-szóval hogy jutottál ide, hozzám?
-nem tiszta teljesen. hogy miért, azt nem tudom..
-nem azt kérdeztem, hanem hogy hogyan?
-engem az érdekelne pedig.
-azt nem fogod megtudni soha.. vagy legalábbis egyelőre nem.
-ez esetben csak a legutolsó emlékeimre vagy kíváncsi?
-ahogyan már mondtam!
-akkor figyelj
-nem tiszta teljesen. hogy miért, azt nem tudom..
-nem azt kérdeztem, hanem hogy hogyan?
-engem az érdekelne pedig.
-azt nem fogod megtudni soha.. vagy legalábbis egyelőre nem.
-ez esetben csak a legutolsó emlékeimre vagy kíváncsi?
-ahogyan már mondtam!
-akkor figyelj
__________________________________
A nyári tábor mindig is érdekes volt, mert különös volt az osztályunk, mert érdekes helyekre mentünk, mert az osztályba járt az életem értelme, akivel már öt éve együtt vagyok, gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ez később sem lesz másképp.
az utolsó évre valami különlegeset tervezett az osztályfőnök. el sem mondta pontosan hova is megyünk, csak hogy különleges, magyar ősi hagyományokat követő népcsoport lát minket vendégül 4 teljes napig.
mindenki felszerelkezett egy vagonyni piával és droggal, a legjobbal, amit csak be tudott szerezni akkorra. mindenki azt mondta, hogy a régi magyarok dög unalmasak: ostort csattogtatnak a lovakon állva, meg teheneket tenyésztenek, hogy kihajtsák őket külföldre. ökör egy népnek tűnt. ezért is gondoskodtunk arról, hogy szórakoztatva töltsük el azt a négy napot. nem is beszélve arról, hogy az utolsó napra a szülők is hivatalosak voltak reggelitől fogva.
a legelső nap úgy alakult, ahogy terveztük, vagyis..
volt egy vendég szoba, ahol mindannyian elfértünk, akik szórakozni akartak. itt a földön fetrengve teljesen elalélva nevetgéltünk. aztán egyik fiú talált egy zacskónyi gipszet. elkezdték bevizezgetni és bekenegetni egymás karját, lábát, fülét, stb. egyik csaj (az osztály kurvája) megkérte a többieket, hogy kenjék be a mellét gipsszel, mert akar egy lenyomatot róla. a csicskái többsége megőrült és sorban jelentkeztek eme nemes feladara. a lányzó felhúzta a pólóját és háttal lefeküdt a padlószőnyegre.
tiszta hülyeségnek éreztem, és csak a pia hatásának tudtam be, hogy hideget éreztem ugyan abban a pillanatban melleimen, amikor annak a lánynak kenegették. szerencsétlen csaj nagyon kész volt. már az első réteg után bealudt, aztán még háromszor bekenték a mellkasát úgy, hogy szerintem ha felébred még felülni sem fog tudni.
hajnalban bevonultunk a hálóhelységekbe, zuhany és alvás. furán viszketett már az este folyamán is a mellkasom, de csak vakargattam. amikor zuhany előtt levettem a ruhámat le kellett ülnöm. a melleimen aprónak nem mondható fekélyek voltak, akkorák, mint egy dió, a kisebbek, mint egy mogyoró. amikor megfogtam őket, hogy ki lehetne-e azokat nyomni, belül kemények voltak, mintha mag lett volna bennük, a végükön meg egy kis seb szerű pont. nyomban elkezdtem kapargatni, de annyira fájtak, hogy képtelen voltam tovább csinálni, hiszen már így is ömlöttek a könnyeim. nem szóltam róla senkinek, hanem csak kisírtam magam a zuhany alatt, és egy jó bő pólóban tértem aludni.
reggelre eltűntek.
a második és harmadik napban teljesen kába voltam, azt hittem másnapos. úgy éreztem, hogy a fekélyeket csak odaképzeltem a viszketés miatt, de a helyükön apró, pattanás szerű akármik voltak, amik nem akartak eltűnni, sem halványodni.
minnél előbb el akartam arról a helyről tűnni, mert rossz előrézetem volt, amin még a barátom sem segített a jelenlétével.
utolsó napon, ahogy mondtam már, a szülők jöttek, hogy egy utolsót beszélgessenek az osztályfőnökkel, na meg hogy utoljára megnézhessék maguknak melyik volt az a suttyó osztálytárs, akit egyáltalán nem bírtak.
reggelire nem érkeztek meg, az ofő már sík ideg volt, mert azt a 100 adag zsíros kenyeret, vagy mit közöttünk kellett szétosztania.
olyan 11 óra környékén érkezett meg a busz. mint kiderült lerobbant a tábortól 5km-re, és mivel egyikőjüknek sem volt térereje a völgy túlságosan is jó elhelyezkedése miatt, ezért telefonálni sem tudtak sajnos.
az apám jött, meg a szülei, mert anyukámmal már külön élnek, és ő nem óhajt egy légtrében tartózkodni egyikőjükkel sem, ezért így döntöttek. mivel a nagypapám sclerosis multiplexben szenved, természetesen tolószékben érkezett és teljesen meg volt rémülve, mivel senkit nem ismert, még engem sem. ezért is remek ötletnek tartottam, hogy elhozták.
ebédre egy specialitást főztek, ahogy a konyhamester mondta, a híres chilis pörköltjük, aminek a nevére nem emlékszem.
teljes mértékben az az ízvilág volt, amit képtelen voltam megenni. nagyon csípett, és a hús is rágós volt benne. egyik zsidó fiú megkérdezte, hogy milyen állat, de a szakács nem árulta el, mert ez a recept kulcsa. a hús. a zsidó fiú csak letette a kanalát, és a levet szürcsölgette. pokolian udvarias volt.
a negyedik kanálnál kezdtem émelyegni, meg is böktem a barátomat, hogy kísérjen ki az étkezőből, mert hányni fogok. de a pincér nem engedte, hogy ő támogasson, mondván: "egyél csak!"
arra nem emlékszem meddig, de tudom, hogy az udvarig nem jutottunk el. az egyik folyosón található kukába hánytam.. azt hiszem.. az első sikeres öklendezés után elájultam. csak arra emlékszem, hogy véres volt, ami kijött belőlem.
sötét volt, amikor magamhoz tértem. egy furcsa mellény volt rajtam. egészen a térdemig ért. vastag pamut volt, de nem kötött, inkább ilyen összegyúrt valami, ami leginkább a filchez hasonlított. a minták rajta hímzett virágok és az ágaik, amik körbe-körbe tekeregtek az egész ruhán, mintha meg akarnának fojtani.
kimentem a szobából, vagyis kibotorkáltam, mert a gyomrom még nagyon émelygett, bár éreztem, hogy üres, mégsem volt minden rendben.
kint túlságosan is nagy csönd volt, bizonyára aludt mindenki, ezért elindultam én is a hálótermek felé. nem kapcsoltam villanyt, nehogy valakit felébresszek, mert az valószínűleg hirtelen nagyon együttérző lesz és kérdezgetni fog a hogylétem felől. felfele menet a lépcsőn óvatosan mentem, mert tipikusan hatalmas lépcsőfokok voltak, mint a régi házakban, ahol ha az ember nem józan és kellően életerős, akkor a harmadik fokig sem jut el..
a lépcsőfordulóban hallottam, hogy valaki jön lefele. fel sem néztem, gondoltam csak a mosdóba megy, de pont előttem megállt. mondtam neki, hogy kerüljön ki, mert nem érzem magam valami jól, de csak állt. kicsit lejjebb hajolt. a kezében egy fényes valamit tartott. "ezt azért mert bántottad!" és azzal a lendülettel hasba szúrt. el nem tudom képzelni hogy maradtam talpon, de mégis sikerült. az előttem álló valakibe kapaszkodtam, próbáltam lerántani magammal a lépcsőn, de meg sem rezzent, mintha betonból lett volna, ezért én sem estem le. lesöpörte a kezemet magáról, és miután a korlátnak lökött, komótosan lement a lépcsőn. az illatáról felismertem ki volt, de nem akartam elhinni. hiszen én nem bántottam soha. soha.
kirántottam a gyomromból azt, amit belém szúrt Ő, hiszen az ott érzett fájdalom kissé fentebbre kóborolt, ami elég is volt, hogy a bal kezemmel megtapogassam a sebemet, mennyire mély. a friss sebből meleg vér szivárgott elő, de éreztem ott még mást is. körülbelül négy darab ilyen alakú sebet. volt köztük, ami még varras volt, ami már rég beforrt, és ami már alig látszott. [ 1 ]
ki akartam menni segítésget kérni, de úgy éreztem, hogy vadásznak rám, ezért csak követtem Őt. az ajtó üvegén keresztül láttam hogy kint ül a padon.. velem. velem? hiszen itt vagyok, vagy.. nem? a ruhám is rajta van. megcsókolja. megöleli.
senki nem volt kint csak egyedül ők, a padon. végignéztem, ahogy az a másik lány ölelgeti és csókolgatja, ahogy rátapad és hozzáérinti a testnedveit. nem is csodálkoztam azon, hogy a sebemen tartott kezem mostmár markolja azt, és mégjobban vérzek, mint előtte.
kiléptem az ajtón és elindultam valamerre, leginkább el onnan. gondoltam majd mások segítenek, ha ezek itt nem. már az úton jártam, amikor lépteket hallottam. jól kivehetően, legalább hárman futottak utánam, és pár percen belül utól is fognak érni, de mégsem változtattam a tempómon. inkább befutottam az erdőbe, hátha ott nehezebben találnak meg. persze, nehezebben. csak követniük kell az ágak recsegését. de azért csak haladtam befele a sűrübe, közben hallgatva a lépteket mögöttem. úgy éreztem mostmár legalább harmincan vannak, és a vérem szagát követik. fel akarnak falni. engem akarnak belefőzni a levesbe és felszolgálni az embereknek "specialitás" néven.
ritkulni kezdett az erdő. a távolban egy nagy házat láttam, ahol égett egy villany. reménykedni kezdtem, hátha. de amikor kiértem, akkor ismerős érzés fogott el. ez a tábor. berohantam a fiúk lakosztályába, fel a lépcsőn, be az Ő szobájába. az ágyában ott feküdtem mellette, vagyis az a lány, aki a helyembe lépett. mindkettő álmos szemmel nézett rám, Ő megindult felém, útközben az éjjeliről a lámpát felkapva és kitépve a konnektorból sziszegni kezdett, de nem értettem, mert jöttek utánam, már a lépcsőn jártak. nehéz cipők kopogtak az ódon falépcsőn, már nem harmincan voltak többé, végtelenen voltak, és mindegyik engem akar, fenik a késeik, gyújtják a tüzet.
kinyitottam az ablakot és kimásztam az ereszre. a tervem az volt, hogy átugrok a lányok lakosztályának részére. a gond mindössze a pár méteres rés jelentette a két torony között. annyira dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy az adrenalin csak pezsgett bennem, és úgy éreztem nem csak át tudom ugrani, hanem utána még az utánam lopakodókat is el tudnám intézni könnyű szerrel. persze a reaális gondolkodás akkor nem volt erényem.. ezért a nekifutásomat is elhibáztam, és körülbelül két emeletet zuhanva földet értem a két szárny között.
ez már a második volt, hogy elájultam, bár az esésem..-et elnézve nem is csodálkozom, hogy elvesztettem az eszméletemet. az első percben, amikor felébredtem még az emlékezetem sem akart működni, azt hittem otthon vagyok, és csak álmodtam, de aztán megláttam a falon egy rakat edényt felakasztva, meg fakanalakat, meg hatalmas bárdokat, aztán a sor végén furcsa eszközöket, az egyiket felismertem: bordaterpesz. szóval nem képzeltem..
felemeltem a fejemet. rettenetesen fájt, a szám fel volt repedve, és a metszőfogaim nagy része hiányzott, vagy le volt törve. az orromról nem is beszélve. képtelen voltam rajta levegőt venni, a számon keresztül meg szinte égetett a friss levegő, ahogy belélegeztem. a szék, amin ültem szintén nem a kényelmemet szolgálta, tekintve hogy a kezem hozzá volt kötözve egy csőhöz mellettem.
egy dagadt nő állt velem szemben. egy fazekat kevergetett. hál' istennek nem egy akkorát, hogy beleférnék. maximum apró darabokban mondjuk, de ha ebben akarna megfőzni, akkor talán sikerülne neki. amikor látta, hogy magamhoz térek rám nézett és kedvesen beszélni kezdett hozzám:
-tudod, édesem, ez nem a te hibád. az egész családom ezt csinálta, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hagyomány, amit az őseink nem most kezdtek. nem ám, édesem. ez nem rólad szól. nem arról, hogy mennyire tökéletes életed van, meg a többi kölyöknek odafenn. még csak a szüleitekéről sem. ők aztán abszoludt nem tehetnek róla. ha fáradt fehérhúst akarnánk, akkor a nyugdíjasokat hozatnánk ide, nem igaz? ahaha. nem, édesem. akit kiválaszt az Úr, az kerül ide hozzám. nehogy azt hidd, hogy én ezt szívesen csinálom, mert tévedsz, édesem, tévedsz! szívesebben nézném a tévét a macskámmal, és főznék normális ételt a néhai férjemnek, de ezek a.. mocskok.. ah. nem is tudom minek beszélek itt, hiszen úgyis.. ah.
elfordult tőlem és inkább levett a polcról valamit, amit sónak néztem, mert apró szemű volt és fehér kristályos. aztán kiment valamiért az ajtón, pár percig motoszkált, majd visszatért egy nagy vödör sötét lével. fekete volt, mint a szurok. ebből is öntött a lábasba, de csak egy egészen picit. "ez kell, hogy megtaláljuk, az olyat, mint te vagy, édesem" -mondta, majd visszatekerte a vödörre a kupakját, és letette a sütő mellé, majd ismét kiment. kintről hallatszódott valami beszélgetés. két férfi volt. elég vontatottan beszéltek és a hangjuk is rekedtes volt. a nő is beszélni kezdett: "vihetjük".
bejött a két férfi. az egyik felém indult, a másik a fazék felé. az előbbi lekötözött a csőről és a karjába vett. meg akartam rúgni, de a lábaim olyan nehezek voltak, mintha betonból lennének. "ne mozgasd inkább, édesem, így is ripityára törted minden csontodat a lábaidban!"
kivittek oda, ahol pár órája még a szüleinkkel találkoztunk. egy frissen ásott gödör volt ott, benne valami csillogó sötét lével. a lábast letették a gödör mellé, engem meg közvetlenül elé állítottak. mellettem az a férfi fogott, aki idehurcolt, gondolom azért, mert nem tudnék megállni a 'ripityára tört' lábaimon. a lábas gőzölgött, füst szállt ki belőle. körülbelül négy méter magasságig szállt, és nem vitte el a szél, majd mintha elvágták volna a lábastól, a füst megszakadt, a levegőben gömbbé alakult majd lejjebb szállt. aztán elindult felém és megállt előttem. elkezdett szétnyílni, mintha meg akarna ölelni, szinte láttam is az ujjait. de akkor az engem fogó férfi elkezdett remegni, mintha rohama lett volna, elejtett és a szívéhez kapott. éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, mint valami rongybabának, és láttam, ahogy természetellenesen behajlanak alattam. a férfi összerogyott mellettem. a dagadt nőn látszott, hogy legszívesebben belelökne a gödörbe, a férfinak meg segítségére rohanna, de nem lehetett. a szerencsétlennek mellettem, még annyi csontja sem maradt, mint nekem a lábamban. az egész ember egyszerűen összefolyt, és halk hörgés és rángatózás kíséretében belecsúszott a gödörbe. közben a testét a leves füstje ölelte, és egyre csak kúszott befele a fülén, az orrán, és a szemüregén keresztül.
-és aztán fogtad meg a vállamat, de még mindig nem értem miért.
-hát nem tudod? a fájdalomtól.
-de hiszen nem is éreztem a fájdalmat.. se a lábamban se a fejem..
-egy tükördarab volt, amit ötször belédszúrtak, öt éven keresztül, egy személy által.
[ 1 ] a jobb kezemben egy darab tükör volt. láttam magamat benne, és rajta a saját véremet, és a véremet, ami régebb óta rá volt száradva.
az utolsó évre valami különlegeset tervezett az osztályfőnök. el sem mondta pontosan hova is megyünk, csak hogy különleges, magyar ősi hagyományokat követő népcsoport lát minket vendégül 4 teljes napig.
mindenki felszerelkezett egy vagonyni piával és droggal, a legjobbal, amit csak be tudott szerezni akkorra. mindenki azt mondta, hogy a régi magyarok dög unalmasak: ostort csattogtatnak a lovakon állva, meg teheneket tenyésztenek, hogy kihajtsák őket külföldre. ökör egy népnek tűnt. ezért is gondoskodtunk arról, hogy szórakoztatva töltsük el azt a négy napot. nem is beszélve arról, hogy az utolsó napra a szülők is hivatalosak voltak reggelitől fogva.
a legelső nap úgy alakult, ahogy terveztük, vagyis..
volt egy vendég szoba, ahol mindannyian elfértünk, akik szórakozni akartak. itt a földön fetrengve teljesen elalélva nevetgéltünk. aztán egyik fiú talált egy zacskónyi gipszet. elkezdték bevizezgetni és bekenegetni egymás karját, lábát, fülét, stb. egyik csaj (az osztály kurvája) megkérte a többieket, hogy kenjék be a mellét gipsszel, mert akar egy lenyomatot róla. a csicskái többsége megőrült és sorban jelentkeztek eme nemes feladara. a lányzó felhúzta a pólóját és háttal lefeküdt a padlószőnyegre.
tiszta hülyeségnek éreztem, és csak a pia hatásának tudtam be, hogy hideget éreztem ugyan abban a pillanatban melleimen, amikor annak a lánynak kenegették. szerencsétlen csaj nagyon kész volt. már az első réteg után bealudt, aztán még háromszor bekenték a mellkasát úgy, hogy szerintem ha felébred még felülni sem fog tudni.
hajnalban bevonultunk a hálóhelységekbe, zuhany és alvás. furán viszketett már az este folyamán is a mellkasom, de csak vakargattam. amikor zuhany előtt levettem a ruhámat le kellett ülnöm. a melleimen aprónak nem mondható fekélyek voltak, akkorák, mint egy dió, a kisebbek, mint egy mogyoró. amikor megfogtam őket, hogy ki lehetne-e azokat nyomni, belül kemények voltak, mintha mag lett volna bennük, a végükön meg egy kis seb szerű pont. nyomban elkezdtem kapargatni, de annyira fájtak, hogy képtelen voltam tovább csinálni, hiszen már így is ömlöttek a könnyeim. nem szóltam róla senkinek, hanem csak kisírtam magam a zuhany alatt, és egy jó bő pólóban tértem aludni.
reggelre eltűntek.
a második és harmadik napban teljesen kába voltam, azt hittem másnapos. úgy éreztem, hogy a fekélyeket csak odaképzeltem a viszketés miatt, de a helyükön apró, pattanás szerű akármik voltak, amik nem akartak eltűnni, sem halványodni.
minnél előbb el akartam arról a helyről tűnni, mert rossz előrézetem volt, amin még a barátom sem segített a jelenlétével.
utolsó napon, ahogy mondtam már, a szülők jöttek, hogy egy utolsót beszélgessenek az osztályfőnökkel, na meg hogy utoljára megnézhessék maguknak melyik volt az a suttyó osztálytárs, akit egyáltalán nem bírtak.
reggelire nem érkeztek meg, az ofő már sík ideg volt, mert azt a 100 adag zsíros kenyeret, vagy mit közöttünk kellett szétosztania.
olyan 11 óra környékén érkezett meg a busz. mint kiderült lerobbant a tábortól 5km-re, és mivel egyikőjüknek sem volt térereje a völgy túlságosan is jó elhelyezkedése miatt, ezért telefonálni sem tudtak sajnos.
az apám jött, meg a szülei, mert anyukámmal már külön élnek, és ő nem óhajt egy légtrében tartózkodni egyikőjükkel sem, ezért így döntöttek. mivel a nagypapám sclerosis multiplexben szenved, természetesen tolószékben érkezett és teljesen meg volt rémülve, mivel senkit nem ismert, még engem sem. ezért is remek ötletnek tartottam, hogy elhozták.
ebédre egy specialitást főztek, ahogy a konyhamester mondta, a híres chilis pörköltjük, aminek a nevére nem emlékszem.
teljes mértékben az az ízvilág volt, amit képtelen voltam megenni. nagyon csípett, és a hús is rágós volt benne. egyik zsidó fiú megkérdezte, hogy milyen állat, de a szakács nem árulta el, mert ez a recept kulcsa. a hús. a zsidó fiú csak letette a kanalát, és a levet szürcsölgette. pokolian udvarias volt.
a negyedik kanálnál kezdtem émelyegni, meg is böktem a barátomat, hogy kísérjen ki az étkezőből, mert hányni fogok. de a pincér nem engedte, hogy ő támogasson, mondván: "egyél csak!"
arra nem emlékszem meddig, de tudom, hogy az udvarig nem jutottunk el. az egyik folyosón található kukába hánytam.. azt hiszem.. az első sikeres öklendezés után elájultam. csak arra emlékszem, hogy véres volt, ami kijött belőlem.
sötét volt, amikor magamhoz tértem. egy furcsa mellény volt rajtam. egészen a térdemig ért. vastag pamut volt, de nem kötött, inkább ilyen összegyúrt valami, ami leginkább a filchez hasonlított. a minták rajta hímzett virágok és az ágaik, amik körbe-körbe tekeregtek az egész ruhán, mintha meg akarnának fojtani.
kimentem a szobából, vagyis kibotorkáltam, mert a gyomrom még nagyon émelygett, bár éreztem, hogy üres, mégsem volt minden rendben.
kint túlságosan is nagy csönd volt, bizonyára aludt mindenki, ezért elindultam én is a hálótermek felé. nem kapcsoltam villanyt, nehogy valakit felébresszek, mert az valószínűleg hirtelen nagyon együttérző lesz és kérdezgetni fog a hogylétem felől. felfele menet a lépcsőn óvatosan mentem, mert tipikusan hatalmas lépcsőfokok voltak, mint a régi házakban, ahol ha az ember nem józan és kellően életerős, akkor a harmadik fokig sem jut el..
a lépcsőfordulóban hallottam, hogy valaki jön lefele. fel sem néztem, gondoltam csak a mosdóba megy, de pont előttem megállt. mondtam neki, hogy kerüljön ki, mert nem érzem magam valami jól, de csak állt. kicsit lejjebb hajolt. a kezében egy fényes valamit tartott. "ezt azért mert bántottad!" és azzal a lendülettel hasba szúrt. el nem tudom képzelni hogy maradtam talpon, de mégis sikerült. az előttem álló valakibe kapaszkodtam, próbáltam lerántani magammal a lépcsőn, de meg sem rezzent, mintha betonból lett volna, ezért én sem estem le. lesöpörte a kezemet magáról, és miután a korlátnak lökött, komótosan lement a lépcsőn. az illatáról felismertem ki volt, de nem akartam elhinni. hiszen én nem bántottam soha. soha.
kirántottam a gyomromból azt, amit belém szúrt Ő, hiszen az ott érzett fájdalom kissé fentebbre kóborolt, ami elég is volt, hogy a bal kezemmel megtapogassam a sebemet, mennyire mély. a friss sebből meleg vér szivárgott elő, de éreztem ott még mást is. körülbelül négy darab ilyen alakú sebet. volt köztük, ami még varras volt, ami már rég beforrt, és ami már alig látszott. [ 1 ]
ki akartam menni segítésget kérni, de úgy éreztem, hogy vadásznak rám, ezért csak követtem Őt. az ajtó üvegén keresztül láttam hogy kint ül a padon.. velem. velem? hiszen itt vagyok, vagy.. nem? a ruhám is rajta van. megcsókolja. megöleli.
senki nem volt kint csak egyedül ők, a padon. végignéztem, ahogy az a másik lány ölelgeti és csókolgatja, ahogy rátapad és hozzáérinti a testnedveit. nem is csodálkoztam azon, hogy a sebemen tartott kezem mostmár markolja azt, és mégjobban vérzek, mint előtte.
kiléptem az ajtón és elindultam valamerre, leginkább el onnan. gondoltam majd mások segítenek, ha ezek itt nem. már az úton jártam, amikor lépteket hallottam. jól kivehetően, legalább hárman futottak utánam, és pár percen belül utól is fognak érni, de mégsem változtattam a tempómon. inkább befutottam az erdőbe, hátha ott nehezebben találnak meg. persze, nehezebben. csak követniük kell az ágak recsegését. de azért csak haladtam befele a sűrübe, közben hallgatva a lépteket mögöttem. úgy éreztem mostmár legalább harmincan vannak, és a vérem szagát követik. fel akarnak falni. engem akarnak belefőzni a levesbe és felszolgálni az embereknek "specialitás" néven.
ritkulni kezdett az erdő. a távolban egy nagy házat láttam, ahol égett egy villany. reménykedni kezdtem, hátha. de amikor kiértem, akkor ismerős érzés fogott el. ez a tábor. berohantam a fiúk lakosztályába, fel a lépcsőn, be az Ő szobájába. az ágyában ott feküdtem mellette, vagyis az a lány, aki a helyembe lépett. mindkettő álmos szemmel nézett rám, Ő megindult felém, útközben az éjjeliről a lámpát felkapva és kitépve a konnektorból sziszegni kezdett, de nem értettem, mert jöttek utánam, már a lépcsőn jártak. nehéz cipők kopogtak az ódon falépcsőn, már nem harmincan voltak többé, végtelenen voltak, és mindegyik engem akar, fenik a késeik, gyújtják a tüzet.
kinyitottam az ablakot és kimásztam az ereszre. a tervem az volt, hogy átugrok a lányok lakosztályának részére. a gond mindössze a pár méteres rés jelentette a két torony között. annyira dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy az adrenalin csak pezsgett bennem, és úgy éreztem nem csak át tudom ugrani, hanem utána még az utánam lopakodókat is el tudnám intézni könnyű szerrel. persze a reaális gondolkodás akkor nem volt erényem.. ezért a nekifutásomat is elhibáztam, és körülbelül két emeletet zuhanva földet értem a két szárny között.
ez már a második volt, hogy elájultam, bár az esésem..-et elnézve nem is csodálkozom, hogy elvesztettem az eszméletemet. az első percben, amikor felébredtem még az emlékezetem sem akart működni, azt hittem otthon vagyok, és csak álmodtam, de aztán megláttam a falon egy rakat edényt felakasztva, meg fakanalakat, meg hatalmas bárdokat, aztán a sor végén furcsa eszközöket, az egyiket felismertem: bordaterpesz. szóval nem képzeltem..
felemeltem a fejemet. rettenetesen fájt, a szám fel volt repedve, és a metszőfogaim nagy része hiányzott, vagy le volt törve. az orromról nem is beszélve. képtelen voltam rajta levegőt venni, a számon keresztül meg szinte égetett a friss levegő, ahogy belélegeztem. a szék, amin ültem szintén nem a kényelmemet szolgálta, tekintve hogy a kezem hozzá volt kötözve egy csőhöz mellettem.
egy dagadt nő állt velem szemben. egy fazekat kevergetett. hál' istennek nem egy akkorát, hogy beleférnék. maximum apró darabokban mondjuk, de ha ebben akarna megfőzni, akkor talán sikerülne neki. amikor látta, hogy magamhoz térek rám nézett és kedvesen beszélni kezdett hozzám:
-tudod, édesem, ez nem a te hibád. az egész családom ezt csinálta, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hagyomány, amit az őseink nem most kezdtek. nem ám, édesem. ez nem rólad szól. nem arról, hogy mennyire tökéletes életed van, meg a többi kölyöknek odafenn. még csak a szüleitekéről sem. ők aztán abszoludt nem tehetnek róla. ha fáradt fehérhúst akarnánk, akkor a nyugdíjasokat hozatnánk ide, nem igaz? ahaha. nem, édesem. akit kiválaszt az Úr, az kerül ide hozzám. nehogy azt hidd, hogy én ezt szívesen csinálom, mert tévedsz, édesem, tévedsz! szívesebben nézném a tévét a macskámmal, és főznék normális ételt a néhai férjemnek, de ezek a.. mocskok.. ah. nem is tudom minek beszélek itt, hiszen úgyis.. ah.
elfordult tőlem és inkább levett a polcról valamit, amit sónak néztem, mert apró szemű volt és fehér kristályos. aztán kiment valamiért az ajtón, pár percig motoszkált, majd visszatért egy nagy vödör sötét lével. fekete volt, mint a szurok. ebből is öntött a lábasba, de csak egy egészen picit. "ez kell, hogy megtaláljuk, az olyat, mint te vagy, édesem" -mondta, majd visszatekerte a vödörre a kupakját, és letette a sütő mellé, majd ismét kiment. kintről hallatszódott valami beszélgetés. két férfi volt. elég vontatottan beszéltek és a hangjuk is rekedtes volt. a nő is beszélni kezdett: "vihetjük".
bejött a két férfi. az egyik felém indult, a másik a fazék felé. az előbbi lekötözött a csőről és a karjába vett. meg akartam rúgni, de a lábaim olyan nehezek voltak, mintha betonból lennének. "ne mozgasd inkább, édesem, így is ripityára törted minden csontodat a lábaidban!"
kivittek oda, ahol pár órája még a szüleinkkel találkoztunk. egy frissen ásott gödör volt ott, benne valami csillogó sötét lével. a lábast letették a gödör mellé, engem meg közvetlenül elé állítottak. mellettem az a férfi fogott, aki idehurcolt, gondolom azért, mert nem tudnék megállni a 'ripityára tört' lábaimon. a lábas gőzölgött, füst szállt ki belőle. körülbelül négy méter magasságig szállt, és nem vitte el a szél, majd mintha elvágták volna a lábastól, a füst megszakadt, a levegőben gömbbé alakult majd lejjebb szállt. aztán elindult felém és megállt előttem. elkezdett szétnyílni, mintha meg akarna ölelni, szinte láttam is az ujjait. de akkor az engem fogó férfi elkezdett remegni, mintha rohama lett volna, elejtett és a szívéhez kapott. éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, mint valami rongybabának, és láttam, ahogy természetellenesen behajlanak alattam. a férfi összerogyott mellettem. a dagadt nőn látszott, hogy legszívesebben belelökne a gödörbe, a férfinak meg segítségére rohanna, de nem lehetett. a szerencsétlennek mellettem, még annyi csontja sem maradt, mint nekem a lábamban. az egész ember egyszerűen összefolyt, és halk hörgés és rángatózás kíséretében belecsúszott a gödörbe. közben a testét a leves füstje ölelte, és egyre csak kúszott befele a fülén, az orrán, és a szemüregén keresztül.
-és aztán fogtad meg a vállamat, de még mindig nem értem miért.
-hát nem tudod? a fájdalomtól.
-de hiszen nem is éreztem a fájdalmat.. se a lábamban se a fejem..
-egy tükördarab volt, amit ötször belédszúrtak, öt éven keresztül, egy személy által.
[ 1 ] a jobb kezemben egy darab tükör volt. láttam magamat benne, és rajta a saját véremet, és a véremet, ami régebb óta rá volt száradva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése