Nincs halál. Vagy legalábbis volt idő, amikor azt hittem, hogy amikor a test kifárad, akkor csak átfolyunk egy másik képzeletbeli folyóba és ott kavargat bennünket a szél és a tó alján lévő kis gödrök, melyek örvényeket kavarnak. Nem tudom pontosan, hogyan is működik, de azt igen, hogy ez nem pont így van.
Kislány koromban sosem tapasztaltam halált. A Nagyszüleim elutaztak nagyon messzire, Katy, a macskám elveszett, az aranyhalaim 16 év múltán is ugyan úgy ficánkoltak boldogan az akváriumomban, mint 4 éves koromban. A temetés fogalmát sem ismertem pontosan, és amikor valaki mesélte, hogy meghalt valakije, én csak néztem, mert nem értettem. Persze én lettem az udvariatlan fráter, aki nem nyilvánít részvétet. Nem tudtam, hogy kellene.
Aztán egyetemista koromban a szobatársam öngyilkos lett, kiugrott az ötödik emeleti albérletünkből. Csak néztem, ahogyan az arca milyen lapos, akár egy babának a szétzúzott feje. Néztem, ahogy a vére szétáramlik a betonon és a repedésekben kis ér-szerűen folyik az úttest felé. Több mint 4 évig volt lakótársam és egy kétségbeesett döntés miatt kellett ráébrednem, hogy az elmúlás igenis létezik és ilyenkor hittem utoljára, hogy tényleg csak egy mesebeli fogalom.
Még ma is félek felidézni a múlt képeit, félek a halál gondolatától, következményeitől és küllemétől. Félek, hogy fáj a halál és félek, hogy hirtelen fog rám törni, pontosan egy olyan pillanatban, amikor nem számítok rá. Persze most már tudok néhány dolgot, amiken régen csak nevettem: hallottam a rákról és a szívrohamról. Hallottam hogyan emészt el egy fogyatékosság valakit, akár egészen fiatalon is. Hallottam, hogy van, aki több mint száz évet él, és van, aki halva születik.
Így történt, hogy egy saját kis birodalmat teremtve magam számára eltévedtem a valóság és az álomvilág közötti úton, bezárkóztam, nem vettem tudomást az emberek makacs viselkedéseiről, a rengeteg próbálkozásról, amivel engem akartak rávenni, hogy engedjem be a külvilágot. Aljas módon és undorító cselekkel játszották ki a bizalmamat, nem hittem senkiben, már lassan magamban sem. Úgy éltem, mint egy őrült nomád.
Betolakodó akadt bőven. Álomvilágomba azt engedtem be, akit csak akartam. Régi ismerősök unszolgatásai aztán egyszer áttörték makacsságom falát. Egy olyan módot kerestek nekem, ami részben valóság és részben azért a jól megszokott álomvilágom látszatát is kelti. Kaptam egy számítógépet. A hálón megismertem mindent, amit a szobatársam halála óta nem hallhattam. Rátaláltam a betegségemre, rátaláltam a tudósok kutatómunkáira az örök élet titkával kapcsolatban és rátaláltam az elmúlás legtökéletesebb szimbólumára: az emberre.
Kapcsolatokat építettem ki szép fokozatosan. Először féltem, hogy meghalnak, mielőtt megismerhetném őket. Beteges félelmem a halál iránt nem vezetett túl sok jóhoz. Lett néhány barátom, vagyis egy pár. Kettő. Nem voltak hozzám hasonlóak se, csak megközelítőleg. Az egyikőjük egy 10 évet börtönben töltött díler, aki az óta feleségül vett egy nála idősebb nőt, aki szült neki egy ikerpárt; a másik egy mániákus depressziós, aki egy hónapból legalább 10 napot a pszichiátrián tölt.
Kapcsolatunk a díler férfival megromlott, később ismét lecsukták. A depressziós férfit a rengeteg egymással folytatott eszmecsere meggyógyította, már csak kéthavonta kellett megfigyelésre bejárnia az orvosához. Aztán nekem próbált segíteni. Észre sem vettem, hogy érzelmi viharba kerülök emiatt a meghatóan kedves gesztus miatt.
Odaköltözött hozzám. Nem találkoztam előtte vele, képen sem láttam előtte a fájó múltbéli emlékek miatt. Megszületett bennem az a bizonyos érzés, amit a szótárak szerelem néven hajtogatnak, és amiket a tizenéves fiatal lányok csak átokként vagy álomként emlegetnek. Először nem értettem miért lehet ilyen különböző jelentésű szinonimája egy ilyen fogalomnak, aztán újra eszembe jutott a a járda repedéseiben szerteáramló vér, és rámtört a szorongás, melyet az örökös elmúlástól való félelem jelentett és nem is akart elmúlni egészen addig, amíg meg nem kértem Trant, hogy lakjon nálam és segítsünk egymáson.
Később összeházasodtunk, gyerekünk nem született, mivel kiderült, hogy meddő vagyok. Igazából gyereket nem is nagyon akartam, csak Tran szeretett volna, mivel ő keresztény családból származik és az utódok nemzése neki és családja számára is fontos tényező volt. Szülei már kezdettől nem kedveltek, mondván a halál az élet része és nem szabadna félnem tőle, ha már egy ilyen erős és kedves ember társa lehetek, mint az ő fiuk.
Hét év telt el azóta. A halál gondolatától még csak szabadulni sem tudtam. Tran édesanyja, húga és két öccse hagyta el világunkat, és mivel azt mondogattam neki, hogy én jól vagyok, nem félek a haláltól többé, ő ezt elhitte nekem naiv módon és elvitt mind a temetésekre, mind a halotti torokra mindig, minden egyes alkalommal. A halál ilyenkor újra és újra megkísértett. Az fájt a legjobban, hogy Tran nem is tudott ezekről a hisztériás rohamaimról, vagy, amikor rajtakapott, a női változékonyságra fogtam az egészet.
Hazugságaim és egyre kiszámíthatatlanabb viselkedésem határtalanná vált, egyre többet veszekedtünk Tran-nel és egyre többször hagyott egyedül a lakásban mindig olyan végszóval, ami egyáltalán nem segített az állapotom javításán. Aztán később, egy eldurvult veszekedés után lelépett otthonról és egész éjszaka kimaradt. Másnap, amikor felkeltem, a közös hálónk plafonjára erősített kötélre felakasztotta magát.
Semmire nem gondoltam, csak arra, hogy miért nem én voltam ott. Miért neki jutott ez eszébe és miért nem nekem? Ahogy ott lógott olyan volt, mintha gúnyos arcot vágott volna, miközben ezt mondja: „Ha neked nem jutott ez eszedbe eddig, hát akkor most figyelj!”
A temetését az édesapja készítette elő. Nekem, mint özvegynek illett volna ott lennem, de ehelyett a Tran előtti életmódomat folytattam tovább, egyre többet és többet gondolva a halálra, minden perccel közelebb lettem hozzá és Nagyiékhoz, a cicámhoz, az elpusztult aranyhalaimhoz és az emlékeimben örökké kísértő szobatársamhoz és a tökéletes tébolyhoz is.
Gyűjtöttem az árnyakat a lakásban. A harmadik hónap végére már rengetegen voltak. Az árnyak segítettek nekem elaludni és a külvilág zajától elvonulni. Olyankor szépséges tájakon jártam és lágy zene szólt a fejemben egyfolytában, miközben a mesebeli tájon sétáltam különös színű virágok, hatalmas lombú fák, melyeken minden megtermett, amit csak akartam és csörgedező eperfolyók között, ami sosem ürült ki. A ringató álmok csak egy napig tartottak és olyankor volt, hogy nem féltem a haláltól és akár megküzdöttem volna magával az Ördöggel is csak azért, hogy az elvesztett éveimet és szeretteimet visszakapjam.
Voltak órák, amikor nem volt a környezetemben egy árny sem, olyankor a padlón feküdtem és Tran kötelét bámultam, ami még mindig ott lógott, amióta levágták onnan azok az ijesztő maszkos férfiak. Néhányszor megmozdult, de biztosra vettem, hogy csak a szél volt, a szellemekben egyébként sem hittem.
Egyre többször volt szükségem az árnyaimra, egyre inkább nem volt semmim, amivel rákényszeríthettem volna őket, hogy maradjanak még, legalább amíg meg nem halok, vagy tudattalanságba nem esek. Elfogyott mindenem, amit nekik adhattam. Elvesztettem mindenemet, az ágyam, a ruháim, a vizet a falban, a fagyasztóból lógó jégcsapjaimat, az mosolyomat, a napsütésemet, az elmémet, az időmet… Végül csak én voltam, a testem és az utolsó árny, ami valamilyen módon még kötődött hozzám. Folyton beszélt hozzám. A többi árny erre nem volt képes. Mindig azt hajtogatta, hogy a halál eljön mindenkiért, és ez teszi az embereket és minden élőlényt egyenlővé. Meg azt is, hogy ő nem tud nekem segíteni meg, hogy csak azért maradt velem, mert ő és én nagyon hasonlítunk egymásra. Úgy festett rábírtam, hogy maradjon, vagy lehet ő döntött így, már nem emlékszem.
Elmesélte milyen tájakra tudna eljuttatni, ha elegen lennének, mert ő egyedül csak pár órányi repülést tud biztosítani. Mesélt nekem a végtelen magas helyekről, a látható színekről, a hangokról, amik ha bejutnak az ember hallójáratába eufóriát ébreszt benne és soha nem akar hazajutni utána. Mesélte, hogy láthatom magamat kívülről olyan szépnek, amilyennek csak akarom. Telt ajkak, hosszú, dús szempilla, fehér szeplős bőr, a vállamon szintén. Lehet kék szemem, lehet zöld. Lehet a barna fürtjeim helyett kék, vagy akár rózsaszín hajam is, amely hosszú és úgy száll, mintha csak egy orkán kapta volna fel. Elmesélt nekem mindent, amit hallani szerettem volna és megkértem, egyszer vigyen el ezekre a helyekre, ha tud, mert nagyon félek és csak az álomvilágomban vagyok egyedül biztonságban.
Furcsa dolgokat kezdett mesélni a vulkánokról és a tüzes kövekről. Rossz érzéseim voltak vele kapcsolatban, mert féltem, hogy egy darab tüzes kő eltalál és meghalok. Megmondtam ezt neki is és meglepődött, mert ez az egyik kedvence személy szerint, a táj vadsága és kiszámíthatatlansága miatt.
Felbosszantott a hanyagsága és felajánlottam neki egy szövetséget: juttasson el a végtelen zöld mezőkre, a látható, táncoló színekhez és eufórikus hangok világába. Mindörökre. Furcsán nézett rám és mondta, hogy ezért cserében valamit még adnom kell neki. Hosszasan gondolkodtam, mit is adhatnék neki, hiszen már semmim sem volt. Nem volt idő és tér, elmém rég megbomlott már, ezért felajánlottam neki a megmaradt tulajdonomat: a testemet és a lelkemet. Először nem válaszolt semmit, csak elmosolyodott. Nem akart engem megbántani biztosan, de finoman közölte velem, hogy ennyi nem elég egy végtelen utazáshoz. Huszonnégy órát kaphatok, utána meglátjuk. Beleegyeztem.
Megkaptam mindent, amit akartam. Csokoládé madarak repkedtek felettem, édes vizű patakokból ihattam. Egy takaros kis odúban éltem egy örökkévalóságig, rengeteg emberrel ismerkedtem meg, szerelmes is voltam és gyereket is szültem. Két gyönyörű lányt, akik a leggyönyörűbb teremtések voltak, akiket csak el lehet képzelni. A levegő mindig esőillatú volt, de soha nem esett. Éjszaka a milliárdnál is több csillagot lehetett látni az égen és úgy éreztem legalább ezer évig éltem ott abban a boldog légkörben, amikor egyszer csak minden elsötétült.
Egy nagy üres térben voltam. Sehol senki. A fejemben az árnyam hangját hallottam, de csak suttogott. Nem tudtam kitől fél, mert senki nem volt ott. Vagyis egy nagy fekete Semmi, feltételeztem egy árva lélek sem tartózkodott a közelemben.
Az árny hangja közömbös volt és riadt. Azt mondta, hogy mivel a megállapodás rá eső részét ő teljesítette, most el kell hagynom a testemet, ami az ő jussa volt. Hallottam a hangján hogy nagyon fél valamitől, talán még sajnált is, de nem értettem, hogy miért, hiszen semmi rossz nem történik velem. Inkább semmi nem történik velem. Csak a feketeség, … egyedül, … fáradtan, … minden és mindenki nélkül, … halottan.
Kislány koromban sosem tapasztaltam halált. A Nagyszüleim elutaztak nagyon messzire, Katy, a macskám elveszett, az aranyhalaim 16 év múltán is ugyan úgy ficánkoltak boldogan az akváriumomban, mint 4 éves koromban. A temetés fogalmát sem ismertem pontosan, és amikor valaki mesélte, hogy meghalt valakije, én csak néztem, mert nem értettem. Persze én lettem az udvariatlan fráter, aki nem nyilvánít részvétet. Nem tudtam, hogy kellene.
Aztán egyetemista koromban a szobatársam öngyilkos lett, kiugrott az ötödik emeleti albérletünkből. Csak néztem, ahogyan az arca milyen lapos, akár egy babának a szétzúzott feje. Néztem, ahogy a vére szétáramlik a betonon és a repedésekben kis ér-szerűen folyik az úttest felé. Több mint 4 évig volt lakótársam és egy kétségbeesett döntés miatt kellett ráébrednem, hogy az elmúlás igenis létezik és ilyenkor hittem utoljára, hogy tényleg csak egy mesebeli fogalom.
Még ma is félek felidézni a múlt képeit, félek a halál gondolatától, következményeitől és küllemétől. Félek, hogy fáj a halál és félek, hogy hirtelen fog rám törni, pontosan egy olyan pillanatban, amikor nem számítok rá. Persze most már tudok néhány dolgot, amiken régen csak nevettem: hallottam a rákról és a szívrohamról. Hallottam hogyan emészt el egy fogyatékosság valakit, akár egészen fiatalon is. Hallottam, hogy van, aki több mint száz évet él, és van, aki halva születik.
Így történt, hogy egy saját kis birodalmat teremtve magam számára eltévedtem a valóság és az álomvilág közötti úton, bezárkóztam, nem vettem tudomást az emberek makacs viselkedéseiről, a rengeteg próbálkozásról, amivel engem akartak rávenni, hogy engedjem be a külvilágot. Aljas módon és undorító cselekkel játszották ki a bizalmamat, nem hittem senkiben, már lassan magamban sem. Úgy éltem, mint egy őrült nomád.
Betolakodó akadt bőven. Álomvilágomba azt engedtem be, akit csak akartam. Régi ismerősök unszolgatásai aztán egyszer áttörték makacsságom falát. Egy olyan módot kerestek nekem, ami részben valóság és részben azért a jól megszokott álomvilágom látszatát is kelti. Kaptam egy számítógépet. A hálón megismertem mindent, amit a szobatársam halála óta nem hallhattam. Rátaláltam a betegségemre, rátaláltam a tudósok kutatómunkáira az örök élet titkával kapcsolatban és rátaláltam az elmúlás legtökéletesebb szimbólumára: az emberre.
Kapcsolatokat építettem ki szép fokozatosan. Először féltem, hogy meghalnak, mielőtt megismerhetném őket. Beteges félelmem a halál iránt nem vezetett túl sok jóhoz. Lett néhány barátom, vagyis egy pár. Kettő. Nem voltak hozzám hasonlóak se, csak megközelítőleg. Az egyikőjük egy 10 évet börtönben töltött díler, aki az óta feleségül vett egy nála idősebb nőt, aki szült neki egy ikerpárt; a másik egy mániákus depressziós, aki egy hónapból legalább 10 napot a pszichiátrián tölt.
Kapcsolatunk a díler férfival megromlott, később ismét lecsukták. A depressziós férfit a rengeteg egymással folytatott eszmecsere meggyógyította, már csak kéthavonta kellett megfigyelésre bejárnia az orvosához. Aztán nekem próbált segíteni. Észre sem vettem, hogy érzelmi viharba kerülök emiatt a meghatóan kedves gesztus miatt.
Odaköltözött hozzám. Nem találkoztam előtte vele, képen sem láttam előtte a fájó múltbéli emlékek miatt. Megszületett bennem az a bizonyos érzés, amit a szótárak szerelem néven hajtogatnak, és amiket a tizenéves fiatal lányok csak átokként vagy álomként emlegetnek. Először nem értettem miért lehet ilyen különböző jelentésű szinonimája egy ilyen fogalomnak, aztán újra eszembe jutott a a járda repedéseiben szerteáramló vér, és rámtört a szorongás, melyet az örökös elmúlástól való félelem jelentett és nem is akart elmúlni egészen addig, amíg meg nem kértem Trant, hogy lakjon nálam és segítsünk egymáson.
Később összeházasodtunk, gyerekünk nem született, mivel kiderült, hogy meddő vagyok. Igazából gyereket nem is nagyon akartam, csak Tran szeretett volna, mivel ő keresztény családból származik és az utódok nemzése neki és családja számára is fontos tényező volt. Szülei már kezdettől nem kedveltek, mondván a halál az élet része és nem szabadna félnem tőle, ha már egy ilyen erős és kedves ember társa lehetek, mint az ő fiuk.
Hét év telt el azóta. A halál gondolatától még csak szabadulni sem tudtam. Tran édesanyja, húga és két öccse hagyta el világunkat, és mivel azt mondogattam neki, hogy én jól vagyok, nem félek a haláltól többé, ő ezt elhitte nekem naiv módon és elvitt mind a temetésekre, mind a halotti torokra mindig, minden egyes alkalommal. A halál ilyenkor újra és újra megkísértett. Az fájt a legjobban, hogy Tran nem is tudott ezekről a hisztériás rohamaimról, vagy, amikor rajtakapott, a női változékonyságra fogtam az egészet.
Hazugságaim és egyre kiszámíthatatlanabb viselkedésem határtalanná vált, egyre többet veszekedtünk Tran-nel és egyre többször hagyott egyedül a lakásban mindig olyan végszóval, ami egyáltalán nem segített az állapotom javításán. Aztán később, egy eldurvult veszekedés után lelépett otthonról és egész éjszaka kimaradt. Másnap, amikor felkeltem, a közös hálónk plafonjára erősített kötélre felakasztotta magát.
Semmire nem gondoltam, csak arra, hogy miért nem én voltam ott. Miért neki jutott ez eszébe és miért nem nekem? Ahogy ott lógott olyan volt, mintha gúnyos arcot vágott volna, miközben ezt mondja: „Ha neked nem jutott ez eszedbe eddig, hát akkor most figyelj!”
A temetését az édesapja készítette elő. Nekem, mint özvegynek illett volna ott lennem, de ehelyett a Tran előtti életmódomat folytattam tovább, egyre többet és többet gondolva a halálra, minden perccel közelebb lettem hozzá és Nagyiékhoz, a cicámhoz, az elpusztult aranyhalaimhoz és az emlékeimben örökké kísértő szobatársamhoz és a tökéletes tébolyhoz is.
Gyűjtöttem az árnyakat a lakásban. A harmadik hónap végére már rengetegen voltak. Az árnyak segítettek nekem elaludni és a külvilág zajától elvonulni. Olyankor szépséges tájakon jártam és lágy zene szólt a fejemben egyfolytában, miközben a mesebeli tájon sétáltam különös színű virágok, hatalmas lombú fák, melyeken minden megtermett, amit csak akartam és csörgedező eperfolyók között, ami sosem ürült ki. A ringató álmok csak egy napig tartottak és olyankor volt, hogy nem féltem a haláltól és akár megküzdöttem volna magával az Ördöggel is csak azért, hogy az elvesztett éveimet és szeretteimet visszakapjam.
Voltak órák, amikor nem volt a környezetemben egy árny sem, olyankor a padlón feküdtem és Tran kötelét bámultam, ami még mindig ott lógott, amióta levágták onnan azok az ijesztő maszkos férfiak. Néhányszor megmozdult, de biztosra vettem, hogy csak a szél volt, a szellemekben egyébként sem hittem.
Egyre többször volt szükségem az árnyaimra, egyre inkább nem volt semmim, amivel rákényszeríthettem volna őket, hogy maradjanak még, legalább amíg meg nem halok, vagy tudattalanságba nem esek. Elfogyott mindenem, amit nekik adhattam. Elvesztettem mindenemet, az ágyam, a ruháim, a vizet a falban, a fagyasztóból lógó jégcsapjaimat, az mosolyomat, a napsütésemet, az elmémet, az időmet… Végül csak én voltam, a testem és az utolsó árny, ami valamilyen módon még kötődött hozzám. Folyton beszélt hozzám. A többi árny erre nem volt képes. Mindig azt hajtogatta, hogy a halál eljön mindenkiért, és ez teszi az embereket és minden élőlényt egyenlővé. Meg azt is, hogy ő nem tud nekem segíteni meg, hogy csak azért maradt velem, mert ő és én nagyon hasonlítunk egymásra. Úgy festett rábírtam, hogy maradjon, vagy lehet ő döntött így, már nem emlékszem.
Elmesélte milyen tájakra tudna eljuttatni, ha elegen lennének, mert ő egyedül csak pár órányi repülést tud biztosítani. Mesélt nekem a végtelen magas helyekről, a látható színekről, a hangokról, amik ha bejutnak az ember hallójáratába eufóriát ébreszt benne és soha nem akar hazajutni utána. Mesélte, hogy láthatom magamat kívülről olyan szépnek, amilyennek csak akarom. Telt ajkak, hosszú, dús szempilla, fehér szeplős bőr, a vállamon szintén. Lehet kék szemem, lehet zöld. Lehet a barna fürtjeim helyett kék, vagy akár rózsaszín hajam is, amely hosszú és úgy száll, mintha csak egy orkán kapta volna fel. Elmesélt nekem mindent, amit hallani szerettem volna és megkértem, egyszer vigyen el ezekre a helyekre, ha tud, mert nagyon félek és csak az álomvilágomban vagyok egyedül biztonságban.
Furcsa dolgokat kezdett mesélni a vulkánokról és a tüzes kövekről. Rossz érzéseim voltak vele kapcsolatban, mert féltem, hogy egy darab tüzes kő eltalál és meghalok. Megmondtam ezt neki is és meglepődött, mert ez az egyik kedvence személy szerint, a táj vadsága és kiszámíthatatlansága miatt.
Felbosszantott a hanyagsága és felajánlottam neki egy szövetséget: juttasson el a végtelen zöld mezőkre, a látható, táncoló színekhez és eufórikus hangok világába. Mindörökre. Furcsán nézett rám és mondta, hogy ezért cserében valamit még adnom kell neki. Hosszasan gondolkodtam, mit is adhatnék neki, hiszen már semmim sem volt. Nem volt idő és tér, elmém rég megbomlott már, ezért felajánlottam neki a megmaradt tulajdonomat: a testemet és a lelkemet. Először nem válaszolt semmit, csak elmosolyodott. Nem akart engem megbántani biztosan, de finoman közölte velem, hogy ennyi nem elég egy végtelen utazáshoz. Huszonnégy órát kaphatok, utána meglátjuk. Beleegyeztem.
Megkaptam mindent, amit akartam. Csokoládé madarak repkedtek felettem, édes vizű patakokból ihattam. Egy takaros kis odúban éltem egy örökkévalóságig, rengeteg emberrel ismerkedtem meg, szerelmes is voltam és gyereket is szültem. Két gyönyörű lányt, akik a leggyönyörűbb teremtések voltak, akiket csak el lehet képzelni. A levegő mindig esőillatú volt, de soha nem esett. Éjszaka a milliárdnál is több csillagot lehetett látni az égen és úgy éreztem legalább ezer évig éltem ott abban a boldog légkörben, amikor egyszer csak minden elsötétült.
Egy nagy üres térben voltam. Sehol senki. A fejemben az árnyam hangját hallottam, de csak suttogott. Nem tudtam kitől fél, mert senki nem volt ott. Vagyis egy nagy fekete Semmi, feltételeztem egy árva lélek sem tartózkodott a közelemben.
Az árny hangja közömbös volt és riadt. Azt mondta, hogy mivel a megállapodás rá eső részét ő teljesítette, most el kell hagynom a testemet, ami az ő jussa volt. Hallottam a hangján hogy nagyon fél valamitől, talán még sajnált is, de nem értettem, hogy miért, hiszen semmi rossz nem történik velem. Inkább semmi nem történik velem. Csak a feketeség, … egyedül, … fáradtan, … minden és mindenki nélkül, … halottan.
Ján. Ev. 14/21 „Aki ismeri, és teljesíti parancsaimat, az szeret engem, Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése