mivel ezek a nácik egy rohadt nagyot adtak a fejemre, jócskán kiesett elég sok részlet. annyi maradt meg az elejéból, hogy Jan barátommal épp mentünk haza a suliból, aztán félreállítottak, hogy nem arra kell menni nekünk, bezártak valami hideg szobába, másnap meg vittek a kivégzőosztag elé. ezt is úgy út közben tudtuk meg. néztünk is nagyot, hogy mi van. a világháború ötven éve volt. lehet valami hülye szekta, vagy mittudomén. elmebetegek.
na aztán meg odaértünk egy hatalmas térre, nem jártam még arra. persze, hogy nem, hiszen hatalmas ez a város, nem csodálom. voltak vagy kétszázan, esküszöm! mind ilyen furcsa libafos-zöld egyenruhában és puskákkal meg mindennel felszerelve. nagyon nem értettem mi folyik itt. aztán, amikor mondták, hogy csak 5 gyereket végeznek most ki egyszerre, mivel ennyire volt engedélyük, megnyugodtunk egy kicsit, mert volt vagy harminc gyerek ott..
mondanom sem kell, hogy nem kerültünk sorra. megmosolyogtam, mondtam magamban, hogy na erről nyitok egy topicot 4chan-en, ugyanakkor úgy véltem, hogy nem lesz rá esély az éjszaka folyamán. minden személyes tárgyamat elvették, ezért a telefonomat is, ugye. és még azt sem tudtam, hogy mobilneten egyáltalán lehet-e 4chanen topicot nyitni.. de azért jó lett volna.
hálát adok az égnek, hogy az empéháromlejátszómat nem vették el. az a kabátom alatt lévő pulóverem zsebében volt. ezért egész este hallgathattam a Stuck In The Middle With You-t. furcsa hangulatba kerültem tőle, és egyáltalán nem is éreztem át a másnapi kivégzésem hangulatát. sokkal inkább kedvem lett volna kiülni egy hatalmas zöld létre zöldet szívni és virágot fűzni a hajamba, meg valami más csajnak is. aztán elröhögtem magam, mert én ilyet aztán tényleg soha nem tennék.. haha.
olyan hajnal négy magasságában lemerült az empéhármam, és muszáj volt aludnom, mert már mindenki aludt. az összes huszonöt gyerek, vagyis annyira saccoltam. abban a kis szar veremben meg olyan kibaszott sötét volt, hogy képtelenség lett volna a saját kezemen is az ujjakat megszámolni.
reggel azzal keltettek, hogy jöttek értünk, menjünk ki a térre. valami olyasmit mondott, hogy 'tisztelet tér' vagy mi. valami dicsőséges szó volt, arra emlékszem.
az őr, aki kísért minket, egy percre eltűnt, mondván, hozza a kivégzési parancsokat. minket előreállított, mert pofátlanul bámultam rá, és gondolom baszta az árja önérzetét, a nácinak.. Jannak mondtam, hogy ott egy pult elöl, bújjunk oda. a többiek pont betakartak bennünket, nem látta volna senki. a pult másik oldalán egy kerítés volt, mögötte egy bazi nagy gyárépület-szerűség, szinte biztos voltam a dologban, ezért fogtuk magunkat Jannal, és odabújtunk a pult mögé. szerencsénkre volt ott valami nagy takaró, amit magunkra terítettünk. vagy húsz percet kuporogtunk ott, már baromira fájt a hátam, meg Jannak is. ott nyöszörgött a kis féreg mellettem, azt hittem lecsapom.
mivel senki nem jött, agyalni kezdtem: hogyan lehet innen megszökni? a kapu messze van viszonylag, és ott már észrevennének, ha egy kis kölyök futna mint az őrült. mondtam halkan Jannak, hogy jöjjön velem, próbáljuk meg, úgyis ma megdöglenénk, nem mindegy? Jan nem volt benne, ezért legyintettem és egy potom 20 percnyi (csak megsaccoltam, az órámat is elvették ugye) erőgyűjtés után ledobtam magamról a pokrócot és szét se nézve rohantam mint egy eszelős, egyenesen a gyárépület felé véve az irányt, és mivel annyira kimakkoltam az egészet, az épület ajtaja is nyitva volt, ezért be tudtam menni. el sem lehet mondani mennyire örültem.
szétnéztem az épületbe beérve, és láttam, hogy olyan mint egy lakóház, tisztára jól nézett ki, csak nagyon romos volt. gondolom csövesek és narkósok tanyáztak itt éjszakánként.
lépteket hallottam, és láttam, hogy egy náci katona jön arra egy gyerekkel. gondolom akkor gyűjtötte be. a gyerek észrevett, de mutattam neki, hogy csitt legyen, meg se szólaljon vagy engem (is) kinyírnak. elég valószínű lett volna. szerencsére a srác volt olyan rendes, hogy nem szólt az őrnek, csak nagyon savanyú képet vágott. egy kis bűntudatom is támadt egyből Jan miatt. vissza akartam menni, de nem akartam kockáztatni mindkettőnk életét. már így is megmagyarázhatatlan a tény, hogy nem vett észre kétszáz náci katona és huszonakárhány gyerek, aki a fél karját, a lábfejeit, az egyik veséjét, az egyik szemét, és az összes haját odaadná, ha megléphetne onnan. ezért inkább maradtam, és úgy döntöttem estig legalább itt leszek, aztán megpattanok.
estefele, amikor elkezdett sötétedni, olyan hat óra környékén, jött egy csapat ember. arról áradoztak, hogy mennyire gyönyörű, meg hogy mekkora partikat lehetne ott rendezni. alig bírtam elbújni a hülye hedonista állatok elől. egy darab szekrény nem volt, vagy bármi, amibe el lehetne bújni, szóval egyik szobából a másikba menekültem. kis híján lebuktam, de hálisten végül nem. miután elmentek, a konyhahelységben találtam egy pokrócot, arra lefeküdtem és az egyik sötét szoba sarkába lefeküdtem. még nem éreztem biztonságosnak a légkört, úgy döntöttem majd hajnalban lépek le, ha világosodik.
még sötét volt, amikor felébredtem. egy átkozott patkány mászott át a képemen, majdnem szívrohamot kaptam.
vártam még pár percet, láttam hogy kezd pirkadni, ezért lassan és halkan kisettenkedtem az épületből és a pályával ellentétes irányba elkezdtem halkan de azért tempósan lépkedni, nehogy valaki meglásson és visszarángasson azok közé az elmebetegek közé, mert akkor tényleg megdöglök, az fix.
elértem a városhatárt, és az országutat, onnantól már tudtam merre kell mennem. haza is értem rendben, úgy délután egy-kettő környékére, csak mire megérkeztem, a talpamat már így tőből levágtam volna legszívesebben. azért ez az x kilométer nem volt vicc. esküszöm jobban megviselt, mint az elmúlt két napban történt dolgok.. aztán még net sem volt otthon, és már ott tartottam hogy tényleg végzek magammal.
később ugye visszamentem iskolába, meg minden. megtudakoltam, hogy ez mi volt, de senki nem tudta. nem is hallottak róluk, csak arról, hogy sorozatosan tűnnek el gyerekek hazafele menet az iskolából. Janról és kérdeztem: azt mondták, hogy nem találták meg a nácik, és reggel remegve meg sokkos állapotban találtak rá a nyugdíjas klubból hazaténfergő keresztény öregek, akik hazavitték Jant a szüleihez és otthagyták. szép, mondhatom. aztán másnap az iskolában az udvaros szünetben Jan kiloccsantotta az agyát az egyik hátsókerti padon. azóta a helyszín le van zárva, mert a rendőrök képtelenek voltak eldönteni, hogy öngyilkosság volt-e, avagy nem, bár a hülye állatok gondolhatják, hogy nem tud bejönni fényes nappal az iskolába egy katonának öltözött barom puskával a kezében, úgy, hogy ne vegyék észre.. na de semmi baj. Jan temetése holnap lesz, én is hivatalos vagyok rá, de nem hinném, hogy elmennék rá, hiszen miattam ölte meg magát a szerencsétlen flótás. kis cingár gyerek, nem bírja az ilyen traumákat..
egész délután ezen filóztam, hogy mi lett volna, ha ottmaradunk, vagy Jan-t észreveszik, vagy engem észrevesznek, mondjuk az a gyerek a nácival együtt észrevesznek, és ott helyben szitává lőnek? biztosan nem örültem volna egyik opciónak sem úgy, mint a mostaninak, ami valóban megtörtént. inkább leültem gép elé, és megnéztem van-e már net. de nem volt. ezért hosszú sétát terveztem a 4chan-ezés helyett, és egy magas hidat, vagy egy épületet, ahol én is végezhetek magammal, ha már így kaptam még egy esélyt a mindenhatótól, vagy tudja a franc ki csinálja ezt az egészet. szóval megyek és kinyírom magam, mondván: ez így nem élet.. talán valaki más kipostolja majd 4chanre.
na aztán meg odaértünk egy hatalmas térre, nem jártam még arra. persze, hogy nem, hiszen hatalmas ez a város, nem csodálom. voltak vagy kétszázan, esküszöm! mind ilyen furcsa libafos-zöld egyenruhában és puskákkal meg mindennel felszerelve. nagyon nem értettem mi folyik itt. aztán, amikor mondták, hogy csak 5 gyereket végeznek most ki egyszerre, mivel ennyire volt engedélyük, megnyugodtunk egy kicsit, mert volt vagy harminc gyerek ott..
mondanom sem kell, hogy nem kerültünk sorra. megmosolyogtam, mondtam magamban, hogy na erről nyitok egy topicot 4chan-en, ugyanakkor úgy véltem, hogy nem lesz rá esély az éjszaka folyamán. minden személyes tárgyamat elvették, ezért a telefonomat is, ugye. és még azt sem tudtam, hogy mobilneten egyáltalán lehet-e 4chanen topicot nyitni.. de azért jó lett volna.
hálát adok az égnek, hogy az empéháromlejátszómat nem vették el. az a kabátom alatt lévő pulóverem zsebében volt. ezért egész este hallgathattam a Stuck In The Middle With You-t. furcsa hangulatba kerültem tőle, és egyáltalán nem is éreztem át a másnapi kivégzésem hangulatát. sokkal inkább kedvem lett volna kiülni egy hatalmas zöld létre zöldet szívni és virágot fűzni a hajamba, meg valami más csajnak is. aztán elröhögtem magam, mert én ilyet aztán tényleg soha nem tennék.. haha.
olyan hajnal négy magasságában lemerült az empéhármam, és muszáj volt aludnom, mert már mindenki aludt. az összes huszonöt gyerek, vagyis annyira saccoltam. abban a kis szar veremben meg olyan kibaszott sötét volt, hogy képtelenség lett volna a saját kezemen is az ujjakat megszámolni.
reggel azzal keltettek, hogy jöttek értünk, menjünk ki a térre. valami olyasmit mondott, hogy 'tisztelet tér' vagy mi. valami dicsőséges szó volt, arra emlékszem.
az őr, aki kísért minket, egy percre eltűnt, mondván, hozza a kivégzési parancsokat. minket előreállított, mert pofátlanul bámultam rá, és gondolom baszta az árja önérzetét, a nácinak.. Jannak mondtam, hogy ott egy pult elöl, bújjunk oda. a többiek pont betakartak bennünket, nem látta volna senki. a pult másik oldalán egy kerítés volt, mögötte egy bazi nagy gyárépület-szerűség, szinte biztos voltam a dologban, ezért fogtuk magunkat Jannal, és odabújtunk a pult mögé. szerencsénkre volt ott valami nagy takaró, amit magunkra terítettünk. vagy húsz percet kuporogtunk ott, már baromira fájt a hátam, meg Jannak is. ott nyöszörgött a kis féreg mellettem, azt hittem lecsapom.
mivel senki nem jött, agyalni kezdtem: hogyan lehet innen megszökni? a kapu messze van viszonylag, és ott már észrevennének, ha egy kis kölyök futna mint az őrült. mondtam halkan Jannak, hogy jöjjön velem, próbáljuk meg, úgyis ma megdöglenénk, nem mindegy? Jan nem volt benne, ezért legyintettem és egy potom 20 percnyi (csak megsaccoltam, az órámat is elvették ugye) erőgyűjtés után ledobtam magamról a pokrócot és szét se nézve rohantam mint egy eszelős, egyenesen a gyárépület felé véve az irányt, és mivel annyira kimakkoltam az egészet, az épület ajtaja is nyitva volt, ezért be tudtam menni. el sem lehet mondani mennyire örültem.
szétnéztem az épületbe beérve, és láttam, hogy olyan mint egy lakóház, tisztára jól nézett ki, csak nagyon romos volt. gondolom csövesek és narkósok tanyáztak itt éjszakánként.
lépteket hallottam, és láttam, hogy egy náci katona jön arra egy gyerekkel. gondolom akkor gyűjtötte be. a gyerek észrevett, de mutattam neki, hogy csitt legyen, meg se szólaljon vagy engem (is) kinyírnak. elég valószínű lett volna. szerencsére a srác volt olyan rendes, hogy nem szólt az őrnek, csak nagyon savanyú képet vágott. egy kis bűntudatom is támadt egyből Jan miatt. vissza akartam menni, de nem akartam kockáztatni mindkettőnk életét. már így is megmagyarázhatatlan a tény, hogy nem vett észre kétszáz náci katona és huszonakárhány gyerek, aki a fél karját, a lábfejeit, az egyik veséjét, az egyik szemét, és az összes haját odaadná, ha megléphetne onnan. ezért inkább maradtam, és úgy döntöttem estig legalább itt leszek, aztán megpattanok.
estefele, amikor elkezdett sötétedni, olyan hat óra környékén, jött egy csapat ember. arról áradoztak, hogy mennyire gyönyörű, meg hogy mekkora partikat lehetne ott rendezni. alig bírtam elbújni a hülye hedonista állatok elől. egy darab szekrény nem volt, vagy bármi, amibe el lehetne bújni, szóval egyik szobából a másikba menekültem. kis híján lebuktam, de hálisten végül nem. miután elmentek, a konyhahelységben találtam egy pokrócot, arra lefeküdtem és az egyik sötét szoba sarkába lefeküdtem. még nem éreztem biztonságosnak a légkört, úgy döntöttem majd hajnalban lépek le, ha világosodik.
még sötét volt, amikor felébredtem. egy átkozott patkány mászott át a képemen, majdnem szívrohamot kaptam.
vártam még pár percet, láttam hogy kezd pirkadni, ezért lassan és halkan kisettenkedtem az épületből és a pályával ellentétes irányba elkezdtem halkan de azért tempósan lépkedni, nehogy valaki meglásson és visszarángasson azok közé az elmebetegek közé, mert akkor tényleg megdöglök, az fix.
elértem a városhatárt, és az országutat, onnantól már tudtam merre kell mennem. haza is értem rendben, úgy délután egy-kettő környékére, csak mire megérkeztem, a talpamat már így tőből levágtam volna legszívesebben. azért ez az x kilométer nem volt vicc. esküszöm jobban megviselt, mint az elmúlt két napban történt dolgok.. aztán még net sem volt otthon, és már ott tartottam hogy tényleg végzek magammal.
később ugye visszamentem iskolába, meg minden. megtudakoltam, hogy ez mi volt, de senki nem tudta. nem is hallottak róluk, csak arról, hogy sorozatosan tűnnek el gyerekek hazafele menet az iskolából. Janról és kérdeztem: azt mondták, hogy nem találták meg a nácik, és reggel remegve meg sokkos állapotban találtak rá a nyugdíjas klubból hazaténfergő keresztény öregek, akik hazavitték Jant a szüleihez és otthagyták. szép, mondhatom. aztán másnap az iskolában az udvaros szünetben Jan kiloccsantotta az agyát az egyik hátsókerti padon. azóta a helyszín le van zárva, mert a rendőrök képtelenek voltak eldönteni, hogy öngyilkosság volt-e, avagy nem, bár a hülye állatok gondolhatják, hogy nem tud bejönni fényes nappal az iskolába egy katonának öltözött barom puskával a kezében, úgy, hogy ne vegyék észre.. na de semmi baj. Jan temetése holnap lesz, én is hivatalos vagyok rá, de nem hinném, hogy elmennék rá, hiszen miattam ölte meg magát a szerencsétlen flótás. kis cingár gyerek, nem bírja az ilyen traumákat..
egész délután ezen filóztam, hogy mi lett volna, ha ottmaradunk, vagy Jan-t észreveszik, vagy engem észrevesznek, mondjuk az a gyerek a nácival együtt észrevesznek, és ott helyben szitává lőnek? biztosan nem örültem volna egyik opciónak sem úgy, mint a mostaninak, ami valóban megtörtént. inkább leültem gép elé, és megnéztem van-e már net. de nem volt. ezért hosszú sétát terveztem a 4chan-ezés helyett, és egy magas hidat, vagy egy épületet, ahol én is végezhetek magammal, ha már így kaptam még egy esélyt a mindenhatótól, vagy tudja a franc ki csinálja ezt az egészet. szóval megyek és kinyírom magam, mondván: ez így nem élet.. talán valaki más kipostolja majd 4chanre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése