középkori equilibrium

..hogy a rengeteg földi jó között a királylánynak, pont a hercegre kellett várnia, érthetetlen. de ő mégis naphosszat csak az ablakban ült és bámulta a messzeséget, hátha meglátja, vagy megérzi. de ez nem következett be.
a királylány depressziós lett, semmi másra nem volt hajlandó, minthogy hatalmas színes ablaküvegein kibámulva a királyság nyugati határait kémlelje csillogó szemeivel. gyakran azon kapta magát, hogy elképzeli, ahogy a herceg feltűnik a horizonton, és csillogó páncélját szép lassan elhullajtva útja közben egyenesen a szemébe nézve felé közeledik. látomásai viszont hamar szertefoszlottak, mikor a dadája, a szobalányok, ne adj isten' a király vagy a királyné, esetleg más királyi alkalmazott be nem kéredzkedtek lakosztályába.
egy idő után már kifejlesztette a képességet, miszerint megérezte ha valaki az ajtója felé közeledik, vagy ha kiötli szándékát afelé.

sok-sok idő eltelt azóta, mióta először az ablaka elé ült. éppen a horizontot bámulta, a felmenő nap első sugarait, akkor pillantotta meg a kézbesítőt. hírt hozott, miszerint a front elvonul, a háborút megnyerték, és a herceg alig várja, hogy hercegnőjét karjába vehesse végre.
ekkor az első dolga az volt a lánynak, hogy elővette festő készletét és egy üres vásznat, majd elkezdett festeni: először saját magát, ahogy ül az ablaknál, de az ablakot nem tette rá. helyette hagyott egy üres teret. a kép jobb sarkába a függönyt festette. mályva és püspöklila színű volt, hát ilyenre is mázolta azt. saját magát egyszerűen vörösre, a bőrét hófehérre, haját feketére. amikor felnézett, hogy kimossa az ecseteit, a látóhatáron egy szekeret látott lassan poroszkálva. a kocsis idegesen hátra-hátra tekintgetve a szekér tartalmára, amit a királylány nem látott tisztán, hát festett tovább.
kopogtak a szobája ajtaján, a szobalány volt az. bejelentett egy vendéget számára. hallotta a háta mögött, hogy valaki becsoszog a lakosztályába. hallotta, ahogy a saras csizma nyikorog a fa padlózat felett, és hogy a sarkantyúja csengett, akár a kis harang.
bemutatkozott. ő volt a kocsis, akit az imént látott, és rossz híreket kellett hoznia. a herceg megsérült, haldoklik. az utolsó kívánsága az volt, hogy a hercegnő mellett lehessen utolsó perceiben.
amíg a kocsis monológját hallgatta, abbahagyta a festést, és a festményen lévő arcát nézte a lány, és a vendég érkezése előtt készült gyors vázlatot az addig üres térben, ami egy fekvő férfit ábrázolt. amikor végzett a vendég, és távozását jelentette be, felkapta a legvékonyabb ecsetet a készletből, és letörölve vele könnyeit, belemártotta a festékbe.
hamarosan három léptet hallott, ebből kettő fürge volt és biztos. a harmadik valószínűleg a herceg lehetett. nem nézett hátra a királylány, csak elképzelte ahogyan a két férfi a vállán cipeli a súlyosan sérült sápadt herceget, majd tátott szájjal belépve a lakosztályba a legközelebbi kanapéra segítik a őt, majd némi tétovázás és motyogás után zavarodottan távoznak.
ekkor fordult hátra a királylány és ránézett vőlegényére, aki ugyanígy tett. így ültek sokáig, mindketten könnyezve és fájlalva azt az űrt, ami rohamosan nőni kezdett szívükben.
a királylány felállt, a herceg sóvárogva tekintett rá, hosszú fekete hajára, és vékony derekára, de a ő nem feléje indult, hanem a festővásznat helyezte úgy, hogy jól láthassa haldokló szerelmét, majd tovább dolgozott azzal az ecsettel, amit az előbb vett keze ügyébe.
ránézett a hercegre. sápadt volt, de még mindig olyan gyönyörű arca volt, amelyet az ő udvari festőjük küldetett neki sok-sok évvel ezelőtt eljegyzésük jeléül.
el sem lehet mondani, hogy mennyire fájt ez mindkettőjüknek. de a lány csak ült és festett. egyikőjük sem szólt semmit. szépen lassan kialakult a vásznon egy test, egy arc, a ruházat, amit épp a herceg viselt. leszámítva azt, hogy az igazi gyomránál egy terebélyes bíborvörös folt éktelenkedett, amire a herceg a kezét szorította görcsösen.
már lemenőben volt a nap, amikor már csak az utolsó simításokat végezte a királylány, a herceg viszont már egyre sűrűbben veszítette el az eszméletét, de ő csak festett tovább, nem szólt hozzá, és nem ült mellé a díványra.
amikor lement a nap, a herceg lehunyta a szemét és az ajka résnyire kinyílt. a lány felállt és magában kérlelte a jóistent, hogy még ne, még nincs teljesen kész a mű! de a herceg sápadtsága már véglegessé vált, markában a szorítás halálos sebére, már nem lesz soha olyan életteli, mint korábban, és a szívében a hatalmas űr nem nő tovább, a szerelme sem fog halványulni ezután.
behunyta a szemét hát, kezét olyan erősen szorította ökölbe, ahogy csak tudta, még az ecset is három felé tört, és a szilánkok a kezébe fúródtak, de nem érdekelte, visszaült és egy másik ecsettel gyorsan befejezte a festményt, a dívány textúráját és a hátteret, majd végül az ablakot. az ablak színes üvegein még haloványan átszűrődött a nap utolsó sugarai, narancsosra festve a hófehér szobát. sűrűn odanézett, amíg festette, mert soha nem akarta elfelejteni azt a naplementét, hiszen annyi mindent vesztett el aznap..
amikor végzett vele, az ablakhoz sétált, és leült elé, ahogy hajnalban is tette, amikor még nem sejtett semmit. nézte, amíg teljesen lemegy a nap, majd felállt, a körmeit az ablak fájába mélyesztve kirántotta azt, majd a tiszta királykék égre tekintve felmászott a párkányra és úgy nézett nyugat felé, amíg az ég teljesen be nem feketedett. magában a szívében tátongó űrre gondolva behunyta a szemét és mosolyogva visszaereszkedett királyi lakosztályába, halott vőlegénye testéhez..