Umberto Eco - Idők

Arisztotelész [...], kijelenti, hogy az időszakasz, ellentétben az örökkévalósággal, amely örökmozdulatlan[5], számos mozzanaton keresztül tart, amelyek nem lehetnek egyenlő hosszúak magával az időszakasszal. Szó szerint azt mondja: "ex multis praetereuntibus motibus": "sok mozzanat, amely túlhalad rajtunk, elhagy bennünket". Ami e mozzanatok folyamából igazán megragadja, az az, hogy ezek múlt idővé válnak. E megfontolások alapján azon kezd elmélkedni, hogy miközben az örökkévalóságban minden jelen van, az idő egy olyan különös tünemény amelyben minden, ami múlt, a jövőből ered, és minden, ami jövő, a múltból következik, és mind a múlt, mind a jövő a jelenből áramlik ki. És mégis, teszi fel magának a kérdést Ágoston, hogyan létezhet a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, a jövő pedig még nincs? Vajon azt jelentené ez, hogy örök jelenben élünk? Csakhogy egy örök jelen maga volna az örökkévalóság, nem pedig az idő. És végül, ha csupán a jelent vesszük, mondhatjuk-e, hogy ez és ez a hónap a jelen, amikor csupán a része: a nap, az óra, a perc, a másodperc az, ami valóban jelen van? Mihelyt pedig Ágoston megpróbálja kitűzni a jelen másodperc hosszát, észreveszi, hogy még a másodpercet is a végtelenségig tovább lehet osztani még rövidebb darabokra, ha pedig a felfogható legrövidebb időegységig osztjuk, az olyan gyorsan térne át a jövőből a múltba, hogy egyáltalán nem lenne kiterjedése: "nullum habet spatium",