csak, de tudván a tűz terjedési sebességét, és a környezetben megjelenhető gázok tulajdonságát, tudtam, hogy arra mindig lesz idő, hogy összerámoljam villámgyorsan a holmimat, majd eltűzzek a környékről is. de nem, ezúttal semmit nem hoztam, mindössze a toll maradt a kezemben, amivel írtam. jó nagy hülyeség, tudom.
valaki hirtelen megjegyezte halkan, hogy nem is emlékszik tűzre.. ekkor mindenki felkapta a fejét, pedig tényleg nem mondta valami hangosan, és az ajtó irányába indultunk. a tanár megragadta a kilincset, de nem nyílt. elővette a zsebéből a kulcsot, és betette a zárba, majd elforgatta, de az ajtó nyitva volt, valamint továbbra sem nyílt. akkor odament az egyik erősebb osztálytársam és ő próbálta, de nem sikerült. ezután ketten húzták az ajtót a kilincsnél fogva: ezúttal egy kicsit kinyílt de mind hiába, az ajtó ugyanúgy visszazárult, és ezután meg sem mozdult. az osztálytársam a tanár felé fordult és azt mondta "mintha valaki belülről húzná" gyorsan megnéztük hiányzik-e valaki, de mindenki itt volt, akinek itt kellett ma lennie. senki nem maradt bent. aztán az egész osztályt leküldték az alvóhelységekbe, és csak később mondta meg a tanár, hogy amikor visszament, az ajtót ki tudta nyitni, és mintha valaki éppen akkor ugrott ki az ablakon. a különös az egészben az volt, hogy nekem például semmim nem tűnt el, pedig az asztalon hevert minden értékem: a nem éppen olcsó telefonom, a többtízezres mp3 lejátszóm, ésatöbbi. ahogy értesültem róla, másnak sem tűnt el semmije. az egész történet egyszerűen csak furcsa..

ugyanebben a táborban, amikor a tónál fürödtünk, szintén történtek kellemetlen események. persze számomra a legkellemetlenebb, mások csak sajnálkoznak meg értetlenkednek, hogyan történhetett meg egyáltalán..
a tónál fürödtünk éppen, élveztük a hétvégi semmittevést. nap vége fele járt, nem voltunk már sokan, mivel kezdett hűvösödni. ennek ellenére én és a barátnőim még kint ültünk a stégen és néztük, ahogy milliomodjára lemegy a nap a horizonton. persze a placc nem volt a táboré, a közös strandot használtuk, ezért idegenek is bejöhettek. nem zavart, sőt. örültem, hogy nem csak a megszokott arcokat látom egész nap.
a vízbe én soha nem mentem be. nagyon tartok az édesvizi állatoktól, főleg az undorítóan sikamlós halaktól és a tó feneki algáktól, valamint fellelhető piócáktól. még csak a lábam ujját sem dugtam bele a vízbe, mindössze a stégen ülve az árnyékban nevetgéltünk.
aznap a stégen csak egy idegen ült, egy idősödő férfi valami napilapot olvasgatva. a barátnőkkel valamin nagyon nevetgéltünk, annyira, hogy egyikőjük fuldokolni kezdett a nevetéstől, ezért gyorsan elszaladt vele a másik barátnőm, ezzel egyedül hagyva engem az idegennel. rossz előérzetem támadt, de a parton voltak még páran, csak nem bántana.. még csak a stég végén jártak a lányok, de a férfi máris elkezdett pásztázni a szemeivel. háttal ültem neki, de éreztem a tekintetét rajtam. behunytam a szemem, és kis izzadtságcseppek gurultak le a homlokomon. végül megszólalt "miért nem fürdesz?" kinyitottam a szememet és oldalra eltekintettem, de még mindig nem láttam őt, hiszen teljesen mögöttem volt. dadogva mondtam neki a választ, amin elkezdett nevetni. letette az újságját és felállt. elindult felém. az egész stég nem volt szélesebb két méternél, szóval hamar odaért. én ahogy csak tudtam a szélére kiültem, hogy szükség esetén levessem magam az undorító vízbe és kiússzak a partra. de nem volt időm leugrani, a férfi egyszer csak belelökött, de közben a derekamat és a tarkómat fogta. ijedten csapkodtam, próbáltam levegőt kivonni a vízből, de mivel nem vagyok hal, képtelen voltam rá. éreztem hogy szorul a torkom, és elájulok.
ahogy a többiek elmondták, egy idegen sietett segítségemre, egy fiatalabb férfi, aki leütötte a bántalmazómat, engem meg kiráncigált a vízből. a felügyelő tanár próbált újraéleszteni, természetesen sikeresen, hiszen most akkor nem lennék itt. azóta kisebb emlékezetzavarom van ezzel, meg néhány régebbi rossz emlékkel kapcsolatban, de nem is bánom. nem akarok erre sem olyan sűrűn emlékezni.. mondjuk úgy soha többé.

ahogy ezt felelevenítik a többiek, egyre közelebb húzódnak hozzám a kávéházi fotelban, egyre érzékenyebben fogalmaznak, a legvégén meg egyenesen szétölelgetve, könnyes szemmel és nagyon halkan beszélnek, minden egyes szót hozzám címezve. én csak egyre rosszabbul vagyok, egyre csak zúg a fejem, mintha vissza akarnának térni az emlékek. hirtelen egy kép villan be. egy nagy lépcsőről, ahol szerintem még soha nem jártam. aztán még vagy öt kép ugyanígy megjelenik előttem, majd mintha megéltem volna, az egész történet lejátszódik a fejemben:

nővéremmel éppen egy épület alagsorában voltunk, a munkáját végezte: robbantási szakember volt. az egyetlen nő az egész országban. elég jól is keresett, hiszen nagyon jól állt neki a munkavédelmi ruha, amit direkt az ő számára szereztek be kollegái. nem volt egyszerű női méretű védelmi ruhát találniuk, de végül sikerült. egy egész havi fizetésbe került, ami persze az én tesómnak kb tízszer annyi volt, mint nekik.
éppen az egyik csövön ültem, amíg ő az időzítőt állította be, és a huzalokat erősítgette, vagy kötötte újra. átlagos beszélgetés volt. a legátlagosabb, ami két nővér között csak lezajlhat. a vége eléggé elment lelkizésbe, mivel az ő magánélete mostanság eléggé sivár. még a könnyei is kicsordultak, a zaklatójáról mesélt megint, aki majdnem belefojtotta az osztálykiránduláson a helyi tóba. persze nem emlékezett rá teljes mértékben, hiszen sokkot kapott és az agya blokkolt bizonyos emlékeket. ugyanígy régebbről is pár kellemetlenebb emléket, ezzel kissé boldogabbá téve életét egészen addig, amig néhányan fel nem hántorgatták a régi sebeket. olyankor mély depresszióba esett, és amikor visszatértek az emlékei azokról a történetekről, százszor rosszabbnak emlékezett rájuk, amik teljesen megviselték őt.
mire végzett, már mindketten nagyon rossz passzban voltunk. elindította az időzítót, a megbeszélt 15 percre. az épületből körülbelül 10 perc alatt lehet kijutni, és öt perc alatt biztonságba tudunk vonulni. az egész szerkezetet a legalsó szintre, pontosan középre kellett elhelyezni, hogy az épület teljesen összeomoljon. fent is végeznek kisebb robbantásokat, a felsőbb szinteken, hogy ne maradjon nagyobb törmelék és el tudják szállítani a maradékot.
miközben mentünk ki, annyira rosszul lett szegény, hogy le kellet ülnünk. nyugtatgattam, csititgattam, de egyre szaporábban vert a szíve, a könnyei patakokban folytak az arcán. nem tudtam neki mit mondani, csak hogy menjünk, mert nem fogunk kijutni. kicsit erőt vett magán, és elindultunk. a lépcsőházhoz érve megint elkapta a pánikroham, és ismét le kellett ülnünk. 7 perc maradt a robbanásig, és még csak félúton jártunk. hirtelen rámnézett és azt mondta: "meg akarok halni" mire én válaszul és döbbenetem jeléül megráztam és ráordítottam: "dehogy is, élnünk kell, mivel megérdemeljük. olyan szép életünk van, ne most akarj neki véget vetni!" az elképzeltnek csak az ellenkezőjét értem el, mégjobban szétesett, mostmár ülni sem volt képes. ezért fogtam, és a vállamra segítettem az egyik karját, majd elindultam vele fel a lépcsőkön, de a testsúlyom másfélszeresét nem nagyon bírtam el soha, ezért inkább nógattam idegesen, hogy keljen már fel, de csak ölelgetett és húzott le magához, hogy üljek le én is. már csal 5 percvolt a robbanásig, szinte biztos volt hogy benn maradunk és szénné égünk, de legalább egy kevésbbé kellemetlen helyet válasszunk akkor már sírunknak, mint a lépcsőház. mindössze egy fordulót tudtunk menni, a -2 emeletre. így már egy egész emelet elválasztott a bombától és a több kilónyi c4-estől. 1 perc maradt a robbanásig. "ugye tudod, hogy a földszintig itt minden szénné fog égni?" kérdőn néztem vissza rá kikerekedett szemekkel. "nem tudtam hogy ennyi robbanóanyagnak ekkora hatása van. egyáltalán minek ide ennyi, nem lenne elég sokkal kevesebb?" "de. én hoztam el a kelleténél többet. nagyjából négyszer annyit." "te tényleg meg akarsz halni? és ezt előre eltervezted?" nem válaszolt csak könnyes szemmel nézett. ekkor én öleltem meg. a lépcső közepén álltunk, és vártuk a halált. "akkor most tényleg meghalunk?" választ nem kaptam, csak a zihálását hallottam, a hátam mögött meg hatalmas forróságot éreztem, a következő pillanatban meg a lökéshullám nekivágott a szemközti falnak..

a kávézó padlóján tértem magamhoz, az egész helyiség ott volt: a tanárom, a nővérem, a zaklatóm és az összes robbantási szakember is, sőt, még én magam is magam fölött álltam, és mintha tükörbe néznék, láttam magamat. hát lehetséges ez egyáltalán?

problematika

egyik reggel úgy ébredtem, hogy elromlott a laptopom. próbálgattam megjavítani, megjavíttatni, de mindhiába, nem segített rajta semmi, csak az operációs rendszer újratelepítése, ami azzal járna, hogy minden programom elveszik, ami rajta volt a gépen. de még azt sem bántam volna, csak működjön normálisan!

mivel már egy elég régi masina volt, úgy határoztam, hogy veszek egy új laptopot, méghozzá egy sokkal jobbat. emlékeztem, hogy anyukám második férjének vannak ilyen ismerősei, akik olcsóbban be tudnak szerezni dolgokat. ezért felkerestem anyumékat és megkértem, hogy vigyenek el a Szakemberhez.

a Szakember egy panellakásban lakott, csupa fura szerzettel körülvéve.. a kapun belépve egybél egy csicskása fogadott, hogy elékísérjen. a váróban már voltak páran, gondolom mind-mind elektronikai kütyüket szereretett volna jóval áron alul. látszott rajtuk, hogy kattognak valamin. az egyik nőnek például telefonja nem volt szerintem, folyton a zsebéhez kapott, mintha érezné, hogy csörög, vagy mintha csak az időt akarná megnézni rajta.. de nem volt a zsebében semmi.

mire sorrakerültünk, már el sem tudtam képzelni, milyen ember lehet ez a Szakember. biztos ő az atyaúristen ezeknek az embereknek, akiknek elromlott az egyik létszükségű eszköze.. ő segít rajtuk, megadja nekik azt, amire vágytak már napok/hetek óta. ezért is különbözöm tőlük. én azokon az estéken, amikor általában a laptopomon interneteznék vagy játszanék, inkább olvastam, vagy más egyéb szórakoztató tevékenység után néztem, például a barátaimmal találkoztam. vagyis éltem az életem. rájöttem, hogy nem csak az internetről szól a világ! leszámítva azt az apróságot, hogy közben éppen végzős voltam az iskolámban, és a vizsgamunkámat kellett volna leszerveznem. elég sok emberrel kellett volna beszélnem ezzel kapcsolatban, de mivel nem működött a laptopom, vagy a telefonomon tudtam wifin keresztül kommunikálni velük, vagy az iskolában az ottani gépek segítségével. (az ég áldja az okostelefonokat!)

a csicskás behívott minket a Szakember irodájába, ahol ő helyet foglalt a sarokban egy ikeás széken. a Szakember alaposan végigmért mindhármunkat, majd betessékelt bennünket, és intett, hogy üljünk le arra a fekete bőrkanapéra, ami a szoba közepén állt. leülltünk, én középre. ronda kopasz fején megcsillant a neonlámpa fénye, szakadtas háromcsíkos melegítőjét mégis büszkén viselte. derűsen mosolyogva széttárta a karját, és megkérdezte miben segíthet. én elmondtam, hogy új laptopot szeretnék, még ki is néztem párat, mindjárt megmutatom. erre elővettem a telefonomat, és elkezdtem keresni a típusszámokat, amelyeket elmentettem. közben kérdezte a Szakember, hogy mennyit szánnék laptopra. megmondtam neki, mire elgondolkodott, és gondolataiba feledkezve várta szép csöndben, hogy megtaláljam amit keresek. de nem találtam. nagyonis jól emlékszem rá, hogy hova mentettem, de nem volt ott. anyukámék már idegesen fészkelődtek, de ez nem segített azon, hogy egyszerűen nem leltem a típusszámokat. kezdtem már én is idegesedni, de még mindig csak kerestem és kerestem, az egész telefont átnéztem, de nem lett meg. végül felálltam és egy perc türelmet kérve kimentem a szobából, átmentem a várón, és az előtérben megálltam, kikapcsoltam a telefonomat, majd újra be. miközben töltött az a hülye készülék, kinéztem az ablakon. ronda őszi idő volt, esőre állt. a telefonom csak nem akart betölteni.. a megszokottnál is lassabb volt. biztosan megérezte, hogy sietni kellene.. egy néni bottal átment az úttesten, nem a zebrán, az úttesten, az autósok rázták az öklüket, de a néni rájuk sem hederít. vajon mennyi kellett most ahhoz, hogy elüssék.. még mindig tölt.. egy fehér autó kanyarodott be a parkolóba, kopott zöld felirattal. emlékeztetett valamire, de nem jöttem rá.. mire nagyra nyitottam a szemem, .. eszembejutott. gyors sétával bementem a Szakember irodájába, és kiráncigáltam anyukámékat azzal az ürüggyel, hogy majd később, amikor megtaláltam a típusszámokat, visszakéredzkedünk. a Szakember rábólintott, mi meg szépen elindultunk ki az előtérbe. anyumék nem értették, hogy miért kellett kijönniük, ennyire biztosan nem rossz a helyzet a telefonommal.. vagy vegyünk egyből már azt is, ha már itt vagyunk.

elindultunk felfele a második emeletre, a harmadikra, a negyedikre, majd az ötödiken kötöttünk ki, ahol már helikopterek hangját is hallottam. a szívem zakatolt, nem akartam bajba kerülni, de tudtam, hogy elvisznek engem is, akárcsak a Szakembert. anyukámék szép lassan felfogták a szituáció komolyságát, és vörös fejjel, izzadt homlokkal követtek a tetőtérbe. kimásztam a tetőre, megnézni mi a helyzet. a helikopter a ház tetején landolt, és kommandósok szálltak ki belőle, vagy négyen-öten. volt velük egy nő is, rajta nem volt rohamfelszerelés, csak egy maszk. mikor kiszállt, egyenesen rám nézett, pedig messze voltam, és elbújtam egy kémény mögött. vagy fél percig nézett, majd megrázta a fejét, és rámkacsintott. anyukám mögöttem állt, és a fülembe súgta, hogy "nem fognak elvinni". erre rájöttem én is, de rögtön rászóltam, hogy halkabban, mert lehet csak ő gondolja így..

szépen lassan kikommandóztunk a panelből, a hátró kijáraton keresztül a hátsókertbe. ott mondtam nekik, hogy várjanak, megnézem mi a helyzet. kinéztem a ház oldalán, a Szakembert és a csicskását épp akkor ültették be a fehér autóba, amin a kopott zöld felirat volt. mindkettőn bilincs. hátra is súgtam anyuméknak: "biztosan legálisan dolgozott.." nem is vitatták a feltevésem, ezért szépen elballagtunk egy nagy piros-feliratos áruházba, és a bolti árnál jóval többért kaptam tőlük egy egész jó laptopot. azon írom most is ezt a bejegyzést, jó, mi?

[u.i.: még nincs meg a laptopom, és nem is tudom mikor lesz, de az események 80%-a igaz, a többit meg csak álmodtam.. c: ]

doppelgänger

eljött hát a 20 éves osztálytalálkozó. szerintem mindenki nagyon várta az osztálytársak közül, csak én nem.. szokás szerint. mindig én voltam a tartózkodó ember. a 10 éves is eljött 10 éve, csak ugye kihagytam.. az osztályban is mindig én húztam ki magam a programok alól legelőször, majd követtek páran, akinek csak nem volt kedve ott lenni.
arról volt szó, hogy keringőzni fogunk a többiekkel, úgy, mint a szalagavatón. de mivel én azon sem táncoltam, ezért kissé nehézkes lesz.. amennyiben nem fogom kihúzni magam az egész találkozó alól. persze, ezt súgta az ösztönöm, de mégis kíváncsi voltam a sok idiótára, meg hogy mi lett belőlük.
azon a helyen tartották, ahol a szalagavatót is. már akkor is alig fértünk be, mivel 34-en voltunk az osztályban, és fejenként meg átlag 7 ember jött el. szóval most is nyomorogni foguk. de semmi gáz, megéri majd otthon jót nevetni Rühessel, a labradorommal.
ahogy gondoltam. a sok ostoba lotyó az osztályból mind mind a régi barátnőikkel trécseltek, a fiúk egymás vállát veregették, feleségeik vagy gyerekeik vagy mindkettő képeit mutogatták egymásnak nagyon boldogan. én meg röhögtem magamban, hogy a 30 éves osztálytalálkozón már a mostohagyerekeikét meg/vagy az exfeleségükét és az új férje képeit fogják mutogatni ugyanilyen hévvel, vagy talán kevesebbel. tudtam, hogy már megérte eljönni!
mindenki kedvesen fogadott, azt mondták hiányoztam nekik, hogy jól nézek ki, stb. kérdezték mi lett velem, mit dolgozom, hol élek. van-e valakim. mindenre egy dolgot mondtam: köszönöm. jól nézel ki még ennyi év után is. aztán ő is megköszönte, majd elkezdett magáról mesélni, így egy szót sem kellett magamról beszélnem.
szó került a táncra. mindenkinek kiadták, hogy a találkozó előtt azért gyakorolgassa az angol keringőt, de én ugye.. persze volt egy lány az osztályban, aki tánctanár lett, és egyből mondta, hogy ő ezt ajándékozza nekünk, vagyis hogy gyors összehozza az egész koreográfiát. mindenki odáig volt, meg vissza az örömtől, csak én álltam ott a piámmal a kezemben és nagyokat sóhajtozva mondogattam: "na neeee.."
aztán a csaj elővett ilyen szkafandereket, és szétosztogatta mindenkinek. közben mindenkinek magyarázta, hogy ez azért kell, hogy jól leizzadjunk bele, és akkor a végén a tánc közben nem fogunk. mindenki furán nézett rá, de azért felvették. felálltunk, ahogy a lányzó kérte, vagyis előbb egy kis nyújtás a földön fekve. annyira fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam ott rögtön, mivel későig dolgoztam. a földön lévő gyakorlatokat persze nem csináltam meg. majd szólt, hogy álljunk fel és nyújtsunk. én feküdtem tovább, de azért nyújtózkodtam egyet, melynek következtében elzsibbadt mindenem, és kellemes érzés futott végig minden porcikámon. rám szóltak, hogy álljak fel, és nagy nehezen (a szkafander miatt) végül sikerült is, de nagyon szidtam azt a hülye szukát, amiért megzavart a pihenésem közben. eztán rám mosolygott, majd mindenkire, és végül utasított bennünket, hogy álljunk párba. az osztályban kb 9 fiú volt, a többi lány. érdekesen néztünk ki. nagyokat nevettem a többieken miközben sikoltozva ordítoztak a terem másik felébe: "legyél a pááróóóóóóm". én meg a zsibajt túlordítva mondtam az ideiglenes tanárnőnknek, hogy én most nem akarok táncolni, a szalagavatón sem tettem, most sem fogom. kikerekedett szemekkel nézett rám, mondani akart valamit, de elnyomta volna a tömeg, ezért nem tette. aztán leültem egy asztalhoz, és néztem a többiek szerencsétlenkedését. a pincérek közben hozták a terítéket: tányérok, poharak, szalvéták, evőeszközök, stb.
a próba után levették a szkafandereket, és asztalhoz ültek hót izzadtan, meg minden, és elkezdtek falni. a fogyókúrázós luvnyák az osztályban ugyanúgy faltak, mint 20 éve. hát semmi nem változott!
ismertem az egyik pincérfiút, vele beszéltem pár szót normálisan. évfolyam társunk volt, és egyben jó barátom. az egész után kimentem hozzá a konyhába még beszélgetni, mert teljesen eltűnt azóta..
elmosogatott mindent, mire én csak ültem és beszéltem, meg nevettünk sokat a sok nyomorék osztálytársamon. sok mindenben egyetértettünk, többek közt ebben is. megkért, hogy legalább az evőeszközöket válogassam ki. eddig is kérni akart pár dolgot, de tudta mennyire lusta vagyok, ezért inkább kihagyta. én persze vonakodva, de igent mondtam. nem azon a végén fogtam meg a kis ezüst izéket, amiket mások a szájukba vesznek/vehetnek, ahogy kérte. mikor kiválogattam, szóltam neki. ő odajött és erősen vakarta a fejét. nem tudta hogyan kell tárolni, mivel ő nem ott dolgozott, csak vendégpincér volt, a többiek meg már rég hazamentek. mondtam neki hívja fel a munkáltatót, de azt felelte, hogy csak akkor hívhatjuk fel ha pénzzel kapcsolatos kérdése van. végül rávettem, de nagyon ideges volt. ezért átvettem tőle a kagylót és beszéltem én:
-figyelj bazdmeg. ez a srác nem tudja hogyan kell elpakolni az evőeszközöket, de egyben azt is szeretné kérdezni mennyit kap most ezért az estéért, amit elszenvedett ennyi hátrányos helyzetű emberi lény között. hogy megkönnyítsem a döntésed, miszerint lebaszod a kagylót, avagy válaszolsz a kérdéseire, majd megfenyegesd, hogy kirúgod elmesélem neked azt a történetet, ahogy az anyja meghalt. -a csávó szóhoz sem jutott, csak egy bizonytalan aha-t felelt.
szóval. a srác anyja akkor halt meg, amikor olyan nyolc éves körül lehetett. akkor még a tenger mellett ültek, anyja meg gyakran vitte az egy éves öccseit iskolába a kis motorcsónakunkkal. de aznap elég hűvös is volt, na meg esett az eső, ezért a csónak motorja bekrepált az út közepén, és mivel nem éppen a part mellett közlekedett, elég sokat kellett úszni a nőnek a két pici gyerekkel, vigyázva arra is, hogy ne fagyjanak meg a hideg vízben. mikor kiértek a partra a nőnek má' mindenhol görcsölt a lába, a füle teljesen bedugult, a gyerekek ordítottak, mint a sakál. egyszóval nagyon kivolt szegény anyja. elhatározta, hogy segítségért ment, a két gyereket egy talált pokrócba csavarta, hogy ne fagyjanak meg, ő meg gyors elindult ordibálni a városka lakóinak segítségért könyörögve. persze tudjuk milyen az emberi faj, senki nem segített neki, csak bandukolt az anyja mindenfele, de senki még egy "maradj csöndben"-t sem vágott felé. viszont az anyja még mindig nagyon fázott a ruháinak köszönhetően, ami mind nagyon vizes volt, ezért kezdett nagyon-nagyon rosszul is lenni, ami ahhoz vezetett, hogy leült egy nagy kuka mellé és elaludt. az öcséit meg ennek a szerencsétlen fiúnak itt mellettem valami idegen elvitte, és azóta nem találják.
na szóval akkor. hova kell tenni az evőeszközöket, mennyit kap ma estére, és mikor emeli meg a fizetését esetleg?

a kis barátom mellettem köpni, nyelni nem tudott, csak nézett rám, a főnöke ugyanígy, de legalább nem rúgta ki szegényt, ezt biztosan tudom.

csakmert nem történt meg (szerk 2014.01.08.)

nehézkesen indult meg az állomás felé, mivel szakadt az ónos eső, ezért nem akaródzott neki kimozdulni a meleg odújából, amit ha elhagy, akkor mások fogják magukat bevackolni oda, ezért nem hagyhatta, de tudta, végül úgy is otthagyja azt egy szép napon, és az a nap most jött el, amikor a vasútállomás szigorú sziluettje előtte fog az égbe nyúlni, és eszébe jut majd mindaz, amit az épület jelent neki: a jövőt, a változást és természetesen a veszteséget, de valahol belül nem is bánta, hiszen tudta, nem lesz rossz sorsa ott sem, ahova ő megy, bár még azt sem tudta hova fog tartani, csak megvette az első jegyet arra a vonatra, amit épp elér, felszáll rá, és talán beszélgetésbe elegyedik egy idegennel, talán megkedveli, talán csak az utazás erejéig fog párbeszédük tartani, ki tudja, ő biztosan nem, de talán nem is számított azok között a körülmények között, amiben ő volt, hiszen hajléktalan lett, bár nem akármilyen hajléktalan, neki legalább volt otthona, ami bár a látóhatáron kívülre esett, de akkor úgy gondolta, jobb lesz máshol, hiszen az itteni emberek már oly sok fájdalmat okoztak neki.. hogy gondolni is fájt rá neki, így hát csak előre tekintett, és várta az állomás épületének felbukkanását, amit az esőfelhők talán látni engedik számára, hiszen minden csak rajtuk múlik, ha ők úgy akarják, nem lát senki semmit, csupán a köd az, ami táncot jár az eső és pára párossal, de most nem tisztelte meg őket jelenlétével, így hát hamar észrevehette az óratornyot, minek változóbb fele egy korai időpontra mutatott, és így aggodalomra sarkallta őt, aki utazik, hogy talán nem is indul vonat most még, de legalább amíg vár, addig is melegen lesz, nem kell, hogy a komisz esőcseppek arcába nevessenek, amíg szeméből egy hasonló cseppecske nyelvet ölt rájuk


az állomáson már jócskán voltak emberek, akik várták, hogy elindulhassanak dolgozni, vagy csak haza az éjszakai buliból, mindenesetre nem volt egyedül az utazónk, és a pénztár előtt sem állt kilométeres sor, csupán egy-két ember vásárolta meg menetjegyét a komor és idősödő jegypénztáros hölgytől, aki őrá is úgy nézett, mint valami öreg vándorra, aki már az egész világot bejárta, pedig nem is volt neki akkora cókmókja, hogy ezt feltételezhesse, mégis megtette, ami bántotta őt, de mégsem annyira, hogy ne legyen udvarias, hiszen mégis csak egy nőről volt szó, aki bizonyára dolgos háziasszony is egyben, biztosan van férje, meg gyerekei, vagyis anya, és anyának lenni nem könnyű hivatás, pláne ha még erre a munkára is kényszerül a megélhetésért, ezért sem haragudott rá, miért haragudna, hiszen a jegyét odaadta neki, a visszajárót sem fukarkodta el, majd egy szép napot-tal útjára bocsátotta őt, távoli útjára, egy olyan városba, ahol már járt, ahol már egyszer ugyanezt eljátszotta és a sors iróniáját képzeletben maga előtt toszogatva most mégis oda tart, ahol ez az egész kezdődött, ahonnan elkergetette saját magát, ahol még voltak barátai, és mégis menni kényszerült, nem is gondolva arra, hogy mennyire ironikus az, hogy pont most, amikor otthonra talált ebben a városban, végül mégis el kell mennie, de akkor mégis azt gondolta, sorsa nem üldözi, hanem visszahívja, látnia kell mi lett abból a helyből és társaságból


az ablakon kövér vízcseppek küzdöttek a gravitációval, némelyik túl kövér volt, túl lusta, hogy megérjen egy szebb halált, hiszen csak úgy gördültek lefelé, nem volt megállás, csak akkor ha majd becsapódik az ablakpárkányba, és végül formáját vesztve még lentebb gördülhet egy olyan helyre, ahol már nem lehet önmaga, hiszen teste egy részét már elhagyta útja során, és mégis a teljes megsemmisülés majd az lesz, amikor a sínekről lecsöppenve a piszkos földre esik, és akkor majd beissza magába a talaj, nem hagyva neki esélyt arra, hogy egy tökéletes páragömb formájában örökre, vagy csak legalább egy pár óráig valamire való vágyakozást keltsen többi, halálra ítélt rokonában


saját sorsa is talán ilyen szomorú véget fog érni, talán mosolyogva fog meghalni, nem tudta igazán, mindenesetre a vonat elindult, mellette meg egy ember olvasta a reggeli újságot, nem is gondolva arra, hogy ki is ül mellette, hova tart, miért, hiszen az ország politikai helyzete sokkal fontosabb bármi másnál..