carpe omnius

egy pillanat alatt történt minden.
nem az ő hibája és nem a tiéd..
senkié sem,ha éppen tudi akarod.
nem is írnám le,ha nem gondolnám,hogy mások tanulhatnának belőle.
én így gondolom,mást lehet ez irritál.
lehet nem.

szóval éppen ültem apámnál a munkahelyén és a szokásos napi teendőit figyeltem ahogyan elvégzi őket.
a megszokott dolgok:aktapakolgatás,lapok fűzése,faxolgatás,pecsételés,ami egy irodai asszisztensnek a munkája általában.
apám megbecsült ember a munkahelyén,nem néz rá senki ferde szemmel,nem ismeri senki őt.
szóval megbecsülik..
..mert nem ismerik.
ahogy én ismerem úgy biztosan nem.
sokfelől lehet ismerni valakit,ha éppen tudni akarod..
de ebbe ne folyjunk bele.

szóval végezte a dolgait és közben a harisnyámon lévő lyukat nézte,amit én is néztem,amikor apám munkáját nézni már unalmassá vált.
láttam hogy néha máshova téved a tekintete.
(az arcomra)
nézett,mégsem zavart.
úgytettem,mintha nem látnám.
de ő látott.
ez volt az,amitől először kiakadtam..
ő lát,én is őt,közben meg én tudom azt,hogy ő néz engem,viszont ő még csak nem is sejti,hiszen ő gondolataiba mélyedve gondol olyan dolgokra,amiket én még csak nem is sejtek.
nem is sejtettem mire gondol épp.
(nem is akartam..)

egyszer csak megszólalt és azt kérdezte:
"miért jössz be mindig hozzám?"
"hiszen te is tudod,hogy otthon nem beszélnénk soha,mert olyan későn érsz haza."
"igazad van.bocsánat.a barátaiddal is lehetnél ezidő alatt,nekik is jár a figyelem,nem csak nekem."
anyám meghalt,amikor születtem,még csak nem is ismerhettem.csak képekről láttam,ha épp tudni akarod.
barátaim sem voltak,senki akivel úgy igazán összejöhetnék néha beszélni.
persze apám ezt nem tudta.
néha mesélek nekik az iskolában és az iskola és az ő munkahelye,a munkahelye és az otthoni,az otthoni és az iskola,stb közötti úton megtett idő közben látott,tapasztalt eseményekről.
és a barátaimról.
amikről azt hiszi tud valamit.
közben csak kitalálom őket,hogy ne legyen letörve amiatt,hogy nincsenek barátaim.
még fiúm sincs.
régen volt egy barátnőm,úgy hívták Andrea.igazán kedves lány volt,csak aztán 8 éves koromban,amikor 3.-os voltam,akkor ők elköltöztek egy másik városba és utána nem tarottuk a kapcsolatot.
ez volt az első alkalom,hogy valami miatt úgy igazán szomorú voltam.

"igazad van.de én szeretek itt ülni veled és beszélni.más nem tud annyi mindent az életről,mint te.hiszen már mondtam.."
nem válaszolt apám,csak letette a tűzőgépet és felém fordult.
"szeretlek."
érdekes,amikor ezt mondja.
zéró arckifejezés,zéró érzelem a tekintetében.
de én tudom hogy komolyan gondolja,hiszen nincs senkije rajtam kívül.
muszáj szeretnie.

még kicsi voltam és volt egy barátnője apámnak,
(első és utolsó.azota senkije nem volt)
akivel folyton együtt volt,mindenhova magával hozta,még amikor velem ment el valahová akkor is.
néha zavart.
éppen a parkban voltunk,amikor odajött hozzánk egy hajléktalan nő és pénzt kért tőlünk.
én apámra néztem és vártam,hogy történjen valami,de ő meg sem mozdult,csak intett egy nemet.
amikor a nő elment,apám nője azt mondta,hogy szereti.
később azon gondolkodtam vajon miért pont akkor és abban a szituációban mondta neki?
talán örült hogy nem adott neki pénzt?vagy örült,hogy a nőnek nem lesz több pénze?vagy csak eszébe jutott,hogy éppen akkor régen mondta és épp ideje?
nem jöttem rá,de arra igen,hogy apám akkori nője akkor,és apám,amikor mondja nekem hogy szeret,talán ugyanazt érzi.
ugyanazt az ismeretlent.

ekkor álltam fel és mentem haza.
egy szót sem szóltam.
attól a naptól kezdve nem mentem be apámhoz a munkahelyére.
szóval már elég rég óta..
és most én is ugyanazt érzem,amit apám régi nője és apám amikor azt modják "szeretlek".
ugyanazt az ismeretlent..
..hogy félek,elveszítem a szeretetét.