a nap épp a horizonton feküdt, és Elis-t leste, amint napszemüvegben kémlelte a látóhatárt, arra gondolva, hogy talán ő az egyedüli, akinek még eredeti, 80-as évekbeli RayBan szemüvege van. kicsit talán el is szomorodott, de nem annyira, hogy emiatt rosszabb legyen a kedve. a lakását lerohanták a járványügyiek, fertőzöttek után kutatva. olyan volt a helyzet az egész kibaszott városban, mintha csak valami világháború pusztított volna. bár a jelenlegi helyzet felért eggyel, az már egyszer biztos.
levette papucsát, és egy kiálló sziklában megvakarta a talpát, majd visszavette, felült a nyugágyban, elképzelte, ahogy elnyomja a cigarettáját, majd felült és megindult az autója felé.
amikor bekövetkezett az első katasztrófasorozat keleten, akkor járt be abba a munkahelye által kirendelt pszichológiai csoportba, amibe kötelező volt minden alkalmazottnak. pár nap múlva már a fagy is beköszöntött, megnövekedett az emberekben a pánik, elkezdték kivenni a bankokból a pénzüket, föld alatti bunkereket építeni, valamint nagyon meleg ruhákat beszerezni, stb, akkor a pszichológus csoport, aki nyugtatgatta az egész irodát náluk, bedurvultak, és elkezdtek a túlérésről na meg a többiről beszélni. rosszabbak voltak, mint a papok, akik téríteni akartak. idegesítőbbek, mivel tudták hogyan hassanak az emberre, elvégre csak az agy, na meg a psziché az ő főbb területük..
ott tanulta azt is hogyan élje túl egy erős dohányosok az apokalipszist, hogy ne kattanjon be a dohány hiánya miatt. mindössze nagyon erősen kellett koncentrálni a jóféle tobacco-ra, imitálni a mozdulatokat, és az már majdnem felért egy slukkal.
a slusszkulcsot a zárba helyezte, majd elfordítva azt kinyitotta az ajtót, és beült az első ülésre. az autóban már régen nem volt üzemanyag, kilopták azok, akik még anno bepánikoltak, és minden lehetséges autóból kilopva az üzemanyagot, elmenekültek valamerre, legfőképpen északra és délre, a nagyobb szigetekre, reménykedve abban, hogy talán nem esik ott bajuk. persze nem tudhatták, hogy nem sokáig lesz sziget, amin élhetnek..
Elis benézett a kesztyűtartóba, valami étel után kutakodott. arra emlékezett, hogy van még egy csomag keksze, amit ínségesebb időkre tartogatott, de csalódnia kellett. csak egy csomag tűt talált. valamiért kivette onnan, és zsebre vágta. hátha..
ahol az autója állt, egy nagyobb parkoló volt a tengerpart mentén, a strandnál. onnan nem messze volt a lakása szerencsére, ezért könnyedén elcipelhette a fontosabb dolgokat az autójába. így élt már legalább másfél éve a többi parkolóban ragadt emberrel, akik úgy döntöttek, hogy inkább egy zárható, viszonylag biztonságos járműben élnek, mint az utcán. persze voltak olyanok, akik inkább elvándoroltak valamerre máshova, ismerősöknél rokonoknál élnek majd a föld alatt. Elis-nek nem volt a városban senkije. szülei rég meghaltak (szerencsére, hiszen nem kellett ezeket a napokat megélniük), mással meg nem tartotta a kapcsolatot, mivel a telefonok sem működtek, és a lakásukon sem voltak, amikor ott kereste őket, méghozzá elég sok alkalommal..
távolban valaki ordított, de nem annyira érdekelte, sőt. tudta, hogy az A vírus az, amiben az illető haldoklott, ezért inkább hátradöntötte az ülést, és becsukta az ajtót, pár perc múlva elaludt.
arra kelt, hogy valaki kopogott az ablakon. felült, letekerte az ablakot, és kiszólt az illetőnek:
-mondjad, Noah. -Noah szintén a parkolóban lakott az autójában, ő volt az egyedüli barátja az egész helyen.
-hallottad, hogy meghalt egy ember a parkoló szélétől kb. 200 méterre?
-persze hogy hallottam, miért. - furcsán nézett Noah-ra, hiszen megszokott volt, hogy naponta 10-20 ember is meghal a környéken..
-semmi.. -Noah rákönyökölt a kocsi tetejére, és a körmét kezdte rágni.- csak ismertem. furcsa, hogy ennyi idő és halott családtag meg barát után is képes vagyok gyászolni.
-ó, istenem, Noah, lépj már ezen túl! -testemet hátravetettem, a kezeimet az arcomra raktam, és úgy mondtam neki mindezt.- mikor fogod megtanulni végre, hogy nem használ ezekben a napokban a gyász, sőt! csak gyengévé tesz, méghozzá annyira, hogy még a végén vírus nélkül is kivérezteted magad.
erre levette a karját a kocsi tetejéről, és a farzsebébe tette a kezeit, majd rám nézett és megvetően pf-ögött, majd nyugat felé fordult, és a nap utolsó sugarait nézte könnyes szemekkel.
-csak tudod nehéz.. -szipogott egyet, majd folytatta- nehéz ez az egész. régen sem voltam valami erős alkat, de hogy most már alig maradt bárkim is, akire támaszkodhatok, az már elég durván megviseli a lelki világomat.
-Noah, nekem meg csak te vagy. szerintem én nyertem.
-igazad van, de te nem ismersz, nem..
-az ég szerelmére, Noah, másfél éve minden nap beszélünk, nehogy azt mondd, hogy nem ismerlek és hogy nem értelek, meg, mert esküszöm beledoblak a tengerbe!
-nyugi! csak a gyász.. meghülyít az egész. minden..
Elis elmosolyodott. majd egy sóhajtás közben megbökte az ujjával a hasát, és azt mondta:
-nem ülsz be inkább?
-de, persze.-megvakarta az orrát, és megkerülve az autót behuppant az anyósülésre, majd ránézett a lányra- hogy bírod ilyen jól ezt az egész szart? soha nem fogom megérteni..
-nem is kell érteni, Noah, kedves.
Noah volt az egyetlen barátja Elis-nek. nem itt lakott régen, hanem kissé északon, egy hűvös városkában. családjával jöttek ide nyaralni, majd egy rendőrségi lövöldözésben meghalt az anyja, az apját súlyos sérülésekkel szállították a helyi kórházba, de még az úton meghalt. nagyon fiatal volt, a fia lehetett volna Elis-nek, mégis barátságot kötöttek egymással a történtek után. Noah az autójukban ült, egyre csak sírt, Elis vigasztalta, csitítgatta, majd később mutatta be a parkolóban élőknek. akkor lehettek összesen kb 200-an, mára már csak 40-50-en éltek ott.
hajnalban már nagyon nagyon éhes volt Elis, ezért felkeltette Noah-t, és elindultak a városba valami ennivalót kutatni.
levette papucsát, és egy kiálló sziklában megvakarta a talpát, majd visszavette, felült a nyugágyban, elképzelte, ahogy elnyomja a cigarettáját, majd felült és megindult az autója felé.
amikor bekövetkezett az első katasztrófasorozat keleten, akkor járt be abba a munkahelye által kirendelt pszichológiai csoportba, amibe kötelező volt minden alkalmazottnak. pár nap múlva már a fagy is beköszöntött, megnövekedett az emberekben a pánik, elkezdték kivenni a bankokból a pénzüket, föld alatti bunkereket építeni, valamint nagyon meleg ruhákat beszerezni, stb, akkor a pszichológus csoport, aki nyugtatgatta az egész irodát náluk, bedurvultak, és elkezdtek a túlérésről na meg a többiről beszélni. rosszabbak voltak, mint a papok, akik téríteni akartak. idegesítőbbek, mivel tudták hogyan hassanak az emberre, elvégre csak az agy, na meg a psziché az ő főbb területük..
ott tanulta azt is hogyan élje túl egy erős dohányosok az apokalipszist, hogy ne kattanjon be a dohány hiánya miatt. mindössze nagyon erősen kellett koncentrálni a jóféle tobacco-ra, imitálni a mozdulatokat, és az már majdnem felért egy slukkal.
a slusszkulcsot a zárba helyezte, majd elfordítva azt kinyitotta az ajtót, és beült az első ülésre. az autóban már régen nem volt üzemanyag, kilopták azok, akik még anno bepánikoltak, és minden lehetséges autóból kilopva az üzemanyagot, elmenekültek valamerre, legfőképpen északra és délre, a nagyobb szigetekre, reménykedve abban, hogy talán nem esik ott bajuk. persze nem tudhatták, hogy nem sokáig lesz sziget, amin élhetnek..
Elis benézett a kesztyűtartóba, valami étel után kutakodott. arra emlékezett, hogy van még egy csomag keksze, amit ínségesebb időkre tartogatott, de csalódnia kellett. csak egy csomag tűt talált. valamiért kivette onnan, és zsebre vágta. hátha..
ahol az autója állt, egy nagyobb parkoló volt a tengerpart mentén, a strandnál. onnan nem messze volt a lakása szerencsére, ezért könnyedén elcipelhette a fontosabb dolgokat az autójába. így élt már legalább másfél éve a többi parkolóban ragadt emberrel, akik úgy döntöttek, hogy inkább egy zárható, viszonylag biztonságos járműben élnek, mint az utcán. persze voltak olyanok, akik inkább elvándoroltak valamerre máshova, ismerősöknél rokonoknál élnek majd a föld alatt. Elis-nek nem volt a városban senkije. szülei rég meghaltak (szerencsére, hiszen nem kellett ezeket a napokat megélniük), mással meg nem tartotta a kapcsolatot, mivel a telefonok sem működtek, és a lakásukon sem voltak, amikor ott kereste őket, méghozzá elég sok alkalommal..
távolban valaki ordított, de nem annyira érdekelte, sőt. tudta, hogy az A vírus az, amiben az illető haldoklott, ezért inkább hátradöntötte az ülést, és becsukta az ajtót, pár perc múlva elaludt.
arra kelt, hogy valaki kopogott az ablakon. felült, letekerte az ablakot, és kiszólt az illetőnek:
-mondjad, Noah. -Noah szintén a parkolóban lakott az autójában, ő volt az egyedüli barátja az egész helyen.
-hallottad, hogy meghalt egy ember a parkoló szélétől kb. 200 méterre?
-persze hogy hallottam, miért. - furcsán nézett Noah-ra, hiszen megszokott volt, hogy naponta 10-20 ember is meghal a környéken..
-semmi.. -Noah rákönyökölt a kocsi tetejére, és a körmét kezdte rágni.- csak ismertem. furcsa, hogy ennyi idő és halott családtag meg barát után is képes vagyok gyászolni.
-ó, istenem, Noah, lépj már ezen túl! -testemet hátravetettem, a kezeimet az arcomra raktam, és úgy mondtam neki mindezt.- mikor fogod megtanulni végre, hogy nem használ ezekben a napokban a gyász, sőt! csak gyengévé tesz, méghozzá annyira, hogy még a végén vírus nélkül is kivérezteted magad.
erre levette a karját a kocsi tetejéről, és a farzsebébe tette a kezeit, majd rám nézett és megvetően pf-ögött, majd nyugat felé fordult, és a nap utolsó sugarait nézte könnyes szemekkel.
-csak tudod nehéz.. -szipogott egyet, majd folytatta- nehéz ez az egész. régen sem voltam valami erős alkat, de hogy most már alig maradt bárkim is, akire támaszkodhatok, az már elég durván megviseli a lelki világomat.
-Noah, nekem meg csak te vagy. szerintem én nyertem.
-igazad van, de te nem ismersz, nem..
-az ég szerelmére, Noah, másfél éve minden nap beszélünk, nehogy azt mondd, hogy nem ismerlek és hogy nem értelek, meg, mert esküszöm beledoblak a tengerbe!
-nyugi! csak a gyász.. meghülyít az egész. minden..
Elis elmosolyodott. majd egy sóhajtás közben megbökte az ujjával a hasát, és azt mondta:
-nem ülsz be inkább?
-de, persze.-megvakarta az orrát, és megkerülve az autót behuppant az anyósülésre, majd ránézett a lányra- hogy bírod ilyen jól ezt az egész szart? soha nem fogom megérteni..
-nem is kell érteni, Noah, kedves.
Noah volt az egyetlen barátja Elis-nek. nem itt lakott régen, hanem kissé északon, egy hűvös városkában. családjával jöttek ide nyaralni, majd egy rendőrségi lövöldözésben meghalt az anyja, az apját súlyos sérülésekkel szállították a helyi kórházba, de még az úton meghalt. nagyon fiatal volt, a fia lehetett volna Elis-nek, mégis barátságot kötöttek egymással a történtek után. Noah az autójukban ült, egyre csak sírt, Elis vigasztalta, csitítgatta, majd később mutatta be a parkolóban élőknek. akkor lehettek összesen kb 200-an, mára már csak 40-50-en éltek ott.
hajnalban már nagyon nagyon éhes volt Elis, ezért felkeltette Noah-t, és elindultak a városba valami ennivalót kutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése