Ült a buszon és gondolataiba mélyedve hallgatta a zenéjét,csak ült és mosolygott az emberekre, akik visszamosolyogtak rá. Jött egy idős hölgy és ő átadta a helyét, pedig látszólag jól tartotta magát a néni. Mindenesetre ő felállt és mosolyogva mondta:
-Tessék csak...
A nő nem mondott semmit, csak nézett rá lenézően miközben leereszkedett az ülésre, majd elhelyezkedett kényelmesen.
-Szegény...-gondolta.
Mindenesetre ő ezt nem hallhatta, inkább a vadregényes tájat fürkészte szemeivel és azt gondolta, hogy mennyiszer is látta már ezt a tájat így hazafelejövet? A választ persze sem ő, sem más nem tudhatta. Mégis mindig új volt neki, mindig ugyanolyan csodálatos és mégis ugyanolyan unalmas...unalmas, de ez a hazafele vezető út. Hazafelé mindig is ezt a tájat nézte, és még sokáig fogja is nézni -így vélte.
A busz hangosbemondója az utolsó előtti megállóra figyelmeztette az utasokat ezen a borongős őszi délutánon. A bemondó férfi hangja is olyan unottnak tűnt most, pedig mindig ugyanaz a hang szól belőle. Mindenesetre ő ezt nem fedezte fel és csak mosolyogva nézegette az emberek arcát és vidám gondolatai csak úgy tolongtak elméjében. Régóta nem volt már ilyen jó kedve, nem is volt rá különösebben oka, hogy most az legyen. Csak úgy jókedve volt és ezt látszólag semmi nem ronthatta el.
A zenére sem figyelt, amit hallgatott. Már egyáltalán nem a dalok szövegeire koncentrált, mindinkább arra, mit is fog csinálni, amikor hazaér: előszöris édesanyjával akart beszélni az iskolában történtekről, majd miután jókat nevettek az ott történteken édesapjához veszi az irányt és felköszönti születésnapja alkalmából, mivel aznap ért a negyedik X-hez.
Amíg kigondolta az aznapi teendőit a busz elhagyta a végállomás előtti utolsó buszmegállót és már sebesen száguldott a célpont felé, ahol a jármű megszabadul az összes terhétől és egy kört téve felveszi az újabb utasokat, hogy aztán ezt csinálja este fél 11-ig -mivel akkor ért be az utolsó busz hétköznaponként. Persze volt hogy egy baleset (vagy valami akadályozó tényező) miatt késett a busz és jóval később ért haza a kelleténél. Ilyenkor mindig leszidták a szülei, még ha tényleg nem az ő hibája volt... hányszor füllentette azt, hogy késett az a fránya busz... hányszor fogja még... hányszor?
Még több mint másfél perc, amíg beérkezik a busz. Addig még lemegy a következő szám és el is teheti a cédélejátszóját, kezdheti venni a hátizsákját (ha ülne, akkor a hátizsák felvevése több ideig tartana, de most átadta a helyét a néninek). Miután felvette már csak fel kell kapnia a vállára és lerohanni a buszról, majd átsétálni a zebrán és az utca első háza már rögtön az övéké.
A szomszéd már biztosan otthon lesz és biztosan meg fogja kérdezni, hogy mi újság volt az iskolában és hogy akad-e már neki szerelmese... a szomszéd már csak ilyen tolakodó. Mindig is az volt, ezért sosem szerette igazán. Minden nap a ház előtt elhaladó szomszédgyerektől megkérdezi ugyanazt a két kérdést és minden nap ugyanaz a válasz:
-Semmi különös, egyelőre nincs.
Ma is ugyanezt fogja válaszolni, és már látja is magaelőtt az arcát, ahogy rávigyorog a hiányos fogsorával és rákacsint, ő meg inkább sietősebbre veszi a tempót, és idegesen kotorászik táskája legalján a kulcsáért, hogy minnél hamarabb kinyithassa a zárat és bejuthasson a házba, elmenkülhessen az idegesítő szomszéd tekintete elől...
Mindenesetre ő ugyanúgy végig mosolygott ezalatt a gondolatmenet alatt is.
A busz végében egy ismerőst vélt látni, de csak egy pillanatra. Nem is tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget, úgyis egy utcában laknak és majd amikor beéri őt az utca eleje felé, akkor majd ráköszön.
Eközben feltünt a látóhatáron a kanyar, ami a végállomás előtti utolsó kanyar volt. Még 4 ház... még 3 ház... még 2 ház... az utolsó ház. A busz lassított. A kanyar ugyanolyan éles volt, mint addig (bár mintha most kicsit élesebben vette volna a sofőr). Szétnézett a buszmegállóban hátha lát még ismerőst, akihez odamehetne beszélni és elujságolhatni mennyire jól van ma. Nézte a gyanútlan arcokat: két tizenéves kissrác szorongatott egy hatalmas szatyrot (gesztenye volt benne vélhetően) majd egyből mögöttük egy középkorú nő méregette őket gyanakodva, meg még sok egyéb hétköznapi ember. A buszmegálló elején állt valaki, akit nem ismert (nem mintha a többi másik embert ismerte volna...), de őt jó lett volna megismerni. A kezében egy pulóver volt és a hátán egy hasonló hátizsák, mint az övé. Nem is hasonló, ugyanolyan!
-Szerencsés napom van ma- gondolta.
A busz lassított, majd végleg leállt a végállomás buszmegállójában. Felkapta a táskáját ahogy eltervezte, bár most kicsit idegesebben és gyorsaban csinálta a kelleténél. Lehet Miatta... A mosoly egy pillanatra lefagyott az arcáról, amíg lelépett a buszról észre sem véve, hogy egy lányt hátbavágott a könyökével. Leszállt. Szinte azonnal elmosolyodott, amikor eszébe is jutott milyen tekintete is volt annak, akit a buszmegállóban látott pár másodperce, az érkezés előtt.
Amikor kisétált a busz mögül rögtön meglátta és csak őrá tudott nézni. Sem az autós nem érdekelte, aki idegesen dudált, mert épp előtte lassította le lépteit, sem a férfi, aki mindezt a buszmegálló előtti kocsma előtti székről végignézte. A mosolya most bizony igazibb volt és őszintébb, mint aznap bármikor. Levette inkább a tekintetét róla (nem akarta hogy meglássa), de már késő volt. Tekintetük egymásba fúródott és mintha az az idegen szomorúbb lenne, annak ellenére hogy ő mosolygott.
Továbbment, de még jobban lassított. Várta hogy felszálljon a buszra, aztán elvigye őt az ismeretlenbe, ahova ő már nem mehet utána. Kikanyarodott a busz, elvitte Őt. A gyalogos jelzőlámpa, ami már csak az utcájukat választotta el tőle, pirosra váltott. Önfeledten mosolygott magában és a boldogságtól teljesen elszállva azon merengett, vajon milyen magas lehet pontosan, mikor mondja majd el neki, hogy milyen szépek a szemei... léptei nehezek voltak és egyformák. Most gyorsabban ment (minek is menne lassan, amikor még anyukájával meg az apjukájával is beszélnie kell a mai napjáról?), egyre gyorsabban. Éhes is volt már meg szomjas is. Duda szólt, valahol mérföldekkel arrébb attól a helytől, ahol ő járt. Egy duda szólt -most valamivel közelebb- és emberek sikolya, amik már távolodni hallatszottak. El is tűnnek mindjárt... még egy pillanat és eltűnik minden... végállomás.
-Tessék csak...
A nő nem mondott semmit, csak nézett rá lenézően miközben leereszkedett az ülésre, majd elhelyezkedett kényelmesen.
-Szegény...-gondolta.
Mindenesetre ő ezt nem hallhatta, inkább a vadregényes tájat fürkészte szemeivel és azt gondolta, hogy mennyiszer is látta már ezt a tájat így hazafelejövet? A választ persze sem ő, sem más nem tudhatta. Mégis mindig új volt neki, mindig ugyanolyan csodálatos és mégis ugyanolyan unalmas...unalmas, de ez a hazafele vezető út. Hazafelé mindig is ezt a tájat nézte, és még sokáig fogja is nézni -így vélte.
A busz hangosbemondója az utolsó előtti megállóra figyelmeztette az utasokat ezen a borongős őszi délutánon. A bemondó férfi hangja is olyan unottnak tűnt most, pedig mindig ugyanaz a hang szól belőle. Mindenesetre ő ezt nem fedezte fel és csak mosolyogva nézegette az emberek arcát és vidám gondolatai csak úgy tolongtak elméjében. Régóta nem volt már ilyen jó kedve, nem is volt rá különösebben oka, hogy most az legyen. Csak úgy jókedve volt és ezt látszólag semmi nem ronthatta el.
A zenére sem figyelt, amit hallgatott. Már egyáltalán nem a dalok szövegeire koncentrált, mindinkább arra, mit is fog csinálni, amikor hazaér: előszöris édesanyjával akart beszélni az iskolában történtekről, majd miután jókat nevettek az ott történteken édesapjához veszi az irányt és felköszönti születésnapja alkalmából, mivel aznap ért a negyedik X-hez.
Amíg kigondolta az aznapi teendőit a busz elhagyta a végállomás előtti utolsó buszmegállót és már sebesen száguldott a célpont felé, ahol a jármű megszabadul az összes terhétől és egy kört téve felveszi az újabb utasokat, hogy aztán ezt csinálja este fél 11-ig -mivel akkor ért be az utolsó busz hétköznaponként. Persze volt hogy egy baleset (vagy valami akadályozó tényező) miatt késett a busz és jóval később ért haza a kelleténél. Ilyenkor mindig leszidták a szülei, még ha tényleg nem az ő hibája volt... hányszor füllentette azt, hogy késett az a fránya busz... hányszor fogja még... hányszor?
Még több mint másfél perc, amíg beérkezik a busz. Addig még lemegy a következő szám és el is teheti a cédélejátszóját, kezdheti venni a hátizsákját (ha ülne, akkor a hátizsák felvevése több ideig tartana, de most átadta a helyét a néninek). Miután felvette már csak fel kell kapnia a vállára és lerohanni a buszról, majd átsétálni a zebrán és az utca első háza már rögtön az övéké.
A szomszéd már biztosan otthon lesz és biztosan meg fogja kérdezni, hogy mi újság volt az iskolában és hogy akad-e már neki szerelmese... a szomszéd már csak ilyen tolakodó. Mindig is az volt, ezért sosem szerette igazán. Minden nap a ház előtt elhaladó szomszédgyerektől megkérdezi ugyanazt a két kérdést és minden nap ugyanaz a válasz:
-Semmi különös, egyelőre nincs.
Ma is ugyanezt fogja válaszolni, és már látja is magaelőtt az arcát, ahogy rávigyorog a hiányos fogsorával és rákacsint, ő meg inkább sietősebbre veszi a tempót, és idegesen kotorászik táskája legalján a kulcsáért, hogy minnél hamarabb kinyithassa a zárat és bejuthasson a házba, elmenkülhessen az idegesítő szomszéd tekintete elől...
Mindenesetre ő ugyanúgy végig mosolygott ezalatt a gondolatmenet alatt is.
A busz végében egy ismerőst vélt látni, de csak egy pillanatra. Nem is tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget, úgyis egy utcában laknak és majd amikor beéri őt az utca eleje felé, akkor majd ráköszön.
Eközben feltünt a látóhatáron a kanyar, ami a végállomás előtti utolsó kanyar volt. Még 4 ház... még 3 ház... még 2 ház... az utolsó ház. A busz lassított. A kanyar ugyanolyan éles volt, mint addig (bár mintha most kicsit élesebben vette volna a sofőr). Szétnézett a buszmegállóban hátha lát még ismerőst, akihez odamehetne beszélni és elujságolhatni mennyire jól van ma. Nézte a gyanútlan arcokat: két tizenéves kissrác szorongatott egy hatalmas szatyrot (gesztenye volt benne vélhetően) majd egyből mögöttük egy középkorú nő méregette őket gyanakodva, meg még sok egyéb hétköznapi ember. A buszmegálló elején állt valaki, akit nem ismert (nem mintha a többi másik embert ismerte volna...), de őt jó lett volna megismerni. A kezében egy pulóver volt és a hátán egy hasonló hátizsák, mint az övé. Nem is hasonló, ugyanolyan!
-Szerencsés napom van ma- gondolta.
A busz lassított, majd végleg leállt a végállomás buszmegállójában. Felkapta a táskáját ahogy eltervezte, bár most kicsit idegesebben és gyorsaban csinálta a kelleténél. Lehet Miatta... A mosoly egy pillanatra lefagyott az arcáról, amíg lelépett a buszról észre sem véve, hogy egy lányt hátbavágott a könyökével. Leszállt. Szinte azonnal elmosolyodott, amikor eszébe is jutott milyen tekintete is volt annak, akit a buszmegállóban látott pár másodperce, az érkezés előtt.
Amikor kisétált a busz mögül rögtön meglátta és csak őrá tudott nézni. Sem az autós nem érdekelte, aki idegesen dudált, mert épp előtte lassította le lépteit, sem a férfi, aki mindezt a buszmegálló előtti kocsma előtti székről végignézte. A mosolya most bizony igazibb volt és őszintébb, mint aznap bármikor. Levette inkább a tekintetét róla (nem akarta hogy meglássa), de már késő volt. Tekintetük egymásba fúródott és mintha az az idegen szomorúbb lenne, annak ellenére hogy ő mosolygott.
Továbbment, de még jobban lassított. Várta hogy felszálljon a buszra, aztán elvigye őt az ismeretlenbe, ahova ő már nem mehet utána. Kikanyarodott a busz, elvitte Őt. A gyalogos jelzőlámpa, ami már csak az utcájukat választotta el tőle, pirosra váltott. Önfeledten mosolygott magában és a boldogságtól teljesen elszállva azon merengett, vajon milyen magas lehet pontosan, mikor mondja majd el neki, hogy milyen szépek a szemei... léptei nehezek voltak és egyformák. Most gyorsabban ment (minek is menne lassan, amikor még anyukájával meg az apjukájával is beszélnie kell a mai napjáról?), egyre gyorsabban. Éhes is volt már meg szomjas is. Duda szólt, valahol mérföldekkel arrébb attól a helytől, ahol ő járt. Egy duda szólt -most valamivel közelebb- és emberek sikolya, amik már távolodni hallatszottak. El is tűnnek mindjárt... még egy pillanat és eltűnik minden... végállomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése