egy vidéki kórházban nincs valami sok tennivaló. kevés a beteg, mivel mindenki leginkább a városi kórházat preferálja. meg aztán kevés az ápoló is, a kórterem is, no meg a műtő felszerelése is eléggé szegényes és nem valami modern. de azért még kisebb beavatkozásokat itt is elvégezhetnek, a többit meg a városi kórházban, aztán ha a beteg inkább a vidéki csöndben akar felépülni, akkor kiszállítják ide, ahol nem az autók zaja, hanem a madarak csicsergése a legnagyobb zaj. vagy néha egy-egy ajtó csapódása, vagy valamelyik beteg hangja. és ugye a nyugalom fontos a betegeknek, segíti őket a felépülésben.
itt fekszik már sokadik éve egy öreg hölgy kómában. persze több ember is fekszik ott, de a néni már nagyon öreg, csaknem 93 éves. régen hozták be, akkor, amikor a kórház még jól működött és maximális kihasználtságnak örvendett.
az összes nővér azon tanakodott, hogy vajon meddig húzza még az öreglány, de mindig elvesztették a fogadásokat azok, akik a közeljövőre tippeltek. a hölgy nagyon jól bírta. senki nem látogatta és soha nem beszéltek a nővérek hozzá, ha nem volt muszáj. csak a szokásos dolgokat, amelyeket muszáj volt a főorvos szerint. vagyis amikor beadták neki a gyógyszereit, vagy a katéterét ellenőrizték, esetleg az infúzióját vagy a hozzá tartozó tűt..
már egy olyan szobatársa sem volt, aki akkor feküdt bent, amikor őt behozták. sőt. legalább tizenkétszer cserélődött a teljes létszám. már nem egyszer megfordult a főorvos fejében, az, hogy csak úgy lehúzzák a lélegeztetőről, de az emberi méltósága mégsem engedte. meg aztán nem is volt a néninek olyan rokona, akit fel tudtak volna hívni. egyedül a nevét tudták, de mégis hölgyemnek vagy asszonyomnak hívták mind az orvosok, mind a nővérek.
aztán egyszer, amikor egy vasárnap az egyik ügyeletes nővér a szokásos hetilapját olvasgatta, mégis megnyerte a fogadást. sok pénzben fogadott. akkor kapta meg a fizetését, és a szülei is szép összeget utaltak neki, mivel épp akkor volt a kórház alkalmazottja kerek egy hónapja. úgyhogy gondolta miért ne, ez a vén spiné már úgysem húzza sokáig.
a bőrtónusokról olvasott. érdekelte őt, mivel a bőre kombinált volt, vagyis száraz, zsíros és normál egyszerre. azt írták az újságban, hogy mielőtt kikészítené az arcbőrét mindig mossa meg arcradírral, majd miután megszáradt a bőre, kenje be olyan arckrémmel, ami bármilyen bőrtípusra jó, aztán kezdje meg a sminkelést. nagyot sóhajtott, amikor meghallotta a csengőt a kettes kórteremből, ahol az a bizonyos öregasszony feküdt. bosszankodva tette le az újságot nyitva, címlappal felfele, hogy könnyen tudja folytatni, majd ha visszatér. azt gondolta, hogy biztos megint a veseköves beteg panaszkodik fájdalmakra. aznap már a negyedik alkalom volt, hogy csöngetett, és neki meg fel kellett állnia, otthagynia az újságját és megnyugtatni, hogy ez normális dolog ilyenkor. mindig van ilyen beteg, aki soha nem elégedett az ellátással. kevesli az ételt vagy a személyzet munkáját kritizálja, miközben csak az ő igényei túlságosan nagyok.
az ajtón belépve hallja hogy nagy a susmogás a teremben, valaki meg nyöszörög, aztán valami leesett a földre, valami fém vagy üveg tárgy. belépett a terembe a nővér, de nem látott semmit, ezért beljebb ment. a kómás nő a terem végében feküdt, mivel senki nem látogatta, meg aztán ott hátul jobb helyen van. nem az ablak felőli oldalon feküdt, mert voltak olyan "normális" betegek, akik szerettek kinézni rajta.
a nővér nem látott semmit, csak a döbbent arcokat ahogy ránéztek. aztán látta, hogy az öreg kómás nő a szomszédja éjjeliszekrényén és benne kutat, az úr, aki mellette feküdt, meg próbálta a kezével le- és kipakolni a holmiját a saját ágyára, ahol a nő nem érhette el. mivel a betegek nem tarthattak bent magukkal sok holmit (ez biztonsági előírás), ezért csak wc-papír, újságok, üdítő, néhány fotó és egy kis üvegecske volt nála, ami az elhunyt feleségének a parfümje volt. az úr elég beszédes és kotnyeleskedő mindenki szerint, és az ebéd kiosztása közben előszeretettel társalgott meg pletykált a nővérekkel, innen tudja ő is.
a kómás nő kétségbe esetten próbált keresni valamit, ami az övé, ezért a legközelebbi tárgyakat próbálta eltulajdonítani. a tárcáját és az iratait a nővérek már rég elosztották egymás közt, nem gondolták volna, hogy ennyi idősen magához tér.. hiszen erős gyógyszereket kapott, na meg aztán nem szokás csak úgy ennyi idő után felébredni és mindenre emlékezni, nemde?
a kómás nő, aki akkorra már nem is volt annyira kómás, mégis magához tért, és valamit akart maga körül tudni, ami emlékeztetné arra, aki ő volt egyszer. csak hát nem akadt ilyen dolog. annál az ügyeletes nővérnél, aki rátalált, amikor felébredt, csak egy bross kitűző és a nő egyik régi fotója volt. fiatal volt azon a képen, körülbelül 10 éves. még az a tipikus régi, barnás árnyalatú, kemény papírból készült fotó, lágy színekkel és szigorú modellbeállításokkal. a saját tárcájában hordta, mert nagyon tetszett neki, meg aztán pont belefért. gondolkozott, hogy vissza kéne adnia jogos tulajdonosának, de hát annyira szép volt..
a ex-kómás nő miután rájött, nincsen semmilyen emlékmorzsa, ami után kutakodhatna a környezetében, felfedezte, hogy a karjából különös anyagú és szagú csövek állnak ki, valamint az arcán valami meleg és nagy dolog van, ami a szájába langyos levegőt fúj. a legkellemetlenebb dolog az volt, hogy ott alul egy cső volt beágyazva a testébe, szégyellte is magát ezért rendesen. nem is tudta igazán, hogy kicsoda. persze halványan érzékelte a dolgokat, mégsem jelentettek neki semmit. közben volt egy-két háború, rengeteg új uralkodó, és még annál is több napfelkelte és naplemente.
ébren teljesen más volt. az emberek is mások voltak, mint annak idején. ahogy ott feküdt tehetetlenül, rájött, hogy ő tulajdonképpen senki. őt a csövek etetik, a csövek lélegeztetik, talán már a gondolatait is azok irányítják. semmi nem volt olyan, amilyenre ő emlékezett. nem akarta azokat, amiket még a kómája előtt akart. teljesen idegen levegőt lélegzett be, egy más világban. egyedül a kórház volt ugyanaz. a régi falak, a régi festés. a madarak csivitelése, más nem. a legtisztábban arra emlékezett, hogy miért és hogyan került oda, ahol volt.
emlékezett a kezére, ahogy fogja azt a hűvös valamit. emlékezett rá, amikor az édesapja íróasztalában kutatott papír után, és megtalálta azt a dolgot: valami hosszúkás fém-szerű anyagból készült és nehéz volt. volt az egyik végén egy lyuk, alig fért bele a kisujja. kíváncsi volt rá, hogy mi van benne, mert furcsán zörgött, de a csöve túl hosszú volt, hogy belásson rajta. felkapcsolta a lámpát és oda emelte a fény felé, hogy láthassa, de még mindig nem sikerült. ezért közel emelte a szeméhez, nagyon közel. közben szorította erősen, mert félt, hogy leejti, esetleg összetörik, és akkor ő bizony kikap. aztán hirtelen sötétség. és most, hogy ennyi év eltelt, még mindig nem tudja igazán mi is az, csak hogy nem szabad közel emelni az arcunkhoz. többé nem fogja megtenni, de legalább az édesapja már nem büntetheti meg, és legalább ez jó dolog.
itt fekszik már sokadik éve egy öreg hölgy kómában. persze több ember is fekszik ott, de a néni már nagyon öreg, csaknem 93 éves. régen hozták be, akkor, amikor a kórház még jól működött és maximális kihasználtságnak örvendett.
az összes nővér azon tanakodott, hogy vajon meddig húzza még az öreglány, de mindig elvesztették a fogadásokat azok, akik a közeljövőre tippeltek. a hölgy nagyon jól bírta. senki nem látogatta és soha nem beszéltek a nővérek hozzá, ha nem volt muszáj. csak a szokásos dolgokat, amelyeket muszáj volt a főorvos szerint. vagyis amikor beadták neki a gyógyszereit, vagy a katéterét ellenőrizték, esetleg az infúzióját vagy a hozzá tartozó tűt..
már egy olyan szobatársa sem volt, aki akkor feküdt bent, amikor őt behozták. sőt. legalább tizenkétszer cserélődött a teljes létszám. már nem egyszer megfordult a főorvos fejében, az, hogy csak úgy lehúzzák a lélegeztetőről, de az emberi méltósága mégsem engedte. meg aztán nem is volt a néninek olyan rokona, akit fel tudtak volna hívni. egyedül a nevét tudták, de mégis hölgyemnek vagy asszonyomnak hívták mind az orvosok, mind a nővérek.
aztán egyszer, amikor egy vasárnap az egyik ügyeletes nővér a szokásos hetilapját olvasgatta, mégis megnyerte a fogadást. sok pénzben fogadott. akkor kapta meg a fizetését, és a szülei is szép összeget utaltak neki, mivel épp akkor volt a kórház alkalmazottja kerek egy hónapja. úgyhogy gondolta miért ne, ez a vén spiné már úgysem húzza sokáig.
a bőrtónusokról olvasott. érdekelte őt, mivel a bőre kombinált volt, vagyis száraz, zsíros és normál egyszerre. azt írták az újságban, hogy mielőtt kikészítené az arcbőrét mindig mossa meg arcradírral, majd miután megszáradt a bőre, kenje be olyan arckrémmel, ami bármilyen bőrtípusra jó, aztán kezdje meg a sminkelést. nagyot sóhajtott, amikor meghallotta a csengőt a kettes kórteremből, ahol az a bizonyos öregasszony feküdt. bosszankodva tette le az újságot nyitva, címlappal felfele, hogy könnyen tudja folytatni, majd ha visszatér. azt gondolta, hogy biztos megint a veseköves beteg panaszkodik fájdalmakra. aznap már a negyedik alkalom volt, hogy csöngetett, és neki meg fel kellett állnia, otthagynia az újságját és megnyugtatni, hogy ez normális dolog ilyenkor. mindig van ilyen beteg, aki soha nem elégedett az ellátással. kevesli az ételt vagy a személyzet munkáját kritizálja, miközben csak az ő igényei túlságosan nagyok.
az ajtón belépve hallja hogy nagy a susmogás a teremben, valaki meg nyöszörög, aztán valami leesett a földre, valami fém vagy üveg tárgy. belépett a terembe a nővér, de nem látott semmit, ezért beljebb ment. a kómás nő a terem végében feküdt, mivel senki nem látogatta, meg aztán ott hátul jobb helyen van. nem az ablak felőli oldalon feküdt, mert voltak olyan "normális" betegek, akik szerettek kinézni rajta.
a nővér nem látott semmit, csak a döbbent arcokat ahogy ránéztek. aztán látta, hogy az öreg kómás nő a szomszédja éjjeliszekrényén és benne kutat, az úr, aki mellette feküdt, meg próbálta a kezével le- és kipakolni a holmiját a saját ágyára, ahol a nő nem érhette el. mivel a betegek nem tarthattak bent magukkal sok holmit (ez biztonsági előírás), ezért csak wc-papír, újságok, üdítő, néhány fotó és egy kis üvegecske volt nála, ami az elhunyt feleségének a parfümje volt. az úr elég beszédes és kotnyeleskedő mindenki szerint, és az ebéd kiosztása közben előszeretettel társalgott meg pletykált a nővérekkel, innen tudja ő is.
a kómás nő kétségbe esetten próbált keresni valamit, ami az övé, ezért a legközelebbi tárgyakat próbálta eltulajdonítani. a tárcáját és az iratait a nővérek már rég elosztották egymás közt, nem gondolták volna, hogy ennyi idősen magához tér.. hiszen erős gyógyszereket kapott, na meg aztán nem szokás csak úgy ennyi idő után felébredni és mindenre emlékezni, nemde?
a kómás nő, aki akkorra már nem is volt annyira kómás, mégis magához tért, és valamit akart maga körül tudni, ami emlékeztetné arra, aki ő volt egyszer. csak hát nem akadt ilyen dolog. annál az ügyeletes nővérnél, aki rátalált, amikor felébredt, csak egy bross kitűző és a nő egyik régi fotója volt. fiatal volt azon a képen, körülbelül 10 éves. még az a tipikus régi, barnás árnyalatú, kemény papírból készült fotó, lágy színekkel és szigorú modellbeállításokkal. a saját tárcájában hordta, mert nagyon tetszett neki, meg aztán pont belefért. gondolkozott, hogy vissza kéne adnia jogos tulajdonosának, de hát annyira szép volt..
a ex-kómás nő miután rájött, nincsen semmilyen emlékmorzsa, ami után kutakodhatna a környezetében, felfedezte, hogy a karjából különös anyagú és szagú csövek állnak ki, valamint az arcán valami meleg és nagy dolog van, ami a szájába langyos levegőt fúj. a legkellemetlenebb dolog az volt, hogy ott alul egy cső volt beágyazva a testébe, szégyellte is magát ezért rendesen. nem is tudta igazán, hogy kicsoda. persze halványan érzékelte a dolgokat, mégsem jelentettek neki semmit. közben volt egy-két háború, rengeteg új uralkodó, és még annál is több napfelkelte és naplemente.
ébren teljesen más volt. az emberek is mások voltak, mint annak idején. ahogy ott feküdt tehetetlenül, rájött, hogy ő tulajdonképpen senki. őt a csövek etetik, a csövek lélegeztetik, talán már a gondolatait is azok irányítják. semmi nem volt olyan, amilyenre ő emlékezett. nem akarta azokat, amiket még a kómája előtt akart. teljesen idegen levegőt lélegzett be, egy más világban. egyedül a kórház volt ugyanaz. a régi falak, a régi festés. a madarak csivitelése, más nem. a legtisztábban arra emlékezett, hogy miért és hogyan került oda, ahol volt.
emlékezett a kezére, ahogy fogja azt a hűvös valamit. emlékezett rá, amikor az édesapja íróasztalában kutatott papír után, és megtalálta azt a dolgot: valami hosszúkás fém-szerű anyagból készült és nehéz volt. volt az egyik végén egy lyuk, alig fért bele a kisujja. kíváncsi volt rá, hogy mi van benne, mert furcsán zörgött, de a csöve túl hosszú volt, hogy belásson rajta. felkapcsolta a lámpát és oda emelte a fény felé, hogy láthassa, de még mindig nem sikerült. ezért közel emelte a szeméhez, nagyon közel. közben szorította erősen, mert félt, hogy leejti, esetleg összetörik, és akkor ő bizony kikap. aztán hirtelen sötétség. és most, hogy ennyi év eltelt, még mindig nem tudja igazán mi is az, csak hogy nem szabad közel emelni az arcunkhoz. többé nem fogja megtenni, de legalább az édesapja már nem büntetheti meg, és legalább ez jó dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése