régvolt idők emlékeit tanulmányozom magamban, a barátaimmal. kávéházban ülünk, és beszélgetünk, nosztalgiázunk. szemezgetünk a régi közös történetekből, elmondunk mindent, ami anno ködösnek mutatkozott a másiknak. minden részletet és előzményt, meg amit az adott szituációról gondoltunk.
-milyen régen is volt.. az egész négy év során, amit veletek töltöttem, nem történt semmi különös dolog leszámítva a második év végét.
-az nagyon különös volt..
-ugye? mondtam én!
-alig emlékszem már rá igazából.
eközben az én fejemben az egész nap újra játszódik..
az egész évfolyam egy állambeli tó mellett töltötte az utolsó két hetet az iskolából, ezzel is még jobban összekovácsolva őket a szünet előtt. meg sem kell említenem szerintem, hogy egész idő alatt mindössze a röhögés és az alkohol uralkodott, de még a tanárok részéről is.
unalmas órákat is tartottak. olyat, mint az iskolában. persze ezekből nem kellett dolgozatot írni, sem jegyzetelni az órán, mindössze leírni a gondolatainkat, naplót vezetni a kirándulás érdekességeiről, stb. ahogy én emlékszem senki nem csinálta meg, aki meg mégis, az csak pár szavakban, vagy orbitális baromságokat írkált össze-vissza.
az említett napon is ilyen 'iskolásat játszottunk' az ottani kis faházban, ami tanteremmé volt kialakítva. ez volt a táborban leghátul, természetesen ehhez kellett a legtöbbet gyalogolni lépcsőn is meg földúton is. legalább 5 perc volt mire odaértünk. ebben a kis hülye házban még tábla is volt, meg minden. aznap mindenki fáradt volt, mivel 8-kor kellett kelni, és előző éjszaka nagy buli volt a part melletti kocsmában, pirkadatig haza sem ért senki. körülbelül 36 fok lehetett aznap, és ez a meleg, valamint a másnaposság miatt igencsak elpilledt mindenki. én magam is alig emlékszem mi volt aznap, mit csináltam. csak arra, hogy hirtelen a semmiből megszólalt a tűzjelző, amit a ház bejáratánál lehetett aktiválni, hogy a környező termekben mindenkinek a tudtára adja: ez a kis faház most leég és egyel kevesebb lesz. a csengő hallatán mindenki felpattant, felkapta a cuccait, vagy amit csak tudott, és kirohantunk a ház elé. persze a nagy siettségben senki nem nézte meg, hogy egyáltalán van-e tűz.. jópár percig álltunk kint, és csak szorongattuk a csomagjainkat, amiket kihoztunk. én persze semmit nem hoztam ki, mivel azt tanultam, hogy tűz esetén a legfontosabb a saját életem. na persze.. meneküljek csak, de tudván a tűz terjedési sebességét, és a környezetben megjelenhető gázok tulajdonságát, tudtam, hogy arra mindig lesz idő, hogy összerámoljam villámgyorsan a holmimat, majd eltűzzek a környékről is. de nem, ezúttal semmit nem hoztam, mindössze a toll maradt a kezemben, amivel írtam. jó nagy hülyeség, tudom.
valaki hirtelen megjegyezte halkan, hogy nem is emlékszik tűzre.. ekkor mindenki felkapta a fejét, pedig tényleg nem mondta valami hangosan, és az ajtó irányába indultunk. a tanár megragadta a kilincset, de nem nyílt. elővette a zsebéből a kulcsot, és betette a zárba, majd elforgatta, de az ajtó nyitva volt, valamint továbbra sem nyílt. akkor odament az egyik erősebb osztálytársam és ő próbálta, de nem sikerült. ezután ketten húzták az ajtót a kilincsnél fogva: ezúttal egy kicsit kinyílt de mind hiába, az ajtó ugyanúgy visszazárult, és ezután meg sem mozdult. az osztálytársam a tanár felé fordult és azt mondta "mintha valaki belülről húzná" gyorsan megnéztük hiányzik-e valaki, de mindenki itt volt, akinek itt kellett ma lennie. senki nem maradt bent. aztán az egész osztályt leküldték az alvóhelységekbe, és csak később mondta meg a tanár, hogy amikor visszament, az ajtót ki tudta nyitni, és mintha valaki éppen akkor ugrott ki az ablakon. a különös az egészben az volt, hogy nekem például semmim nem tűnt el, pedig az asztalon hevert minden értékem: a nem éppen olcsó telefonom, a többtízezres mp3 lejátszóm, ésatöbbi. ahogy értesültem róla, másnak sem tűnt el semmije. az egész történet egyszerűen csak furcsa..
ugyanebben a táborban, amikor a tónál fürödtünk, szintén történtek kellemetlen események. persze számomra a legkellemetlenebb, mások csak sajnálkoznak meg értetlenkednek, hogyan történhetett meg egyáltalán..
a tónál fürödtünk éppen, élveztük a hétvégi semmittevést. nap vége fele járt, nem voltunk már sokan, mivel kezdett hűvösödni. ennek ellenére én és a barátnőim még kint ültünk a stégen és néztük, ahogy milliomodjára lemegy a nap a horizonton. persze a placc nem volt a táboré, a közös strandot használtuk, ezért idegenek is bejöhettek. nem zavart, sőt. örültem, hogy nem csak a megszokott arcokat látom egész nap.
a vízbe én soha nem mentem be. nagyon tartok az édesvizi állatoktól, főleg az undorítóan sikamlós halaktól és a tó feneki algáktól, valamint fellelhető piócáktól. még csak a lábam ujját sem dugtam bele a vízbe, mindössze a stégen ülve az árnyékban nevetgéltünk.
aznap a stégen csak egy idegen ült, egy idősödő férfi valami napilapot olvasgatva. a barátnőkkel valamin nagyon nevetgéltünk, annyira, hogy egyikőjük fuldokolni kezdett a nevetéstől, ezért gyorsan elszaladt vele a másik barátnőm, ezzel egyedül hagyva engem az idegennel. rossz előérzetem támadt, de a parton voltak még páran, csak nem bántana.. még csak a stég végén jártak a lányok, de a férfi máris elkezdett pásztázni a szemeivel. háttal ültem neki, de éreztem a tekintetét rajtam. behunytam a szemem, és kis izzadtságcseppek gurultak le a homlokomon. végül megszólalt "miért nem fürdesz?" kinyitottam a szememet és oldalra eltekintettem, de még mindig nem láttam őt, hiszen teljesen mögöttem volt. dadogva mondtam neki a választ, amin elkezdett nevetni. letette az újságját és felállt. elindult felém. az egész stég nem volt szélesebb két méternél, szóval hamar odaért. én ahogy csak tudtam a szélére kiültem, hogy szükség esetén levessem magam az undorító vízbe és kiússzak a partra. de nem volt időm leugrani, a férfi egyszer csak belelökött, de közben a derekamat és a tarkómat fogta. ijedten csapkodtam, próbáltam levegőt kivonni a vízből, de mivel nem vagyok hal, képtelen voltam rá. éreztem hogy szorul a torkom, és elájulok.
ahogy a többiek elmondták, egy idegen sietett segítségemre, egy fiatalabb férfi, aki leütötte a bántalmazómat, engem meg kiráncigált a vízből. a felügyelő tanár próbált újraéleszteni, természetesen sikeresen, hiszen most akkor nem lennék itt. azóta kisebb emlékezetzavarom van ezzel, meg néhány régebbi rossz emlékkel kapcsolatban, de nem is bánom. nem akarok erre sem olyan sűrűn emlékezni.. mondjuk úgy soha többé.
ahogy ezt felelevenítik a többiek, egyre közelebb húzódnak hozzám a kávéházi fotelban, egyre érzékenyebben fogalmaznak, a legvégén meg egyenesen szétölelgetve, könnyes szemmel és nagyon halkan beszélnek, minden egyes szót hozzám címezve. én csak egyre rosszabbul vagyok, egyre csak zúg a fejem, mintha vissza akarnának térni az emlékek. hirtelen egy kép villan be. egy nagy lépcsőről, ahol szerintem még soha nem jártam. aztán még vagy öt kép ugyanígy megjelenik előttem, majd mintha megéltem volna, az egész történet lejátszódik a fejemben:
nővéremmel éppen egy épület alagsorában voltunk, a munkáját végezte: robbantási szakember volt. az egyetlen nő az egész országban. elég jól is keresett, hiszen nagyon jól állt neki a munkavédelmi ruha, amit direkt az ő számára szereztek be kollegái. nem volt egyszerű női méretű védelmi ruhát találniuk, de végül sikerült. egy egész havi fizetésbe került, ami persze az én tesómnak kb tízszer annyi volt, mint nekik.
éppen az egyik csövön ültem, amíg ő az időzítőt állította be, és a huzalokat erősítgette, vagy kötötte újra. átlagos beszélgetés volt. a legátlagosabb, ami két nővér között csak lezajlhat. a vége eléggé elment lelkizésbe, mivel az ő magánélete mostanság eléggé sivár. még a könnyei is kicsordultak, a zaklatójáról mesélt megint, aki majdnem belefojtotta az osztálykiránduláson a helyi tóba. persze nem emlékezett rá teljes mértékben, hiszen sokkot kapott és az agya blokkolt bizonyos emlékeket. ugyanígy régebbről is pár kellemetlenebb emléket, ezzel kissé boldogabbá téve életét egészen addig, amig néhányan fel nem hántorgatták a régi sebeket. olyankor mély depresszióba esett, és amikor visszatértek az emlékei azokról a történetekről, százszor rosszabbnak emlékezett rájuk, amik teljesen megviselték őt.
mire végzett, már mindketten nagyon rossz passzban voltunk. elindította az időzítót, a megbeszélt 15 percre. az épületből körülbelül 10 perc alatt lehet kijutni, és öt perc alatt biztonságba tudunk vonulni. az egész szerkezetet a legalsó szintre, pontosan középre kellett elhelyezni, hogy az épület teljesen összeomoljon. fent is végeznek kisebb robbantásokat, a felsőbb szinteken, hogy ne maradjon nagyobb törmelék és el tudják szállítani a maradékot.
miközben mentünk ki, annyira rosszul lett szegény, hogy le kellet ülnünk. nyugtatgattam, csititgattam, de egyre szaporábban vert a szíve, a könnyei patakokban folytak az arcán. nem tudtam neki mit mondani, csak hogy menjünk, mert nem fogunk kijutni. kicsit erőt vett magán, és elindultunk. a lépcsőházhoz érve megint elkapta a pánikroham, és ismét le kellett ülnünk. 7 perc maradt a robbanásig, és még csak félúton jártunk. hirtelen rámnézett és azt mondta: "meg akarok halni" mire én válaszul és döbbenetem jeléül megráztam és ráordítottam: "dehogy is, élnünk kell, mivel megérdemeljük. olyan szép életünk van, ne most akarj neki véget vetni!" az elképzeltnek csak az ellenkezőjét értem el, mégjobban szétesett, mostmár ülni sem volt képes. ezért fogtam, és a vállamra segítettem az egyik karját, majd elindultam vele fel a lépcsőkön, de a testsúlyom másfélszeresét nem nagyon bírtam el soha, ezért inkább nógattam idegesen, hogy keljen már fel, de csak ölelgetett és húzott le magához, hogy üljek le én is. már csal 5 percvolt a robbanásig, szinte biztos volt hogy benn maradunk és szénné égünk, de legalább egy kevésbbé kellemetlen helyet válasszunk akkor már sírunknak, mint a lépcsőház. mindössze egy fordulót tudtunk menni, a -2 emeletre. így már egy egész emelet elválasztott a bombától és a több kilónyi c4-estől. 1 perc maradt a robbanásig. "ugye tudod, hogy a földszintig itt minden szénné fog égni?" kérdőn néztem vissza rá kikerekedett szemekkel. "nem tudtam hogy ennyi robbanóanyagnak ekkora hatása van. egyáltalán minek ide ennyi, nem lenne elég sokkal kevesebb?" "de. én hoztam el a kelleténél többet. nagyjából négyszer annyit." "te tényleg meg akarsz halni? és ezt előre eltervezted?" nem válaszolt csak könnyes szemmel nézett. ekkor én öleltem meg. a lépcső közepén álltunk, és vártuk a halált. "akkor most tényleg meghalunk?" választ nem kaptam, csak a zihálását hallottam, a hátam mögött meg hatalmas forróságot éreztem, a következő pillanatban meg a lökéshullám nekivágott a szemközti falnak..
a kávézó padlóján tértem magamhoz, az egész helyiség ott volt: a tanárom, a nővérem, a zaklatóm és az összes robbantási szakember is, sőt, még én magam is magam fölött álltam, és mintha tükörbe néznék, láttam magamat. hát lehetséges ez egyáltalán?
-milyen régen is volt.. az egész négy év során, amit veletek töltöttem, nem történt semmi különös dolog leszámítva a második év végét.
-az nagyon különös volt..
-ugye? mondtam én!
-alig emlékszem már rá igazából.
eközben az én fejemben az egész nap újra játszódik..
az egész évfolyam egy állambeli tó mellett töltötte az utolsó két hetet az iskolából, ezzel is még jobban összekovácsolva őket a szünet előtt. meg sem kell említenem szerintem, hogy egész idő alatt mindössze a röhögés és az alkohol uralkodott, de még a tanárok részéről is.
unalmas órákat is tartottak. olyat, mint az iskolában. persze ezekből nem kellett dolgozatot írni, sem jegyzetelni az órán, mindössze leírni a gondolatainkat, naplót vezetni a kirándulás érdekességeiről, stb. ahogy én emlékszem senki nem csinálta meg, aki meg mégis, az csak pár szavakban, vagy orbitális baromságokat írkált össze-vissza.
az említett napon is ilyen 'iskolásat játszottunk' az ottani kis faházban, ami tanteremmé volt kialakítva. ez volt a táborban leghátul, természetesen ehhez kellett a legtöbbet gyalogolni lépcsőn is meg földúton is. legalább 5 perc volt mire odaértünk. ebben a kis hülye házban még tábla is volt, meg minden. aznap mindenki fáradt volt, mivel 8-kor kellett kelni, és előző éjszaka nagy buli volt a part melletti kocsmában, pirkadatig haza sem ért senki. körülbelül 36 fok lehetett aznap, és ez a meleg, valamint a másnaposság miatt igencsak elpilledt mindenki. én magam is alig emlékszem mi volt aznap, mit csináltam. csak arra, hogy hirtelen a semmiből megszólalt a tűzjelző, amit a ház bejáratánál lehetett aktiválni, hogy a környező termekben mindenkinek a tudtára adja: ez a kis faház most leég és egyel kevesebb lesz. a csengő hallatán mindenki felpattant, felkapta a cuccait, vagy amit csak tudott, és kirohantunk a ház elé. persze a nagy siettségben senki nem nézte meg, hogy egyáltalán van-e tűz.. jópár percig álltunk kint, és csak szorongattuk a csomagjainkat, amiket kihoztunk. én persze semmit nem hoztam ki, mivel azt tanultam, hogy tűz esetén a legfontosabb a saját életem. na persze.. meneküljek csak, de tudván a tűz terjedési sebességét, és a környezetben megjelenhető gázok tulajdonságát, tudtam, hogy arra mindig lesz idő, hogy összerámoljam villámgyorsan a holmimat, majd eltűzzek a környékről is. de nem, ezúttal semmit nem hoztam, mindössze a toll maradt a kezemben, amivel írtam. jó nagy hülyeség, tudom.
valaki hirtelen megjegyezte halkan, hogy nem is emlékszik tűzre.. ekkor mindenki felkapta a fejét, pedig tényleg nem mondta valami hangosan, és az ajtó irányába indultunk. a tanár megragadta a kilincset, de nem nyílt. elővette a zsebéből a kulcsot, és betette a zárba, majd elforgatta, de az ajtó nyitva volt, valamint továbbra sem nyílt. akkor odament az egyik erősebb osztálytársam és ő próbálta, de nem sikerült. ezután ketten húzták az ajtót a kilincsnél fogva: ezúttal egy kicsit kinyílt de mind hiába, az ajtó ugyanúgy visszazárult, és ezután meg sem mozdult. az osztálytársam a tanár felé fordult és azt mondta "mintha valaki belülről húzná" gyorsan megnéztük hiányzik-e valaki, de mindenki itt volt, akinek itt kellett ma lennie. senki nem maradt bent. aztán az egész osztályt leküldték az alvóhelységekbe, és csak később mondta meg a tanár, hogy amikor visszament, az ajtót ki tudta nyitni, és mintha valaki éppen akkor ugrott ki az ablakon. a különös az egészben az volt, hogy nekem például semmim nem tűnt el, pedig az asztalon hevert minden értékem: a nem éppen olcsó telefonom, a többtízezres mp3 lejátszóm, ésatöbbi. ahogy értesültem róla, másnak sem tűnt el semmije. az egész történet egyszerűen csak furcsa..
ugyanebben a táborban, amikor a tónál fürödtünk, szintén történtek kellemetlen események. persze számomra a legkellemetlenebb, mások csak sajnálkoznak meg értetlenkednek, hogyan történhetett meg egyáltalán..
a tónál fürödtünk éppen, élveztük a hétvégi semmittevést. nap vége fele járt, nem voltunk már sokan, mivel kezdett hűvösödni. ennek ellenére én és a barátnőim még kint ültünk a stégen és néztük, ahogy milliomodjára lemegy a nap a horizonton. persze a placc nem volt a táboré, a közös strandot használtuk, ezért idegenek is bejöhettek. nem zavart, sőt. örültem, hogy nem csak a megszokott arcokat látom egész nap.
a vízbe én soha nem mentem be. nagyon tartok az édesvizi állatoktól, főleg az undorítóan sikamlós halaktól és a tó feneki algáktól, valamint fellelhető piócáktól. még csak a lábam ujját sem dugtam bele a vízbe, mindössze a stégen ülve az árnyékban nevetgéltünk.
aznap a stégen csak egy idegen ült, egy idősödő férfi valami napilapot olvasgatva. a barátnőkkel valamin nagyon nevetgéltünk, annyira, hogy egyikőjük fuldokolni kezdett a nevetéstől, ezért gyorsan elszaladt vele a másik barátnőm, ezzel egyedül hagyva engem az idegennel. rossz előérzetem támadt, de a parton voltak még páran, csak nem bántana.. még csak a stég végén jártak a lányok, de a férfi máris elkezdett pásztázni a szemeivel. háttal ültem neki, de éreztem a tekintetét rajtam. behunytam a szemem, és kis izzadtságcseppek gurultak le a homlokomon. végül megszólalt "miért nem fürdesz?" kinyitottam a szememet és oldalra eltekintettem, de még mindig nem láttam őt, hiszen teljesen mögöttem volt. dadogva mondtam neki a választ, amin elkezdett nevetni. letette az újságját és felállt. elindult felém. az egész stég nem volt szélesebb két méternél, szóval hamar odaért. én ahogy csak tudtam a szélére kiültem, hogy szükség esetén levessem magam az undorító vízbe és kiússzak a partra. de nem volt időm leugrani, a férfi egyszer csak belelökött, de közben a derekamat és a tarkómat fogta. ijedten csapkodtam, próbáltam levegőt kivonni a vízből, de mivel nem vagyok hal, képtelen voltam rá. éreztem hogy szorul a torkom, és elájulok.
ahogy a többiek elmondták, egy idegen sietett segítségemre, egy fiatalabb férfi, aki leütötte a bántalmazómat, engem meg kiráncigált a vízből. a felügyelő tanár próbált újraéleszteni, természetesen sikeresen, hiszen most akkor nem lennék itt. azóta kisebb emlékezetzavarom van ezzel, meg néhány régebbi rossz emlékkel kapcsolatban, de nem is bánom. nem akarok erre sem olyan sűrűn emlékezni.. mondjuk úgy soha többé.
ahogy ezt felelevenítik a többiek, egyre közelebb húzódnak hozzám a kávéházi fotelban, egyre érzékenyebben fogalmaznak, a legvégén meg egyenesen szétölelgetve, könnyes szemmel és nagyon halkan beszélnek, minden egyes szót hozzám címezve. én csak egyre rosszabbul vagyok, egyre csak zúg a fejem, mintha vissza akarnának térni az emlékek. hirtelen egy kép villan be. egy nagy lépcsőről, ahol szerintem még soha nem jártam. aztán még vagy öt kép ugyanígy megjelenik előttem, majd mintha megéltem volna, az egész történet lejátszódik a fejemben:
nővéremmel éppen egy épület alagsorában voltunk, a munkáját végezte: robbantási szakember volt. az egyetlen nő az egész országban. elég jól is keresett, hiszen nagyon jól állt neki a munkavédelmi ruha, amit direkt az ő számára szereztek be kollegái. nem volt egyszerű női méretű védelmi ruhát találniuk, de végül sikerült. egy egész havi fizetésbe került, ami persze az én tesómnak kb tízszer annyi volt, mint nekik.
éppen az egyik csövön ültem, amíg ő az időzítőt állította be, és a huzalokat erősítgette, vagy kötötte újra. átlagos beszélgetés volt. a legátlagosabb, ami két nővér között csak lezajlhat. a vége eléggé elment lelkizésbe, mivel az ő magánélete mostanság eléggé sivár. még a könnyei is kicsordultak, a zaklatójáról mesélt megint, aki majdnem belefojtotta az osztálykiránduláson a helyi tóba. persze nem emlékezett rá teljes mértékben, hiszen sokkot kapott és az agya blokkolt bizonyos emlékeket. ugyanígy régebbről is pár kellemetlenebb emléket, ezzel kissé boldogabbá téve életét egészen addig, amig néhányan fel nem hántorgatták a régi sebeket. olyankor mély depresszióba esett, és amikor visszatértek az emlékei azokról a történetekről, százszor rosszabbnak emlékezett rájuk, amik teljesen megviselték őt.
mire végzett, már mindketten nagyon rossz passzban voltunk. elindította az időzítót, a megbeszélt 15 percre. az épületből körülbelül 10 perc alatt lehet kijutni, és öt perc alatt biztonságba tudunk vonulni. az egész szerkezetet a legalsó szintre, pontosan középre kellett elhelyezni, hogy az épület teljesen összeomoljon. fent is végeznek kisebb robbantásokat, a felsőbb szinteken, hogy ne maradjon nagyobb törmelék és el tudják szállítani a maradékot.
miközben mentünk ki, annyira rosszul lett szegény, hogy le kellet ülnünk. nyugtatgattam, csititgattam, de egyre szaporábban vert a szíve, a könnyei patakokban folytak az arcán. nem tudtam neki mit mondani, csak hogy menjünk, mert nem fogunk kijutni. kicsit erőt vett magán, és elindultunk. a lépcsőházhoz érve megint elkapta a pánikroham, és ismét le kellett ülnünk. 7 perc maradt a robbanásig, és még csak félúton jártunk. hirtelen rámnézett és azt mondta: "meg akarok halni" mire én válaszul és döbbenetem jeléül megráztam és ráordítottam: "dehogy is, élnünk kell, mivel megérdemeljük. olyan szép életünk van, ne most akarj neki véget vetni!" az elképzeltnek csak az ellenkezőjét értem el, mégjobban szétesett, mostmár ülni sem volt képes. ezért fogtam, és a vállamra segítettem az egyik karját, majd elindultam vele fel a lépcsőkön, de a testsúlyom másfélszeresét nem nagyon bírtam el soha, ezért inkább nógattam idegesen, hogy keljen már fel, de csak ölelgetett és húzott le magához, hogy üljek le én is. már csal 5 percvolt a robbanásig, szinte biztos volt hogy benn maradunk és szénné égünk, de legalább egy kevésbbé kellemetlen helyet válasszunk akkor már sírunknak, mint a lépcsőház. mindössze egy fordulót tudtunk menni, a -2 emeletre. így már egy egész emelet elválasztott a bombától és a több kilónyi c4-estől. 1 perc maradt a robbanásig. "ugye tudod, hogy a földszintig itt minden szénné fog égni?" kérdőn néztem vissza rá kikerekedett szemekkel. "nem tudtam hogy ennyi robbanóanyagnak ekkora hatása van. egyáltalán minek ide ennyi, nem lenne elég sokkal kevesebb?" "de. én hoztam el a kelleténél többet. nagyjából négyszer annyit." "te tényleg meg akarsz halni? és ezt előre eltervezted?" nem válaszolt csak könnyes szemmel nézett. ekkor én öleltem meg. a lépcső közepén álltunk, és vártuk a halált. "akkor most tényleg meghalunk?" választ nem kaptam, csak a zihálását hallottam, a hátam mögött meg hatalmas forróságot éreztem, a következő pillanatban meg a lökéshullám nekivágott a szemközti falnak..
a kávézó padlóján tértem magamhoz, az egész helyiség ott volt: a tanárom, a nővérem, a zaklatóm és az összes robbantási szakember is, sőt, még én magam is magam fölött álltam, és mintha tükörbe néznék, láttam magamat. hát lehetséges ez egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése