azóta eltelt egy hónap, a béta vírus szedte áldozatait, ahogy azt illik. a tünetek egyre sűrűbben jelentek meg, olyanokon is, akik nem jártak még a fertőzöttek közelében sem. az emberek ingerültek lettek, hepciásak mindenre, ami kis változást is nyújtott volna satnya kis életükben. egyre csak ellustultak, inkább ették a földet, és a fák leveleit, minthogy a városban bármiféle ennivaló után is kutassanak. az egész város (és talán azon kívül is) egyre jobban hasonlított egy hatalmas nyomortelepre, mint egy metropoliszra. mindennaposak voltak a gyilkosságok, a legkülönbözőbb kegyetlenségek. az emberek egymást ették, sorsolással döntötték el, hogy ki a leghaszontalanabb a társaságban, és egyből nekiestek, majd mint a zombik, úgy ahogy voltak, nyersen ették az vörös húst, hozzá a tenger vizét itták, nem törődve a kockázatokkal, melyek az egyéb fertőzésekre mutatott. az emberek nagyobb hányada állatként kezdett el viselkedni. foguk kirohadt, bordájuk, akár a zongora billentyűi közül a félhang billentyűk, kitüremkedtek, hiába takargatták satnya testüket rongyaikkal, nem használt. minden értelmetlen volt.
a paranoia, és a különböző pszichés kivetülések egyre csak szedték áldozataikat, sorra őrültek meg, saját gyerekeiket mészárolták le, majd ették meg, aztán önkezükkel végeztek saját magukkal, mert rájöttek tettük súlyára, és a magányosságra és elkorcsosulásra hivatkozva felakasztották magukat, vagy esetleg üvegcserepekkel elvágták a torkukat.
egyre kevésbé tűnt az emberiség felsőbbrendű fajnak. Elis elméjében tolongtak az efféle gondolatok. hiányzott neki Noah. az usa-ból felmentő csoportok érkeztek, pontosabban három. tudósok, és orvosok. elvittek mindenkit, akit csak találtak, elvitték mindet kísérletezni. Elis is csak egyik karján szenvedett másodfokú égési sérülései árán szökhetett meg. emberekkel elvétve találkozott. a legutóbbi eset a parkolóban történt pár napja: egy öregasszony mosóport kanalazva akart rátámadni, mondván áruló, és fertőzött.
félt, hogy esetleg még egy csoport jön, és őt is elviszik, rajta is kísérleteznek majd, hogy megtalálják az alfa és béta vírus okát, okozóját, ellenszerét. bár az éhségtől rendkívül elgyengült teste már szinte magát sem tudta felemelni, mégis ökölbe szorított kézzel felállt, és elindult a városba, nem érdekelte már, hogy mi történik, csak egy falat száraz kenyeret, vagy egy darab krumplit találnia kell..
Elis látott régen egy filmet, amiben zombik lepték el new yorkot. és az összes környező várost. hangra, fényre és vérre érzékeny füle az összes élőhalottat odavonzotta, ha egy tudatlan járókelő arra téved, és szerencsétlenségére segítségért kiált. ahhoz hasonlította az egész város atmoszféráját. egy francos zombis filmhez.. csakhogy a valóságban nem volt sem zombi, sem más teremtmény, aki zajt csaphatott volna, így hát elkezdett énekelni.. gondolta már úgy is mindegy..
We are but hopeful children, and we're the last of our kind.
But if we let our hearts move outward, I know we will never-
We are but friends and family, we are the last of our kind.
So hold my hand, I'll lift your head up, and I promise we'll be fine.
We are but hopeful lovers, and we are running out of time.
There's so much stacking up against us, and we're falling far behind.
We are but hopeful lovers, we are the last of our kind..
jópárszor elismételte, egyre hangosabban. élvezte, ahogy a hangja a magas épületek közt visszaverődik. elképzelte, ahogy a hangja saját magát arcon üti; elképzelte, ahogy az összes hang, amit kiengedett az ajkán visszaverődik a falakon, és nekifutásból lerohanják őt, ahogy tiporják, ahogy szétzúzzák az összes csontját. elképzelte a fájdalmat, amit akkor érezne, ha kitépnék a szívét, ahogy a bordái átszakítják a tüdejét, és ahogy a gerince úgy törne ketté, akár egy szál nád. érezte a fájdalmat az egész testében, a szeméből záporoztak a könnyei, a földön feküdt, és fetrengett a porban, arcán a vastag porrétegen utat törtek maguknak könnyei, majd ismét ba beleragadt porszemek és a mocsok közt a tiszta könnycseppek újra és újra megtisztították arcának egy kis részét, akár csak az egész színjátéka a lelke számára, egy légnemű érzés körbevette, és nem engedte, szorongatta, vigasztalta. a katarzis volt, amit átélt; mártír halált halt, de mégis életben maradt..
ahogy ott feküdt a mocsokban, képzeletben kizsigerezve, lépteket hallott. azt hitte csak hallucinál, de a következő percben, amikor kinyitotta a szemét résnyire, látott egy nőt tűzpiros magassarkúban és fekete harisnyában. olyan volt, mint egy álom. odasétált hozzá és elkezdte a lábát rugdosni, majd a hasát, és végül a karjait meg a fejét. Elis direkt nem mozdult, nem akarta, hogy hozzászóljon, a hangját sem akarta hallani egyáltalán. a saját hangja még mindig kínozta, elég volt számára az is.
de a nő nem egyedül volt, mögötte egy fél tucat sötét és világos ruhás ember jelent meg, akik egyenesen felé tartottak.
a paranoia, és a különböző pszichés kivetülések egyre csak szedték áldozataikat, sorra őrültek meg, saját gyerekeiket mészárolták le, majd ették meg, aztán önkezükkel végeztek saját magukkal, mert rájöttek tettük súlyára, és a magányosságra és elkorcsosulásra hivatkozva felakasztották magukat, vagy esetleg üvegcserepekkel elvágták a torkukat.
egyre kevésbé tűnt az emberiség felsőbbrendű fajnak. Elis elméjében tolongtak az efféle gondolatok. hiányzott neki Noah. az usa-ból felmentő csoportok érkeztek, pontosabban három. tudósok, és orvosok. elvittek mindenkit, akit csak találtak, elvitték mindet kísérletezni. Elis is csak egyik karján szenvedett másodfokú égési sérülései árán szökhetett meg. emberekkel elvétve találkozott. a legutóbbi eset a parkolóban történt pár napja: egy öregasszony mosóport kanalazva akart rátámadni, mondván áruló, és fertőzött.
félt, hogy esetleg még egy csoport jön, és őt is elviszik, rajta is kísérleteznek majd, hogy megtalálják az alfa és béta vírus okát, okozóját, ellenszerét. bár az éhségtől rendkívül elgyengült teste már szinte magát sem tudta felemelni, mégis ökölbe szorított kézzel felállt, és elindult a városba, nem érdekelte már, hogy mi történik, csak egy falat száraz kenyeret, vagy egy darab krumplit találnia kell..
Elis látott régen egy filmet, amiben zombik lepték el new yorkot. és az összes környező várost. hangra, fényre és vérre érzékeny füle az összes élőhalottat odavonzotta, ha egy tudatlan járókelő arra téved, és szerencsétlenségére segítségért kiált. ahhoz hasonlította az egész város atmoszféráját. egy francos zombis filmhez.. csakhogy a valóságban nem volt sem zombi, sem más teremtmény, aki zajt csaphatott volna, így hát elkezdett énekelni.. gondolta már úgy is mindegy..
We are but hopeful children, and we're the last of our kind.
But if we let our hearts move outward, I know we will never-
We are but friends and family, we are the last of our kind.
So hold my hand, I'll lift your head up, and I promise we'll be fine.
We are but hopeful lovers, and we are running out of time.
There's so much stacking up against us, and we're falling far behind.
We are but hopeful lovers, we are the last of our kind..
jópárszor elismételte, egyre hangosabban. élvezte, ahogy a hangja a magas épületek közt visszaverődik. elképzelte, ahogy a hangja saját magát arcon üti; elképzelte, ahogy az összes hang, amit kiengedett az ajkán visszaverődik a falakon, és nekifutásból lerohanják őt, ahogy tiporják, ahogy szétzúzzák az összes csontját. elképzelte a fájdalmat, amit akkor érezne, ha kitépnék a szívét, ahogy a bordái átszakítják a tüdejét, és ahogy a gerince úgy törne ketté, akár egy szál nád. érezte a fájdalmat az egész testében, a szeméből záporoztak a könnyei, a földön feküdt, és fetrengett a porban, arcán a vastag porrétegen utat törtek maguknak könnyei, majd ismét ba beleragadt porszemek és a mocsok közt a tiszta könnycseppek újra és újra megtisztították arcának egy kis részét, akár csak az egész színjátéka a lelke számára, egy légnemű érzés körbevette, és nem engedte, szorongatta, vigasztalta. a katarzis volt, amit átélt; mártír halált halt, de mégis életben maradt..
ahogy ott feküdt a mocsokban, képzeletben kizsigerezve, lépteket hallott. azt hitte csak hallucinál, de a következő percben, amikor kinyitotta a szemét résnyire, látott egy nőt tűzpiros magassarkúban és fekete harisnyában. olyan volt, mint egy álom. odasétált hozzá és elkezdte a lábát rugdosni, majd a hasát, és végül a karjait meg a fejét. Elis direkt nem mozdult, nem akarta, hogy hozzászóljon, a hangját sem akarta hallani egyáltalán. a saját hangja még mindig kínozta, elég volt számára az is.
de a nő nem egyedül volt, mögötte egy fél tucat sötét és világos ruhás ember jelent meg, akik egyenesen felé tartottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése