Ha a szóban forgó birtok közelében lett volna lakóház (vagy legalábbis 50 km-es körzetben), akkor bizonyára azt hinnék, hogy Marion asszony azért sikongat, mert valaki mondjuk egy konyhakéssel kergeti. Viszont ha az illetőt a kíváncsisága oda vezetné a ház küszöbe felé és be is kopog, hogy aztán megkérdezze a cselédet: „mi folyik itt?”, akkor megtudná, hogy a hölgy éppen a terhessége kilencedik hónapjában jár és a gyermekét szüli épp.
Már hajnalban elkezdődtek a fájásai és amint egyre gyakoribbá váltak, már érezte: a hasában csaknem egy évig növekedő kis utódja úton van. A boldogság vegyült a kínzó fájdalommal, ami már-már elviselhetetlenné vált dél magasságában, de mivel még a harmincadik életévét sem érte el, bírta erővel, hiszen erős asszony volt, és persze mellette állt ezekben a nehéz órákban is szeret ő férje, aki már nagyon várta első gyerekük születését.
A bába késve érkezett, mert aznap vasárnapi nap volt és ha vasárnap, akkor vasárnapi mise. Úgy kellett lovas kocsival utána küldetni. Amíg nem jött, addig az egyik szobalány segített a szülésben, bár nem volt ilyen képesítése, és csak egy szülést látott életében…
Persze komplikáció addig nem merült fel, a bába sem említett semmi ilyet. Mégis amikor a gyermek már félig világra jött, arcán szörnyülködés látszott, amit a kimerült anya nem tudott mire vélni és kérdésére is csak egy ideges torokköszörülést és sóhajtást kapott válaszul. Marion asszony idegességében és mérgében még hevesebben nyomott és sikoltozott, hiába csitítgatta a bába, hiába kérte, hogy ne erőlködjön, mert a gyermekének még valami baja esik a szülés sorén. Erre a varázsszóra hátradőlt és haját hátradobva hosszan lihegett, akár egy kutya.
A késődélutáni órákban megszületett Marion asszony fia. A bába asszony könnyes szemmel és szégyenkező tekintettel adta át nagy odafigyeléssel a csurom vér fiút egy hófehér takaróba csavarva, hogy megmutassa édesanyjának.
Akkor értette meg a szülésznő reakcióit, amikor végignézett a gyermekén. Megvolt a két karja, két lába, összesen húsz ujja, feje, két füle… csakhogy arca nem volt a gyermeknek. Szeme, szája, orra. Marion asszony mosolyogva, könnyező szemmel simogatta fia arcát, vagyis ahol azt vélte. Felnézett férjére és annak ellenére, hogy a férfi döbbenten meredt az annyira várt gyermekre,ő meghatottan mondta: „Ő a legszebb az összes közül!”. Marion asszony kisfia élettelen karját játékosan felemelte és minden ujját kitapogatta szép lassan egyesével, majd a másik karján ugyanúgy, végül a lábán a lábujjakat is, amiket aztán megcsókolt. Úgy festett együtt az anya és a halott kisgyermeke, mint egy kislány, aki az elszakadt régi babáját találta meg és annak ellenére, hogy a baba rongyos, mégis még mindig szereti, hiszen a kedvence volt valamikor…
Sokáig így feküdt Marion asszony és gyermeke, még éjszaka is, amikor a szobában senki nem maradt. Nem engedte a gyermeket senkinek át, még megmosni sem, azzal a magyarázattal, hogy a fia teste tiszta, a takaró piszkos, inkább azt mossák ki!
Késő éjszaka, amikor az óra már elütötte az éjfélt is, Marion asszony kiment a szobából, - magával hordozva halva született fiát - és elment a férje és az ő közös szobájukba úgymond aludni. Persze azt nem tudott, csak a plafont nézte. Reggel a gyermekét berakta a bölcsőjébe, amit a férje direkt erre a célra készített, amikor megtudta, hogy apa lesz.
A temetésről sokáig szó sem esett. Marion asszony hozta fel pár napra rá, amikor felfogta, vagyis kezdte felfogni az eseményeket. Koporsóról hallani sem akart. Zokogva mondta a férjének: „Hiszen elveszik a kis teste egye akkora fa börtönben! Különben is még túl pici, ekkorát nem készítenek!”. Végül is vasárnapra, a születés napjára esett a választás.
A gyásznépet délre rendelték a városi temetőbe. Mindenki kérdezte hol a megboldogult, de Marion asszony csak bágyadt tekintettel meredt maga elé és az orra alatt motyogva mondta, hogy hamarosan hozzák…
A pap elmondta a gyászbeszédet, elhangzott az ének is, amit az ott megjelentek közül mindenki énekelt, aki az érthetetlen esemény miatt magába zuhanva el nem sírta magát.
Akkor jelent meg… a gyásznép mögött: két ember. A két ember, aki meghozta Marion asszony halva született torz gyermekét, vagyis ahogyan a megjelentek nevezték név helyett.
Behelyezték a kis gödörbe, csak akkor látta egészen mindenki. Összesugdolózott a tömeg, pedig a gyermek teljesen be volt bugyolálva, nem lógott ki egy porcikája sem.
„Micsoda kegyetlenség… bölcsőben temetni a saját gyermekét…”
Már hajnalban elkezdődtek a fájásai és amint egyre gyakoribbá váltak, már érezte: a hasában csaknem egy évig növekedő kis utódja úton van. A boldogság vegyült a kínzó fájdalommal, ami már-már elviselhetetlenné vált dél magasságában, de mivel még a harmincadik életévét sem érte el, bírta erővel, hiszen erős asszony volt, és persze mellette állt ezekben a nehéz órákban is szeret ő férje, aki már nagyon várta első gyerekük születését.
A bába késve érkezett, mert aznap vasárnapi nap volt és ha vasárnap, akkor vasárnapi mise. Úgy kellett lovas kocsival utána küldetni. Amíg nem jött, addig az egyik szobalány segített a szülésben, bár nem volt ilyen képesítése, és csak egy szülést látott életében…
Persze komplikáció addig nem merült fel, a bába sem említett semmi ilyet. Mégis amikor a gyermek már félig világra jött, arcán szörnyülködés látszott, amit a kimerült anya nem tudott mire vélni és kérdésére is csak egy ideges torokköszörülést és sóhajtást kapott válaszul. Marion asszony idegességében és mérgében még hevesebben nyomott és sikoltozott, hiába csitítgatta a bába, hiába kérte, hogy ne erőlködjön, mert a gyermekének még valami baja esik a szülés sorén. Erre a varázsszóra hátradőlt és haját hátradobva hosszan lihegett, akár egy kutya.
A késődélutáni órákban megszületett Marion asszony fia. A bába asszony könnyes szemmel és szégyenkező tekintettel adta át nagy odafigyeléssel a csurom vér fiút egy hófehér takaróba csavarva, hogy megmutassa édesanyjának.
Akkor értette meg a szülésznő reakcióit, amikor végignézett a gyermekén. Megvolt a két karja, két lába, összesen húsz ujja, feje, két füle… csakhogy arca nem volt a gyermeknek. Szeme, szája, orra. Marion asszony mosolyogva, könnyező szemmel simogatta fia arcát, vagyis ahol azt vélte. Felnézett férjére és annak ellenére, hogy a férfi döbbenten meredt az annyira várt gyermekre,ő meghatottan mondta: „Ő a legszebb az összes közül!”. Marion asszony kisfia élettelen karját játékosan felemelte és minden ujját kitapogatta szép lassan egyesével, majd a másik karján ugyanúgy, végül a lábán a lábujjakat is, amiket aztán megcsókolt. Úgy festett együtt az anya és a halott kisgyermeke, mint egy kislány, aki az elszakadt régi babáját találta meg és annak ellenére, hogy a baba rongyos, mégis még mindig szereti, hiszen a kedvence volt valamikor…
Sokáig így feküdt Marion asszony és gyermeke, még éjszaka is, amikor a szobában senki nem maradt. Nem engedte a gyermeket senkinek át, még megmosni sem, azzal a magyarázattal, hogy a fia teste tiszta, a takaró piszkos, inkább azt mossák ki!
Késő éjszaka, amikor az óra már elütötte az éjfélt is, Marion asszony kiment a szobából, - magával hordozva halva született fiát - és elment a férje és az ő közös szobájukba úgymond aludni. Persze azt nem tudott, csak a plafont nézte. Reggel a gyermekét berakta a bölcsőjébe, amit a férje direkt erre a célra készített, amikor megtudta, hogy apa lesz.
A temetésről sokáig szó sem esett. Marion asszony hozta fel pár napra rá, amikor felfogta, vagyis kezdte felfogni az eseményeket. Koporsóról hallani sem akart. Zokogva mondta a férjének: „Hiszen elveszik a kis teste egye akkora fa börtönben! Különben is még túl pici, ekkorát nem készítenek!”. Végül is vasárnapra, a születés napjára esett a választás.
A gyásznépet délre rendelték a városi temetőbe. Mindenki kérdezte hol a megboldogult, de Marion asszony csak bágyadt tekintettel meredt maga elé és az orra alatt motyogva mondta, hogy hamarosan hozzák…
A pap elmondta a gyászbeszédet, elhangzott az ének is, amit az ott megjelentek közül mindenki énekelt, aki az érthetetlen esemény miatt magába zuhanva el nem sírta magát.
Akkor jelent meg… a gyásznép mögött: két ember. A két ember, aki meghozta Marion asszony halva született torz gyermekét, vagyis ahogyan a megjelentek nevezték név helyett.
Behelyezték a kis gödörbe, csak akkor látta egészen mindenki. Összesugdolózott a tömeg, pedig a gyermek teljesen be volt bugyolálva, nem lógott ki egy porcikája sem.
„Micsoda kegyetlenség… bölcsőben temetni a saját gyermekét…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése