utazás

Utazunk éppen. Vagyis mindenki utazik, megy valahová, tart valakihez, vagy megy haza. Mi most egy olyan helyre megyünk, ahol csupa unalom van, mert nekünk az ott jó lesz. Családi dolgok...
Szóval most éppen tél van. Nem rég óta, csak éppen pár hete. Hivatalosan igazából még ősz van... Minden évben én tudom meg legelőször, hogy tényleg tél van. Szerintem. Most nem nagyzolni akarok, csak hát van az utcánkban egy öreg csipkebogyó bokor, amin nyár végén és ősszel csigák telepszenek meg. Ilyen helyes kis fehér csigák és mindig tele van velük az egész bokor összes ága. Csigafa. De már ugye lemásztak róla, egytől egyig. Nem is vettem észre, pedig a csigák köztudottan lassan mozognak; mégis arra eszméltem valamelyik nap, hogy már nincs rajta egy árva csiga sem...
Annyira azért nem unatkozom a mindennapjaimban, minthogy ez eddig kiderült... Inkább csak elveszek a részletekben. Azt szeretek. Leakadni apró dolgokon, amiken mások képtelenek. Lehet az a bajom, hogy túl sokszor és túl nagy mennyiségben szedem nagyanyám gyógyszereit, ő meg azt hiszi, hogy már beszedte, vagy a kutya eszi meg, vagy elgurultak, vagy akármi. Ez van. Most is van bennem.

Utazunk éppen. Rokonokhoz, majdnem az ország másik felébe. Nem tudom, nekik vagy nekünk mivel lesz jobb ezzel. Nem ápoljuk a kapcsolatokat eléggé, jó... de hogy olyan messzire csak úgy, egyik pillanatról a másikra... elutazunk. Na mindegy.
Az út is hosszú. Több, mint négy óra. Igazából három óra lenne, csak nincs pénzünk autópályán autózni, ezért hát kerülünk egyet valami húszezres kisváros felé, amiről még azt hiszem soha nem hallottam. Nem is akarok többet. Olyan kis lerobbant az egész, annyira kihalt, annyira lehangoló. Látni, hogy én milyen jól élek, ezek meg itt kis téglaházakban élhetnek, két generáció és egymás hegyén-hátán, agyonzsúfolva, éhezve, meg minden...
Persze ezek már megint az én képzeletem szüleményei, nem mentünk be senkihez megnézni, hogy milyen körülmények között élhetnek... Isten ments!

Vittem magammal egy könyvet. Nem szól semmiről. Vagyis de, mert minden könyv, történet vagy regény szól valamiről. Ez egy Kissrácról, aki hazafele baktat az iskolából, és minden kis fura dolgon elkezd filózni. Úgy értem, például meglát egy fura alakú követ és eljut egészen az ember torz gondolkodásmódjáig, meg ilyenek... Szóval ilyen hülyeség, nem szól semmiről.
El is aludtam, de mielőtt álmodhattam volna, felráztak, mivel megérkeztünk.

Lerobbant lepratelep. Ehhez hasonlítanám leginkább a várost, vagy községet, vagy falut, vagy akármi is ez... De undorítóbb, mint az a kisváros, amin keresztül elkerültük az autópályát. A rokonok háza meg... a jó izlés határain belül nyilatkoni nemigen lehet. Csak egy szó, és szerintem mindenki megérti: Panel. Még a rendszerváltás előtti minőség, vas kapu, kulcsos ajtónyitási módszer, kapucsengő az nincs, 10 emelet, két lift és az egyik sem működik. Dohos szag. Szerintem már legalább egy hete senki nem ment se ki, se be ebbe az épületbe. Lehet mert épp kitelepítik az embereket belőle, mivel életveszélyesnek nyilvánították. Természetesen csak a mi rokonaink élnek már itt, mert két generáció lakik egy 60 négyzetcentis kis lyukban, aztán ők meg túl büszkék, hogy tényleg otthagyják a saját kis keresetükből megvásárolt lakást. Ami mellesleg rohadtul undorító, még csak úgy egy hétvégére... semmi okból, még ha agyon lennék bogyózva, akkor sem, és tényleg nem... nem jönnék ide lakni. Olyat képzelj el, hogy mész a lépcsőn, és be van szakadva az egyik fok... meg hogy az elhagyott lakások tele vannak emberi ürülékkel és állati tetemekkel, a szag meg szabadon terjeng az egész lépcsőházban, meg a vandálok és a hobók szabadon bejárkálnak a földszinti lakások ablakain keresztül. Lopnak is az elhagyatott lakásokból, meg minden.

A rokonok mézesmázosak voltak, és büdösek. A női részleg ódivatú ruhában és vagy hatvan tonna sminkkel volt "felszerelve", valami ócska pacsuli illatú parfümmel eláztatva. A férfiak megjelenése egy fokkal jobb volt, bár a másfél méteres szakáll (kis túlzással) és a kitérdelt meg kinyúlt kordbársony nadrág ott is jelen volt minden egyednél... De legalább ők nem fújták be magukat valami ócska parfümmel.

Sokáig ülhettünk ott, legalább három órán keresztül. Meséltünk egymásnak a múltról, jelenről és a jövőről egyaránt. Csupa sablonos duma... Inkább azt mondtam, hogy ki kell mennem rágyújtani egy cigarettára. Az nem zavart, hogy a helyiségben is dohányoztak, még csak nem is zavart. Én ki akartam csak szabadulni. Nagyanyám táskájához mentem először természetesen. Miután kirámoltam, kimentem a lépcsőházba. Inkább szagoltam a fekália szagát, mint azt az ócska parfümöt, amitől a női rokonok bűzlöttek annyira.

A szokásostól eltérő mennyiséget vettem be, plusz nagyanyámnak valami új gyógyszere is volt, amit elvileg a lábára szedett, ami kezdett rohadni és valószínüleg le kell majd vágni. De nem tudtam milyen gyógyszer is az, ezért inkább úgymond leteszteltem.
Vagy az új gyógyszer, vagy a szag, vagy az, hogy keveredett a többi gyógyszerrel... de nagyon émelyegtem. Lehet be kellett volna mennem és az egészet kihányni, de akkor meg mindenki odajönne hozzám és pátyolgatna, hogy "Jajj, semmi gond, csak az utazás miatt volt biztosan!" Naja. Perszehogy...

Nem is mondtam, hogy volt régen egy képzeletbeli barátom. Nem volt neve, csak személye. Vagyis ha például kérdezték, hogy kihez beszélek, akkor mondtam hogy Veled. Szóval Egyes szám második személy. Ez volt ő, akit pontosan három éve hagytam el, csak úgy. Meguntam. Ez van mindig... Ha valami hosszú ideig a tulajdonom, akkor egyszerűen megunom és eldobom magamtól. Tényleg mindent.

Szóval ott álltam, émelyegtem és Rád gondoltam, közben meg szívtam a cigarettámat, ami azóta már leégett és a parázs az ujjamat perzselte, mivel én mindig a füstszűrő alatt fogtam és hát... amikor leég, akkor úgy veszem észre általában, hogy az ujjam kishíján lángra kap... Szóval eldobtam a cigarettám, és valaki rálépett, de nem én voltam... Te voltál.

Megtévesztő lehet azért az egész. Egyes szám második személy... De hát ha már rá gondoltam, akkor miért ne jelenhetne meg újra?
Hirtelen kedvem lett volna valahova elmenni, valami távoli helyre, ahol ezek a Családi bűzök nem követnek... És mivel a képzeletem szüleménye Vagy, ezért kinyújtotta a kezét felém és mintha azt mondta volna, hogy "Gyere!"
Elindultunk felfele a lépcsőkön, átugráltuk a beszakadt lépcsőfokokat és a korlát kiálló részeit, amerre jártunk, letörtük. Nehogy már a munkások megsérüljenek, amikor ezt a romhalmazt még utoljára bejárják...
Bementünk az egyik lakásba is. A padlója szinte teljesen beszakadt és le lehetett látni az alatta lévő lakásba. Elég lehangoló volt az egész. Látszódott, hogy ott egy idős házaspár, vagy egy özvegy lakhatott. Elképzeltem, ahogy közlik szegény idős nénivel vagy bácsival, hogy ki kell költöznie, mivel a házat hamarosan lebontják. A szerencsétlen biztosan összetört, mert már olyan régóta ott lakott és nincs hova mennie, talán a barátaihoz, akik szintén idősek és nem igazán tudnának egymásról gondoskodni. Nagyon lehangolt. Kedvem lett volna megkeresni az elképzelt nénit vagy bácsit és felajánlani a mi lakásunkat neki.
Nem volt tovább időm merengeni és keseregni, mert megkocogtattad a vállam, hogy menjek utánad, mert találtál valamit, azt mondtad.
Átmentünk egy egész szobán, majd egy kis szobába vezetett az út, aztán megálltál az ablak előtt és kifele mutogattál. Átmásztunk az ablakon, aztán zuhantunk le egy ideig teljesen sötétségben, mint Alice Csodaországba, legalább annyi ideig, de lassabban, mintha az űrben lennénk, vagy nem is tudom hol... Itt nem voltak zuhanó fotelek és tükrös pipereasztalok. Nem voltak mosolygó lámpaállványok és csíkos kis hernyók sem, akik vizipipát szívtak volna. Egyszerűen csak a sötétség és a végtelen zuhanás.
Aztán mintha tényleg az Alice Csodaországában lennénk, földetértünk. Be kellett következnie... örökké nem zuhanhat az ember.
Igazából valahol nagyon nagyon mélyen kellett volna lennünk, hiszen rengeteget zuhantam (Veled). Ennek ellenére a kis tízemeletesünk tetején voltunk, de mintha kétszázemeletes lett volna. Legalul kis pici, mozgó fekete pöttyök, mint emberek.
(Gondoltam magamban, erkölcsileg én is legalább akkorának tartom az embereket.)
A ház teteje teljesen zöld volt. Úgy értem a fűtől. Háztetőn fű, milyen ez már? De mellesleg nem csak füves volt az egész, hanem még dombos is. A kelleténél nagyobbnak látszott azért.
Hiába írtam, hogy ez nem Alice Csodaországban, mert én nem Alice vagyok és ez nem Csodaország, inkább Halluország. Biztosan repülök, vagy valami ilyesmi. Más magyarázatot nem találok erre. És arra sem, hogy a következő pillanatban már mellettem álltál szorosan és fogtad a kezem. Meg valami házban voltunk. Ilyen lepukkadt áporodott szagú kis vityilló. Fogadok vagy ezer éve senki nem takarított itt... Persze ezer év az túlzás lenne, hiszen tapéta volt a falakon, csak épp hogy mállott mint az állat, meg a parketta is teljesen feljött, gondolom a talaj átnedvesedett és azért volt ilyen. Amúgy meg tényleg rohadt büdös volt, alig bírtam megmaradni. Arra meg, hogy egyáltalán itt él valaki, na az meg sem fordult a fejemben. Ha élne is, az biztosan nem használja a ház ezen felét, vagy mondjuk ez valami titkos szoba, ahova az ilyen dimenzióutazók (mint én meg Te) érkeznek.
Szóval kihúztunk ebből a csodás házból, és mint kiderült, az elméletem nem volt helyénvaló, mivel, mint kiderült ez egy vasútállomás volt. Még ki volt téve a menetrend is egy betört üvegű kis vitrinbe, elsárgult papírra. Na azon jót derültem. Ilyet még nem láttál! Naponta egy vonat volt és az legalább harmincszor felsorolva egymás alá. Időpont nem volt írva, csak egy kis kereszt volt melléjük rajzolva. Azt nem tudtam beazonosítani mi lehet, nem is érdekelt különösebben.
Kimenvén a pályaudvarról azt hiszem megértettem.
Képzelj el egy nagyon hosszú vágányt, egy nagyon hosszú vonattal. Ilyen hipermodern villámvonat. És az emberek ott vártak a peronon, hogy felszállhassanak, közben a bemondó körülbelül egyfolytában azt mondogatta, hogy szálljanak fel, mert azonnal indul. Az emberek ott mégis nevetgéletek meg beszélgettek és mégsem szálltak fel. Én csak néztem... ezek süketek vagy mi? Hát elmegy a vonat!
Aztán elindult a vonat. Az öszes ember, mintha meglőtték volna, egyszer csak megmerevedett és csak álltak ott úgy, abban a pózban, ahogy éppen voltak. A vonat meg szépen lassan elindult és egyre csak gyorsult. Aztán valami halk zizzenés és mindegyik, mintha áramcsapás érte volna, egyszer csak felébredt és eltorzult arccal csak szétnéztek és mikor ráeszméltek, hogy mi a helyzet, szaladtak a vonat után, aminek a vége pont akkor hagyta el a peron közepét.
Volt ember, aki ordított a vonatnak, hogy álljon meg, de könyörtelen módon, mégis csak zakatolt tovább. Volt ember aki csak lihegett és távfutót megszégyenítő gyorsasággal futott, a tüdejét majd' kiköpve. Volt itt mindenféle ember: magas, alacsony, idős, fiatal, kövér, sovány... Mind ugyanúgy lekésték a vonatot és ugyanúgy rohantak a vonat után, ugyanúgy fenn hagyták a szerelvényen a holmijukat, ami fontos nekik, (az emlékeiket) és ugyanúgy nem juthattak el arra a helyre, ahová akartak.
Aki feladta, az ott ahol volt, összeesett, majd a teste hirtelen eltűnt. A többi még futott, de nem sokáig ők sem, egy idő után mind arra a sorsra jutott. Amikor meg "letisztult a terep", akkor a hátunk mögül újabb emberek érkeztek. Ugyanazok. A vonat is újra beállt a peronra... Minden kezdődött előröl.
Mindez pár perc leforgása alatt.
Aztán rád néztem, te meg rám. Tudtam mire gondolsz: ideje felébredni.

Végül is képtelen voltam rá. Nem kaptam levegőt, túl sokan álltak felettem és egy mély pocsolyában fürdettek, amiből nem engedtek ki.

Körülöttem suttogtak az emberek... úgy látták egyesek, mintha két személy zuhant volna le, néhányuk szerint egymásba karolva, de leérkezni csak engem láttak. Talán megmagyarázhatatlan. Szegény pára, alatta még a beton is beteg lett.