nehézkesen indult meg az állomás felé, mivel szakadt az ónos eső, ezért nem akaródzott neki kimozdulni a meleg odújából, amit ha elhagy, akkor mások fogják magukat bevackolni oda, ezért nem hagyhatta, de tudta, végül úgy is otthagyja azt egy szép napon, és az a nap most jött el, amikor a vasútállomás szigorú sziluettje előtte fog az égbe nyúlni, és eszébe jut majd mindaz, amit az épület jelent neki: a jövőt, a változást és természetesen a veszteséget, de valahol belül nem is bánta, hiszen tudta, nem lesz rossz sorsa ott sem, ahova ő megy, bár még azt sem tudta hova fog tartani, csak megvette az első jegyet arra a vonatra, amit épp elér, felszáll rá, és talán beszélgetésbe elegyedik egy idegennel, talán megkedveli, talán csak az utazás erejéig fog párbeszédük tartani, ki tudja, ő biztosan nem, de talán nem is számított azok között a körülmények között, amiben ő volt, hiszen hajléktalan lett, bár nem akármilyen hajléktalan, neki legalább volt otthona, ami bár a látóhatáron kívülre esett, de akkor úgy gondolta, jobb lesz máshol, hiszen az itteni emberek már oly sok fájdalmat okoztak neki.. hogy gondolni is fájt rá neki, így hát csak előre tekintett, és várta az állomás épületének felbukkanását, amit az esőfelhők talán látni engedik számára, hiszen minden csak rajtuk múlik, ha ők úgy akarják, nem lát senki semmit, csupán a köd az, ami táncot jár az eső és pára párossal, de most nem tisztelte meg őket jelenlétével, így hát hamar észrevehette az óratornyot, minek változóbb fele egy korai időpontra mutatott, és így aggodalomra sarkallta őt, aki utazik, hogy talán nem is indul vonat most még, de legalább amíg vár, addig is melegen lesz, nem kell, hogy a komisz esőcseppek arcába nevessenek, amíg szeméből egy hasonló cseppecske nyelvet ölt rájuk
az állomáson már jócskán voltak emberek, akik várták, hogy elindulhassanak dolgozni, vagy csak haza az éjszakai buliból, mindenesetre nem volt egyedül az utazónk, és a pénztár előtt sem állt kilométeres sor, csupán egy-két ember vásárolta meg menetjegyét a komor és idősödő jegypénztáros hölgytől, aki őrá is úgy nézett, mint valami öreg vándorra, aki már az egész világot bejárta, pedig nem is volt neki akkora cókmókja, hogy ezt feltételezhesse, mégis megtette, ami bántotta őt, de mégsem annyira, hogy ne legyen udvarias, hiszen mégis csak egy nőről volt szó, aki bizonyára dolgos háziasszony is egyben, biztosan van férje, meg gyerekei, vagyis anya, és anyának lenni nem könnyű hivatás, pláne ha még erre a munkára is kényszerül a megélhetésért, ezért sem haragudott rá, miért haragudna, hiszen a jegyét odaadta neki, a visszajárót sem fukarkodta el, majd egy szép napot-tal útjára bocsátotta őt, távoli útjára, egy olyan városba, ahol már járt, ahol már egyszer ugyanezt eljátszotta és a sors iróniáját képzeletben maga előtt toszogatva most mégis oda tart, ahol ez az egész kezdődött, ahonnan elkergetette saját magát, ahol még voltak barátai, és mégis menni kényszerült, nem is gondolva arra, hogy mennyire ironikus az, hogy pont most, amikor otthonra talált ebben a városban, végül mégis el kell mennie, de akkor mégis azt gondolta, sorsa nem üldözi, hanem visszahívja, látnia kell mi lett abból a helyből és társaságból
az ablakon kövér vízcseppek küzdöttek a gravitációval, némelyik túl kövér volt, túl lusta, hogy megérjen egy szebb halált, hiszen csak úgy gördültek lefelé, nem volt megállás, csak akkor ha majd becsapódik az ablakpárkányba, és végül formáját vesztve még lentebb gördülhet egy olyan helyre, ahol már nem lehet önmaga, hiszen teste egy részét már elhagyta útja során, és mégis a teljes megsemmisülés majd az lesz, amikor a sínekről lecsöppenve a piszkos földre esik, és akkor majd beissza magába a talaj, nem hagyva neki esélyt arra, hogy egy tökéletes páragömb formájában örökre, vagy csak legalább egy pár óráig valamire való vágyakozást keltsen többi, halálra ítélt rokonában
saját sorsa is talán ilyen szomorú véget fog érni, talán mosolyogva fog meghalni, nem tudta igazán, mindenesetre a vonat elindult, mellette meg egy ember olvasta a reggeli újságot, nem is gondolva arra, hogy ki is ül mellette, hova tart, miért, hiszen az ország politikai helyzete sokkal fontosabb bármi másnál..
az állomáson már jócskán voltak emberek, akik várták, hogy elindulhassanak dolgozni, vagy csak haza az éjszakai buliból, mindenesetre nem volt egyedül az utazónk, és a pénztár előtt sem állt kilométeres sor, csupán egy-két ember vásárolta meg menetjegyét a komor és idősödő jegypénztáros hölgytől, aki őrá is úgy nézett, mint valami öreg vándorra, aki már az egész világot bejárta, pedig nem is volt neki akkora cókmókja, hogy ezt feltételezhesse, mégis megtette, ami bántotta őt, de mégsem annyira, hogy ne legyen udvarias, hiszen mégis csak egy nőről volt szó, aki bizonyára dolgos háziasszony is egyben, biztosan van férje, meg gyerekei, vagyis anya, és anyának lenni nem könnyű hivatás, pláne ha még erre a munkára is kényszerül a megélhetésért, ezért sem haragudott rá, miért haragudna, hiszen a jegyét odaadta neki, a visszajárót sem fukarkodta el, majd egy szép napot-tal útjára bocsátotta őt, távoli útjára, egy olyan városba, ahol már járt, ahol már egyszer ugyanezt eljátszotta és a sors iróniáját képzeletben maga előtt toszogatva most mégis oda tart, ahol ez az egész kezdődött, ahonnan elkergetette saját magát, ahol még voltak barátai, és mégis menni kényszerült, nem is gondolva arra, hogy mennyire ironikus az, hogy pont most, amikor otthonra talált ebben a városban, végül mégis el kell mennie, de akkor mégis azt gondolta, sorsa nem üldözi, hanem visszahívja, látnia kell mi lett abból a helyből és társaságból
az ablakon kövér vízcseppek küzdöttek a gravitációval, némelyik túl kövér volt, túl lusta, hogy megérjen egy szebb halált, hiszen csak úgy gördültek lefelé, nem volt megállás, csak akkor ha majd becsapódik az ablakpárkányba, és végül formáját vesztve még lentebb gördülhet egy olyan helyre, ahol már nem lehet önmaga, hiszen teste egy részét már elhagyta útja során, és mégis a teljes megsemmisülés majd az lesz, amikor a sínekről lecsöppenve a piszkos földre esik, és akkor majd beissza magába a talaj, nem hagyva neki esélyt arra, hogy egy tökéletes páragömb formájában örökre, vagy csak legalább egy pár óráig valamire való vágyakozást keltsen többi, halálra ítélt rokonában
saját sorsa is talán ilyen szomorú véget fog érni, talán mosolyogva fog meghalni, nem tudta igazán, mindenesetre a vonat elindult, mellette meg egy ember olvasta a reggeli újságot, nem is gondolva arra, hogy ki is ül mellette, hova tart, miért, hiszen az ország politikai helyzete sokkal fontosabb bármi másnál..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése